Könyv-jelző
HAUSZMANN ALAJOS
HAUSZMANN ALAJOS
(1847–1926) építész, egyetemi tanár, az MTA tagja
Hauszmann Alajos naplója. Építész a századfordulón.
(A Kúria építése)
A törvényszéki épület befejezése után felmerült annak szüksége, hogy a legfelsőbb törvényszéknek, a királyi Kúria valamint a budapesti kir. ítélőtábla számára szintén megfelelő épület emeltessék, miután a Belvárosban a Ferenciek terén levő régi kúriai épület ez újabb követelményeknek már nem felelt meg. Az új Kúria építésére még Fabinyi miniszter ideje alatt kaptam ugyan megbízást, készült is vázlat, de az ügy nem jött dűlőre. Csakis Szilágyi Dezső igazságügyi miniszternek sikerült a kérdést megoldani, és l891-ben kaptam az újabb megbízatást tervek készítésére. Az Országház tér és alkotmány utcai saroktelek lett az építésre kijelölve, de itt a szabályozás körül sok akadály merült fel, mert Tisza Lajos gróf az országház építési bizottság elnöke ellenezte az általam megállapított szabályozási vonalat. Ellenvetéseinek dacára azonban mégis sikerült az összes hatóságoknál keresztülvinni.
Az építést azonban csak 1893-ban, a XIII. törvénycikk alapján lehetett megindítani, és kiadatott a rendelet, hogy az építést 1896-ig el kell készíteni, mert az épületnek felavatása a király által a milleniumi ünnepségek egyik programpontját képezi.
Szilágyi nagystílű ember volt, a baráti viszony, mely hozzá fűzött, még az egyetemi tanárságának idejéből származott, amikor a Műegyetem és a Tudományegyetem tanárai havonkint egyszer a Hungáriában estebédre összejöttek, és barátságos társalgásban töltötték az estét. Szilágyi nagy súlyt fektetett a Kúria építésére, rendkívül érdeklődött, előterjesztéseimet mindenkor készségesen honorálta, sőt biztatott, hogy ez az épület, mely miniszteri működése alatt keletkezik, legyen egy méltó emlék. Művészi alkotásokról a költségvetésben nem volt gondoskodva, és amikor a Lotz mennyezeti festményre, a trigára, és a Justicia szoborra vonatkozó előterjesztést tettem, azt mondotta: „El lehetünk készülve, hogy a túlkiadások miatt erősen meg leszünk támadva, de ez engem nem bánt, az emberek csakhamar elfelejtik, hogy mibe került a dolog, de az alkotások megmaradnak, hirdetni fogják a magyar művészetet, és azt, hogy volt érzékem és szívem a művészetnek áldozatot hozni.”
Az épület leírására itt nem terjeszkedem ki, mert arról írtam egy monográfiát, amelyet a Magyar Mérnök és Építész Egylet díszmű alakjában kiadott. Csak meg akarom említeni, hogy Szilágyi után Erdélyi Sándor lett miniszter, aki alatt az épület befejeződött. Erdélyi azonban korántsem állott azon a szellemi magaslaton, mint Szilágyi, és kicsinyes felfogásával meg kellett küzdeni. így például a csarnok márvány padolatát nem akarta engedélyezni, és megtagadta az egyébként a költségvetésben előirányzott összeget, és csak akkor adta beleegyezését e munka készítésére, amikor azt mondtam, hogy Szilágyinak bejelentettem a megtagadást, és Szilágyi hirdetni fogja, hogy az általa megkezdett szép művet Erdélyi elrontotta.
A bútorzást is csak Vörösmarty Béla államtitkár erélyes támogatásával tudtam kieszközölni. Az épület kellő időben lett befejezve, és 1896 év október 6-án tette le Őfelsége a zárókövet nagy ünnepségek keretében. Őfelsége nagyon megdicsért munkámért, és a „Litteris et Artibus” érdemjelvénnyel tüntetett ki. Mikor II. Vilmos német császár itteni tartózkodása alkalmával királyunk kíséretében az épületet meglátogatta, a császár a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott az országházból jövet a csarnokba lépve azt mondta: „Man atmet hier auf in dieser prachtvollen Halle und man hat nicht das Gefühl des Erdrücktwerdens, wie drüben.”(1.) A császár nagyon behatóan érdeklődött minden részlet iránt, és úgy a művészeti, valamint ipari viszonyok felett tájékoztatta magát. Elmenetkor velem kezet szorítva azt mondta: „Sie haben ein schönes Werk geschaffen und können stolz darauf sein. Ich gratuliere Ihnen.” (2.)
1. „Az ember fellélegzik ebben a csodálatos csarnokban, és nem érzi, hogy agyonnyomja, mint odaát.”
2. „Szép művet alkotott, büszke lehet rá. Gratulálok.”
(A Kúria építése)
A törvényszéki épület befejezése után felmerült annak szüksége, hogy a legfelsőbb törvényszéknek, a királyi Kúria valamint a budapesti kir. ítélőtábla számára szintén megfelelő épület emeltessék, miután a Belvárosban a Ferenciek terén levő régi kúriai épület ez újabb követelményeknek már nem felelt meg. Az új Kúria építésére még Fabinyi miniszter ideje alatt kaptam ugyan megbízást, készült is vázlat, de az ügy nem jött dűlőre. Csakis Szilágyi Dezső igazságügyi miniszternek sikerült a kérdést megoldani, és l891-ben kaptam az újabb megbízatást tervek készítésére. Az Országház tér és alkotmány utcai saroktelek lett az építésre kijelölve, de itt a szabályozás körül sok akadály merült fel, mert Tisza Lajos gróf az országház építési bizottság elnöke ellenezte az általam megállapított szabályozási vonalat. Ellenvetéseinek dacára azonban mégis sikerült az összes hatóságoknál keresztülvinni.
Az építést azonban csak 1893-ban, a XIII. törvénycikk alapján lehetett megindítani, és kiadatott a rendelet, hogy az építést 1896-ig el kell készíteni, mert az épületnek felavatása a király által a milleniumi ünnepségek egyik programpontját képezi.
Szilágyi nagystílű ember volt, a baráti viszony, mely hozzá fűzött, még az egyetemi tanárságának idejéből származott, amikor a Műegyetem és a Tudományegyetem tanárai havonkint egyszer a Hungáriában estebédre összejöttek, és barátságos társalgásban töltötték az estét. Szilágyi nagy súlyt fektetett a Kúria építésére, rendkívül érdeklődött, előterjesztéseimet mindenkor készségesen honorálta, sőt biztatott, hogy ez az épület, mely miniszteri működése alatt keletkezik, legyen egy méltó emlék. Művészi alkotásokról a költségvetésben nem volt gondoskodva, és amikor a Lotz mennyezeti festményre, a trigára, és a Justicia szoborra vonatkozó előterjesztést tettem, azt mondotta: „El lehetünk készülve, hogy a túlkiadások miatt erősen meg leszünk támadva, de ez engem nem bánt, az emberek csakhamar elfelejtik, hogy mibe került a dolog, de az alkotások megmaradnak, hirdetni fogják a magyar művészetet, és azt, hogy volt érzékem és szívem a művészetnek áldozatot hozni.”
Az épület leírására itt nem terjeszkedem ki, mert arról írtam egy monográfiát, amelyet a Magyar Mérnök és Építész Egylet díszmű alakjában kiadott. Csak meg akarom említeni, hogy Szilágyi után Erdélyi Sándor lett miniszter, aki alatt az épület befejeződött. Erdélyi azonban korántsem állott azon a szellemi magaslaton, mint Szilágyi, és kicsinyes felfogásával meg kellett küzdeni. így például a csarnok márvány padolatát nem akarta engedélyezni, és megtagadta az egyébként a költségvetésben előirányzott összeget, és csak akkor adta beleegyezését e munka készítésére, amikor azt mondtam, hogy Szilágyinak bejelentettem a megtagadást, és Szilágyi hirdetni fogja, hogy az általa megkezdett szép művet Erdélyi elrontotta.
A bútorzást is csak Vörösmarty Béla államtitkár erélyes támogatásával tudtam kieszközölni. Az épület kellő időben lett befejezve, és 1896 év október 6-án tette le Őfelsége a zárókövet nagy ünnepségek keretében. Őfelsége nagyon megdicsért munkámért, és a „Litteris et Artibus” érdemjelvénnyel tüntetett ki. Mikor II. Vilmos német császár itteni tartózkodása alkalmával királyunk kíséretében az épületet meglátogatta, a császár a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott az országházból jövet a csarnokba lépve azt mondta: „Man atmet hier auf in dieser prachtvollen Halle und man hat nicht das Gefühl des Erdrücktwerdens, wie drüben.”(1.) A császár nagyon behatóan érdeklődött minden részlet iránt, és úgy a művészeti, valamint ipari viszonyok felett tájékoztatta magát. Elmenetkor velem kezet szorítva azt mondta: „Sie haben ein schönes Werk geschaffen und können stolz darauf sein. Ich gratuliere Ihnen.” (2.)
1. „Az ember fellélegzik ebben a csodálatos csarnokban, és nem érzi, hogy agyonnyomja, mint odaát.”
2. „Szép művet alkotott, büszke lehet rá. Gratulálok.”
Hauszmann Alajos naplója. Építész a századfordulón.- összeáll. Seidl Ambrus.- Bp: Gondolat, 1997.- p. 72-75.
