Könyv-jelző
DARVAS IVÁN
DARVAS IVÁN
(1925–2007) színművész, egykori országgyűlési képviselő (SZDSZ)
Lábjegyzetek (részlet)
Áttelepülésünk, mindent összevéve, végül is olyan iszonyatos csalódásként zuhant rám, mintha sorsom a modem Európából egyenesen a sötét, középkori Balkán valamelyik isten háta mögötti városába vetett volna.
Legmegdöbbentőbb élményemként talán az maradt bennem, amikor apámat elkísérhettem egyszer a Parlamentbe. Interjút ígért neki az egyik magas rangú kormánypárti korifeus, és szem- és fültanúja lehettem annak, amint két felnőtt ember, aki – úgy tűnt – csak futólag ismeri egymást, és akik között nyilvánvalóan nagy rangkülönbség tátong (az egyik exminiszter, pillanatnyilag az egyik fontos parlamenti bizottság elnöke, nagy hatalmú úr, a másik meg közönséges skribler, nem túl nagy példányszámú napilap szerkesztője), tehát magától értetődően a rangjának megfelelően szólítja egymást, ugyanakkor pedig – legnagyobb megdöbbenésemre – tegeződnek! Akkor ez hogy van most? – értetlenkedtem magamban. – Vagy „Misikém, hogy gondolod ezt meg amazt?”, vagy „Miniszter úr (vagy Elnök úr), mi a maga véleménye ebben vagy amabban az ügyben?”! De az aztán végképp megengedhetetlen, nevetséges és idejét múlt, középkori, feudális maradványnak tűnt, amint apám szájából azt hallottam: „Kegyelmes uram, megkérdezhetlek, hogyan méltóztatsz megítélni a visszacsatolt Felvidék beilleszkedési nehézségeinek a kérdését?” – Úristen, hová is kerültem? – ez volt az egyetlen gondolatom.
(…)
Ki hitte volna, hogy eljöhet valaha az ideje annak is, hogy én személyesen, aktívan beavatkozzam a politikába?! Már-pedig valósággá vált ez is, amidőn (némi hezitálás után ugyan) úgy döntöttem, engedek barátaim unszolásának, és az első szabad választáson elindulok (a Szabad Demokraták Szövetségének támogatásával) az országgyűlési képviselői mandátum elnyeréséért.
Ki hitte volna, hogy eljön annak is a napja, hogy a bátyám ismét magyar földre léphet, anélkül hogy kockára tenné életét vagy szabadságát, hogy meghívhatom őt a Parlament látogatók számára fenntartott páholyába, hogy szemtanúja legyen, amint öccse (szakmájával ráadásul még csak legtávolabbról sem összefüggő kérdésekben) nyilvánosan élénk polémiába bocsátkozik komoly, kormánypárti politikusokkal.
Színész a Parlamentben? (Pláne, nem is egy, mindjárt három! Igaz, háromfelé elosztva: Bánffy György a kormánypártban, Nagy Attila az ellenzéki Szocialista Pártban, jómagam a Szabad Demokraták frakciójában.) Mi ez? Komédia' (vagy éppenséggel tán szomorújáték)? Hogy is szól a régi közmondás? Suszter, maradj a kaptafánál! Hát akkor?
Bizony sokan voltunk akkor a Parlamentben „suszterek”, akik odahagytuk egy időre a „kaptafánkat”: álmodozók, filozófusok, tudósok, papok, művészek, a gyakorlati politika kemény praktikáihoz nemigen konyító, inkább csak elméleti síkon eligazodó laikusok.
Nem akarom véka alá rejteni: egyfajta jóvátételnek, személyem, múltam politikai rehabilitációjának is felfogtam a Szabad Demokraták gesztusát, amidőn 1989-ben felkértek, vállaljam el színeikben az országgyűlési képviselőjelöltséget. Hogy én, a valaha rovott múltú börtöntöltelék, betehessem a lábamat az Ország Házába?! Hogy én ezentúl aktívan beavatkozhassam Magyarország belügyeibe?! Kétségtelen, nem is óhajtom letagadni, mindez mérhetetlenül legyezte a hiúságomat. De mégsem ezért mondtam igent.
Féltem. Attól tartottam, hátha elmulasztja az ország ezt a talán soha vissza nem térő alkalmat: hogy egyszer s mindenkorra betagozódjék Európába, hogy végre-valahára szabad, egyenrangú tagjává váljék a művelt Nyugatnak. Úgy látszott, hosszú századok óta – talán egyenest Mátyás király óta – most először csillant meg Magyarország előtt egy ilyen lehetőség, én meg attól féltem, hátha a lakosság nem fogja fel a pillanat nagyszerűségét, hátha a sok évtizedes beidegződés folytán úgy ítélik meg az emberek: kár ugrálni, úgy sincs értelme, úgyis a fejük felett dőlnek el a dolgok, és tunyaságból, lustaságból, nemtörődömségből, fásultságból el se mennek majd szavazni. Féltem, hogy elmennek ugyan a megszállók, de helyükön maradnak a helytartók.* És akkor felmértem, mi az, amivel személyesen is elősegíthetném (ha csak egy hajszálnyival is) a rendszerváltás sikerét. Nekem akkor mar közismert nevem volt az országban. Ismertek (mint a rossz pénzt) az emberek. Hátha a nevem súlyával hozzájárulhatok annak a csoportnak a sikeréhez, amelyik egy olyasfajta liberális demokrácia megvalósítását tűzte ki céljául, amilyenről még gyerekkorom Csehszlovákiájából őriztem emlékeket! Elfogadtam a Szabad Demokraták ajánlatát, s nagy többséggel csakugyan meg is választottak az egyik XIII. kerületi szavazókörzet egyéni képviselőjének.
*(Hogy nem volt teljesen légből kapott a félelmem, bizonyította sajnos Jugoszlávia, Románia, de még Csehszlovákia példája is. Pontosan az ilyesfajta fejleményektől féletettem hazámat.)
Lábjegyzetek – Budapest: Európa Könyvkiadó, 2001. – 40-41. o.; 274-276. o.
