Könyv-jelző
KUNCZE GÁBOR
KUNCZE GÁBOR
(1950–) politikus, országgyűlési képviselő, belügyminiszter
Várjuk ki a végét…: Beszélgetés Mihancsik Zsófiával (részlet)
Akkor jártam először az Országházban, amikor már megválasztott képviselő voltam. Kivártam, hogy mindenki felmenjen a főlépcsőn, és egyedül felsétáltam. Tényleg úgy éreztem, hogy itt most valami nagy dolog készül, tényleg tenni lehet valamit, fantasztikus lesz, nem éltem hiába. Lehet, hogy ma már senki sem gondolja így, de ez az érzés máig megvan bennem. Megkezdődtek az ülések, én vittem magammal a füzetemet, és jegyzeteltem. Csak amikor két nap múlva megkaptuk legépelve a szószerinti jegyzőkönyvet, akkor jöttem rá, hogy fölösleges jegyzetelnem. Aztán jöttek a törvények, a módosító javaslatok, és én mindegyiket elolvastam, megnéztem a módosítandó törvényeket, hogy miért is akarunk rajtuk változtatni, elgondolkoztam mindegyiken, hogy jó vagy sem, támogatom vagy nem támogatom. Néhány hét elteltével már hajnali háromig-négyig csináltam ezt, aztán rájöttem, hogy nem az én működésem a normális, hanem a frakcióé: ki mihez ért, azzal foglalkozik, minden másban meg rábízza magát a többiekre. De ehhez is idő kellett, hogy rájöjjek. A költségvetési bizottság tagja lettem, de hogy mennyire nem ismertek még a frakcióban sem, arra elmondok egy történetet. Amikor Göncz Árpád lemondott a képviselőségről, mert köztársasági elnök lett, a helyére Gaál Gyula ült be. Bejött hozzám, volt egy külön irodám a Fehér Házban: Én majd a költségvetési bizottságba kerülök, az egy elég fontos bizottság – mondta nekem, aki már bent voltam a költségvetési bizottságban –, és a többiek is itt vannak az emeleten, úgyhogy jó lenne, ha te leköltöznél egy emelettel lejjebb, megbeszéltem a külügyesekkel, ők biztosítanak neked helyet. Mondtam, persze, ha te ilyen fontos ember leszel, hogy beülhetsz a költségvetési bizottságba, parancsolj. És lejjebb költöztem egy emelettel, ahol is Szent-Iványi Istvánék ültek, a külügyi bizottság. Szépen berendezkedtem, amikor is jött Szent-Iványi Pista: ez a miénk egy elég fontos bizottság, sok tárgyalásunk van, de nincs tárgyalónk, úgyhogy arra gondoltam, a te szobád éppen jó lenne tárgyalónak. Felmehetnél a fölöttünk lévő emeletre, már néztem is neked helyet. És közölte a szobaszámot. Természetesen, mondtam én, ha egyszer a ti bizottságotok ennyire fontos! Visszaköltöztem hát, csak éppen egy másik szobába, ahol már hárman ültek. Sziasztok, valószínűleg ide fogok költözni, közöltem velük, mire ők tiltakozni kezdtek: Ide ugyan nem, szó se lehet róla, hárman is alig férünk el. Jó, hát ha nem, nem. Úgyhogy azontúl a Fehér Ház könyvtárába jártam, ott készülgettem.
Kuncze Gábor: Várjuk ki a végét...: beszélgetés Mihancsik Zsófiával, Budapest, Kossuth Kiadó, 2020.
