Könyv-jelző
FALUDY GYÖRGY
FALUDY GYÖRGY
(1910–2006) költő, író, műfordító
A pontonhídon állok
A pontonhídon állok,
az ég halvány és tiszta.
Távol Amerikából
miért jöttem ide vissza?
Hogy romjából az ország
építését segítsem?
Ez volna az igazság?
Még századrésze sincsen.
Vagy hogy a Duna hangját
esténként újra halljam,
vagy mert szeretem András
király sírját Tihanyban,
a vízpartot Keszthelyen
és tornyait Budának?
mert annyian kedvelnek
és annyian utálnak?
mert négyzetméterenként
több itt, mint ott, a szellem,
de senki sincs, ki megvéd,
mert ritkaság a jellem?
mert dúlt sírokban szerte
itt fekszik annyi ősöm?
vagy mert minden domb, lepke
és gyom jóismerősöm?
vagy mert itt belelátok
az emberek fejébe
és mert enyém a lányok
s az asszonyok szeszélye?
vagy csak kíváncsiságom
ösztönzött, hogy megnézzem:
lesz ünnep még e tájon,
vagy nincs már mit remélnem?
Mindez csupán kulissza,
mellébeszélés, maszlag –
önzésem hajtott vissza,
hogy költő maradhassak.
Szebb volt a mások földje
s nem tartanék hazámmal,
ha sodronyként nem kötne
ide minden hangszálam,
mert nyelvvel-szájjal lógok
terajtad, Magyarország,
ahogy az acéldróton
csügg szájjal a légtornász,
tapsolni itt tapsolnak,
csak itt lehet lebegnem
az űrben, s itt kapok csak
sóhajt, ha majd leestem.
(1946-1950)
Digitális Irodalmi Akadémia - https://reader.dia.hu/document/Faludy_Gyorgy-Versek-560
Kossuth híd
Papirt visz itt a nyár, sirályt a tél,
s a tömeg egyre jő:
csoszog, sziszeg, tolakszik, nem beszél
s a túlparton, mint sötét kályhacső
fordul, mikor leér.
Korlátjánál fagyott gyümölcs a hold,
mit tar kertjében ránkhagyott az ősz
s a rongy batyusok: őskori csigák,
velük a mult – e dühödt némaság,
s a nemzeti nyomor.
Egy éve járok itt nyugat s kelet
mesgyéi közt, rossz deszkapadlaton,
a hordalék, a mély, a víz felett,
és átkelőn elfog a szánalom,
aztán a rémület.
Ruháikat, e szélfútt rongyokat
megszoktam, úgy, mint ők. De nem szemük
zavart fényét a kalapok alatt,
s melyet zokogva hína vissza sok:
a szégyenfára aggatott időt.
Csak egyszer látná meg belső mezét
a víz tükrén e sok kölyök, banya
s e szólamoktól részeg férfinép!
Hidat avatni három nemzedék
a fakorlátról hogyan ugrana!
És így töprengek: negyven lesz-e, húsz
vagy harminc év, mi ide népet hoz,
bölcset, mélyet, tisztest, mást, mint e bús
ütődött had, mely száz irányba húz
s magához is gonosz?
És félelem – elbírja-e a híd
a görgő horda lomha sulyait,
e rút híd, mely csillagporban lebeg,
s mit éjjelente munkáshad javít,
hogy szét ne essék a semmi felett?
Így szánom én az elveszett hadat,
mely menny s pokol közt nyugtot nem talál,
és így szánom magunkat s magamat,
kik dolgozunk és szavalunk vakon,
mint kínpadon, az üres szinpadon.
Mert másnak lángol fáklyánk bíbora:
reánk az éj nőtt, nyálas víznövény,
és köszönet itt nem fakad soha.
Sírunk sarán a pír a fű tövén:
az lesz a glória.
(Budapest, 1946 december)
Digitális Irodalmi Akadémia - https://reader.dia.hu/document/Faludy_Gyorgy-Oszi_harmat_utan-453
