Könyv-jelző
KÁROLYI MIHÁLY
KÁROLYI MIHÁLY
(1875–1955) politikus, miniszterelnök, az első magyar köztársasági elnök
Hit, illúziók nélkül (részletek)
A Parlament előtti téren rengeteg ember gyűlt össze az ország minden részéből. Hatalmas volt a tömeg, nagyobb, mint 1894-ben Kossuth Lajos temetésén, vagy 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén, nem is beszélve Károly király 1916-ban lezajlott koronázásáról. Egész Magyarország jelen akart lenni ezen az eseményen. A demonstráció spontán voltához már csak azért sem férhet kétség, mert egyik közismert fogyatékosságunk éppen képtelenségünk volt a tömegek szervezésére. A totalitárius rendszerek hatékony eszközeit ekkor még nem ismertük.
A Parlament épületének kupolacsarnokában a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A jelenlevő parasztok, munkások, rongyos egyenruhába öltözött, vörös szalagokat viselő katonák forradalmi arculatot kölcsönöztek az ülésnek. Szokatlan látvány volt az is, hogy a küldöttek között nők is helyet foglaltak. Feleségem az emelvényre vezető lépcső legalsó fokán kuporgott, a tömeg minden oldalról szorongatta.
Kunfi beszédét dantoni szenvedély és meggyőződés hatotta át: a hallgatóság könnyezett lelkesedésében. Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke, aki mindinkább a francia forradalom Sieyés abbéjának szerepét töltötte be, szintén pompás szónok volt. Éles szemével az egyik boltív alatt felfedezett egy öreg 48-as honvédet nyűtt barna attilában és kék sapkában. Odahívta az emelvényhez, és harsányan így szólt hozzá: - Magyarország függetlensége, amiért ti hetven évvel ezelőtt harcoltatok, megvalósult! - Nagy hatást keltett.
A térre levezető széles kőlépcső tetejéről beszédet intéztem a tömeghez. Hangszórók még nem voltak, a hangom nem volt elég erős, így nagyon nehezen tudtam megértetni magam. De ennek ellenére is éreztem, hogy egy vagyok a fekete, hullámzó tömeggel, és hogy a kétségbeesés örvényének szélén már csak az maradt meg ezeknek az embereknek, hogy bennem bízhatnak. Felemeltek, erős vállakra ültettek - meglehetősen kényelmetlen helyzet volt -, és a lépcsőn levittek a tömeg közé.
A reakció, amely nyolc hónappal később ismét király nélküli királysággá nyilvánította Magyarországot, ekkor még nem merte felemelni a fejét. Defacto Magyarország azóta is megmaradt köztársaságnak. Másnap, november 17-én érkezett meg Kun Béla Moszkvából.
Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül . – Bp.: Európa Kvk., 1982. – 152 - 153. old.
*****
Amikor fáradt fejemet végre lehajthattam a párnára, valahogy teljesen irreálisnak, álomszerűnek éreztem azt, hogy Magyarországon vagyok. Egy dolgot biztosan tudtam: történjék bármi, soha többé nem leszek emigráns.
Másnap a Parlamentben rendeztek nagy fogadást. A Himnusz hangjai mellett mentem fel Katussal együtt a gyűlésteremhez vezető széles lépcsőkön.
A lépcső tetején a kormány tagjai üdvözöltek. Nagy Ferenc miniszterelnök, aki meg volt áldva a magyarokkal született szónoki képességgel, okos beszédet mondott. Higgadtsága és államférfiúi formátuma meglepett, mert azt hallottam, hogy fiatal korában borbélysegéd volt, és semmiféle politikai gyakorlattal nerc rendelkezett.
Ezután a kormány két tagja bekísért az ülésterembe, ahol a hatalmas kupola alatt középen, szemben az elnöki emelvénnyel, magas támlájú karosszék állt. Itt kellett helyet foglalnom, miközben több irányból hatalmas reflektorok világítottak a szemembe. Teljesen elvakítva ültem ott, roppant kényelmetlenül, körülöttem minden sötétségbe borult. Átvillant az agyamon: a bíróság előtt vagyok? A taps megnyugtatott. Most egymás után a pártok vezetői léptek az emelvényre, hogy köszöntsenek. Szavaikat hallgatva azon tűnődtem, valóban nekem szólnak-e ezek a dicshimnuszok. Milyen sok-sok órát és napot töltöttem itt valaha! Visszaemlékeztem Tiszával vívott ádáz harcaimra. Mintha a sötétből most is felém villanna komor, bagolyszerű arca és sötét szemüvege. Láttam Andrássy nyúlánk alakját, amint felhúzott lábbal ül a székén, Apponyi tekintélyes szakállát és sasorrát, széles orrcimpáival, Batthyány-szakállal benőtt arcát és ravasz mosolyát.
Látják-e vajon ők is, mi történik az „ő Parlamentjükben", az „ő Magyarországukon"? Mit gondolnának vajon erről a tiszteletadásról, amelyet az az „őrült" Mihály kap itt?
Álmodozásomból az egyik üdvözlő beszéd riasztott fel, amelynek valami más, különleges hangneme volt. A szónok egyszerűen, közvetlenül, szólamok nélkül és érezhetően szívből jövően beszélt. Ez volt a legrövidebb beszéd az összes közül, engem mégis mélyen megindított. Mintha a magyar síkság levegője tört volna be a sötétségbe. Utólag megmondták, hogy az a fiatalember, aki beszélt, Rajk László volt, a Kommunista Párt titkára, a németekkel szembeni ellenállás egyik szervezője.
Ezután nekem kellett válaszolnom. Több mint egy órán át beszéltem az engem körülvevő sötétségnek, csupán a tapsok és éljenzések bizonyították, hogy e fényfüggöny mögött hallgatóság is van a teremben. Amikor feleségem nevét említettem, és elmondtam, hogy az ő segítsége, szerelme és bátorsága nélkül ma nem lehetnék itt, az egész ház felállt, és a karzat felé fordulva, ahol Katus helyet foglalt, lelkes ünneplésben részesítette őt. Boldoggá tett, hogy megörvendeztethettem ezzel az elismeréssel.
Később a Parlament lépcsőjéről, ahol huszonnyolc évvel korábban kikiáltották a köztársaságot, beszédet intéztem az összegyűlt tömeghez. Egyetlen hang sem zavarta meg ennek a szép napnak a harmóniáját. Úgy tűnt, mintha megnyertem volna a versenyfutást a történelemmel.
A Parlament előtti téren rengeteg ember gyűlt össze az ország minden részéből. Hatalmas volt a tömeg, nagyobb, mint 1894-ben Kossuth Lajos temetésén, vagy 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén, nem is beszélve Károly király 1916-ban lezajlott koronázásáról. Egész Magyarország jelen akart lenni ezen az eseményen. A demonstráció spontán voltához már csak azért sem férhet kétség, mert egyik közismert fogyatékosságunk éppen képtelenségünk volt a tömegek szervezésére. A totalitárius rendszerek hatékony eszközeit ekkor még nem ismertük.
A Parlament épületének kupolacsarnokában a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A jelenlevő parasztok, munkások, rongyos egyenruhába öltözött, vörös szalagokat viselő katonák forradalmi arculatot kölcsönöztek az ülésnek. Szokatlan látvány volt az is, hogy a küldöttek között nők is helyet foglaltak. Feleségem az emelvényre vezető lépcső legalsó fokán kuporgott, a tömeg minden oldalról szorongatta.
Kunfi beszédét dantoni szenvedély és meggyőződés hatotta át: a hallgatóság könnyezett lelkesedésében. Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke, aki mindinkább a francia forradalom Sieyés abbéjának szerepét töltötte be, szintén pompás szónok volt. Éles szemével az egyik boltív alatt felfedezett egy öreg 48-as honvédet nyűtt barna attilában és kék sapkában. Odahívta az emelvényhez, és harsányan így szólt hozzá: - Magyarország függetlensége, amiért ti hetven évvel ezelőtt harcoltatok, megvalósult! - Nagy hatást keltett.
A térre levezető széles kőlépcső tetejéről beszédet intéztem a tömeghez. Hangszórók még nem voltak, a hangom nem volt elég erős, így nagyon nehezen tudtam megértetni magam. De ennek ellenére is éreztem, hogy egy vagyok a fekete, hullámzó tömeggel, és hogy a kétségbeesés örvényének szélén már csak az maradt meg ezeknek az embereknek, hogy bennem bízhatnak. Felemeltek, erős vállakra ültettek - meglehetősen kényelmetlen helyzet volt -, és a lépcsőn levittek a tömeg közé.
A reakció, amely nyolc hónappal később ismét király nélküli királysággá nyilvánította Magyarországot, ekkor még nem merte felemelni a fejét. Defacto Magyarország azóta is megmaradt köztársaságnak. Másnap, november 17-én érkezett meg Kun Béla Moszkvából.
Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül . – Bp.: Európa Kvk., 1982. – 152 - 153. old.
*****
Amikor fáradt fejemet végre lehajthattam a párnára, valahogy teljesen irreálisnak, álomszerűnek éreztem azt, hogy Magyarországon vagyok. Egy dolgot biztosan tudtam: történjék bármi, soha többé nem leszek emigráns.
Másnap a Parlamentben rendeztek nagy fogadást. A Himnusz hangjai mellett mentem fel Katussal együtt a gyűlésteremhez vezető széles lépcsőkön.
A lépcső tetején a kormány tagjai üdvözöltek. Nagy Ferenc miniszterelnök, aki meg volt áldva a magyarokkal született szónoki képességgel, okos beszédet mondott. Higgadtsága és államférfiúi formátuma meglepett, mert azt hallottam, hogy fiatal korában borbélysegéd volt, és semmiféle politikai gyakorlattal nerc rendelkezett.
Ezután a kormány két tagja bekísért az ülésterembe, ahol a hatalmas kupola alatt középen, szemben az elnöki emelvénnyel, magas támlájú karosszék állt. Itt kellett helyet foglalnom, miközben több irányból hatalmas reflektorok világítottak a szemembe. Teljesen elvakítva ültem ott, roppant kényelmetlenül, körülöttem minden sötétségbe borult. Átvillant az agyamon: a bíróság előtt vagyok? A taps megnyugtatott. Most egymás után a pártok vezetői léptek az emelvényre, hogy köszöntsenek. Szavaikat hallgatva azon tűnődtem, valóban nekem szólnak-e ezek a dicshimnuszok. Milyen sok-sok órát és napot töltöttem itt valaha! Visszaemlékeztem Tiszával vívott ádáz harcaimra. Mintha a sötétből most is felém villanna komor, bagolyszerű arca és sötét szemüvege. Láttam Andrássy nyúlánk alakját, amint felhúzott lábbal ül a székén, Apponyi tekintélyes szakállát és sasorrát, széles orrcimpáival, Batthyány-szakállal benőtt arcát és ravasz mosolyát.
Látják-e vajon ők is, mi történik az „ő Parlamentjükben", az „ő Magyarországukon"? Mit gondolnának vajon erről a tiszteletadásról, amelyet az az „őrült" Mihály kap itt?
Álmodozásomból az egyik üdvözlő beszéd riasztott fel, amelynek valami más, különleges hangneme volt. A szónok egyszerűen, közvetlenül, szólamok nélkül és érezhetően szívből jövően beszélt. Ez volt a legrövidebb beszéd az összes közül, engem mégis mélyen megindított. Mintha a magyar síkság levegője tört volna be a sötétségbe. Utólag megmondták, hogy az a fiatalember, aki beszélt, Rajk László volt, a Kommunista Párt titkára, a németekkel szembeni ellenállás egyik szervezője.
Ezután nekem kellett válaszolnom. Több mint egy órán át beszéltem az engem körülvevő sötétségnek, csupán a tapsok és éljenzések bizonyították, hogy e fényfüggöny mögött hallgatóság is van a teremben. Amikor feleségem nevét említettem, és elmondtam, hogy az ő segítsége, szerelme és bátorsága nélkül ma nem lehetnék itt, az egész ház felállt, és a karzat felé fordulva, ahol Katus helyet foglalt, lelkes ünneplésben részesítette őt. Boldoggá tett, hogy megörvendeztethettem ezzel az elismeréssel.
Később a Parlament lépcsőjéről, ahol huszonnyolc évvel korábban kikiáltották a köztársaságot, beszédet intéztem az összegyűlt tömeghez. Egyetlen hang sem zavarta meg ennek a szép napnak a harmóniáját. Úgy tűnt, mintha megnyertem volna a versenyfutást a történelemmel.
Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. – Bp.: Európa Kvk., 1982. – 346-347. oldal
