Könyv-jelző
BEREMÉNYI GÉZA
BEREMÉNYI GÉZA
(1946-) író, költő, dalszövegíró, forgatókönyvíró, filmrendező
Zöld páviánok
Majd ha eljönnek a zöld páviánok,
nagy tüntetés lesz a Kossuth-szobornál,
magam részéről én a tömegben állok,
kezemben zöldszín páviánszótár,
abból fordítom, mit mond a szónok:
Klong-bang, mik-nek, csorgán-bókmek,
közben magamra keresztet szórok,
lássák, hogy más kultúra illet,
jóllehet páviánnép közt szorongok.
Majd ha eljönnek a zöld páviánok,
magam részéről közéjük állok,
zöld színű szőrük ha éppen vedlik,
ruhámon ott lesz tetőtől talpig.
Eljövetelükre rég számítottam,
kérdezéskor ezt mondom nyomban,
ha faggat majd egy páviántiszt,
érdeklődik, én rögtön tiszt-
ázom-fázom, ázom-fázom,
zöld páviánszőr fehér ruhámon,
tolmács nem kell, ott a szótár,
bólintok majd minden páviánszónál.
Majd ha eljönnek a zöld páviánok,
minden rémképet valóra váltók,
ülőgumóik alatt aranyzsámoly,
míg holdra bőgnek az Országházból.
Aztán eső jön hosszú fonálban,
mossa-mossa zöld csuhámat,
alóla előjön a hófehér öltöny,
az egyik szót most a másikba öltöm:
állok ott majd hófehéren,
ezt is megértem, kérem szépen.
Kékek jönnek, sok rinocérosz,
vezérük egy nagy kultúrhérosz.
Szarvuk az orron, rajta meg csillag,
megszállnak mindent, s kéken csillog,
az anyjuk istenit, elvágódok,
csillaghordó rinocérosz,
kék csillaghordó rinocérosz!
Országnak háza kéken csillog,
a napra bőg sok rinocérosz,
a páviánok villákba bújnak,
ott panaszkodnak az anyjuknak.
Én meg itt állok hófehérben,
kérem szépen, kérem szépen,
új szótár van, muszlim, vagy mi,
anabehebbak, így kell szeretni,
új szótár van, muszlim, vagy mi.
Kék világ jött, már zöld sincsen,
na most ellenállok, kérem szépen,
nyíltan hányok magamra keresztet,
lássák, hogy más kultúra illet.
Hogy engem más kultúra illet,
csak a saját kultúrám illet,
a hírt vigyétek a gyerekeinknek,
hogy minket a saját kultúránk illet,
vigyétek meg a gyerekeinknek,
a hírt, hogy nem, nem,
a hírt, hogy nem, nem,
nem, nem, nem, nem!
Versek – Budapest: Magvető , 2016.
Magyar Copperfield: életregény (részlet)
A rádió bemondta, hogy feloldották a kijárási tilalmat, mehet az élet tovább. Ők ketten elindultak, hogy akkor körülnéznek a városban, közben bevásárolnak. Felöltöztem, mert már nem volt lázam, és ajánlkoztam, hogy én is megyek velük. Megtiltották. Elvették a lakáskulcsomat, gondosan bezártak, és elmentek szétnézni. […]
Tán még fel sem vettem a könyvet, amikor megszólalt a telefon, és Rácz Gabi jelentkezett, ő a Parlamenthez vezető Alkotmány utcában lakott, néhányszor jártam is a lakásukban, jókedvű szülei voltak, és egy hisztis húga, ami nem volt baj, mert még az is mulatságos volt. Rácz Gabi azért hívott – már benne jártunk a délelőttben –, hogy találkozzunk a Nyugati pályaudvarnál, mert reggel óta nagy rumli van a környékükön, hatalmas tüntetés a Parlament előtt, orosz tankokra mászik fel a tömeg, ott ölelgetik a ruszkikat, merthogy kitört a béke.
Ami ezután következett, hézagosán maradt meg. Nyomtalanul törlődtek bizonyos részek, mások meg máig ijesztő élességgel maradtak bennem, például a folyamőrök sapkája, vagy egy cigarettázó szomszéd arckifejezése.
– Máris indulok – mondtam Rácz Gabinak. Letettem a telefont, kimentem az előszobába. […]
Jártak a villamosok, azért találkozhattam rövidesen Rácz Gabival a Nyugati pályaudvar előtt. Megöleltük egymást, ami szintén egyedülálló esemény volt.
Bementünk onnan az Alkotmány utcába. Itt rengeteg ember járt, egy részük a Parlament irányába tartott, ahogyan mi, sokan szemből áradtak, az előbbiek kérdezgették, mi van, az utóbbiak meg mondták, hogy á, nem lesz itt semmi, már régóta ugyanaz van, de a mieink nem hallgattak rájuk, tartottunk a Parlament felé tovább.
Folyamőrök próbáltak feltartóztatni minket, az egyensapkásukra rá volt írva, hogy FOLYAMŐRSÉG. „Ne tessék arra menni” – próbálkoztak tisztességtudóan, mivel ezt az utasítást kapták, de hát senki sem hallgatott rájuk. Hülyének nézték szerencsétleneket, de nem haragudtak rájuk, mert a mieink voltak ők is.
Aztán egyszer csak a téren kitört a tüzelés, sorozatok, egyeslövések, gránátok robbantak, sikoltozás, ordítozás az Alkotmány utca túlsó vége felől. Mindenki elbújt ott egy csapásra, még a folyamőrök is. Kiürült az Alkotmány utca, pedig nem is oda lőttek.
Rácz Gabiék lakásában találtam magam. Mintha zsúron lettem volna, aprósüteménnyel kínálgattak meg szódavízzel a szülők, Rácz Gabi húga meg duzzogott, mintha ott sem akart volna lenni, és egy nagy masni volt a feje tetején. Kósza látással néztem körül, semminek sem volt értelme, összefüggéstelenül múlt az idő. Ráczék mondták, hogy a Kossuth téren ölik a tömeget, találgatták, melyik tetőről meg honnan, többfelől. Füleltek, egyébként jól nevelten viselkedtünk. Felmerült, hogy azok ott kint átlőnek a Duna túlpartjára is. Ez Rácz Gabi apjának a véleménye volt, a feleségével nézett össze, mikor ezt mondta. A sorozatok hullámokban ismétlődtek.
Mondtam, hát én akkor megyek is haza, mert már várnak, az Alkotmány utcát úgysem lövik. Telefonáljunk hozzánk – ajánlották a ropogásban, robbanásokban, én meg tiltakoztam, de visszafogottan, meg ne tudják, hogy szökevény vagyok. A tüzelés olykor szünetelt, majd annál nagyobb erőkkel kezdődött megint. Ez így ment. És beállt a még hosszabb szünet.
Felálltam. Kezicsókolom. Hát akkor köszönök mindent. Nem tiltakoztak. Üdvözölték a szüléimét, vagy nem, mindenesetre elengedtek, de nem kísért ki senki, arra emlékszem, mert az volt az egyetlen, ami eltért egy szabályos vendéglátástól. Mondták, a kapunál feltétlen bal felé forduljak.
Lementem az utcára. Ott nem balra indultam el, hanem jobbra, a tér, a Parlament előtti nagy tér felé. Akkor kitartó csönd támadt, talán azért. Volt még valami más megfontolás is ebben, de az már nem lehet megfelelő magyarázat arra, hogy hamarosan kijutottam a Kossuth térre, és ott mentem az Alkotmány utca torkolatától rézsűt balra, valami túlsó állványok irányába, a Rákóczi lovas szobor érintésével. Mentem a téren fekvő számtalan testet kerülgetve. A lekaszáltan heverő embereket.
Akik lőttek, éppen már elmentek, a mentőautók még nem érkeztek meg, két esemény közti süket csöndbe szorítva, erőlködve lépegettem. Sütött a nap, embermagasságú ködcsíkok lebegtek a Kossuth tér fölött, mintha a holtak utolsónak kieresztett lelkei lettek volna.
Többségükben csoportosan feküdtek, de voltak ott egyesével is testek. Félúton járhattam kitűzött, majd elfelejtett célom, egy állványos telek vagy épület felé, amikor kiderült, félig-meddig élő sebesültek is vannak köztük. Szólítgattak valakiket. Féltem, valamelyik megragadja a bokámat, olyan közel haladtam el élő vagy halott csoportok mentén. Igyekeztem a tekintetemet középmagasságban tartani. Csakis önmagamra voltam tekintettel, alig mertem vizsgálódni.
Mintha egyszer egy női hang azt nyöszörögte volna a földről, hogy mit keresel itt, kisfiú, menj már innen.
Lehet, hogy több holdkóros is járkált a Kossuth téren, de én a rögzült látásommal csak egyet láttam meg közülük. Magas, peckes férfialak, láthatólag hozzám hasonló állapotban. Csak némileg kellett változtatnom az irányon, hogy őfeléje tartsak. Aztán felismertem, a matektanárom volt az, térdnadrágban, bakancsban, mint egy turista. A közelébe kerülve annyira megkönnyebbültem, hogy épp a megfelelő távolságból, fegyelmezett hangon tudtam köszönni neki. „Jó napot kívánok, tanár úr kérem.” Csak annyi időre tért magához, míg felismert. „Szervusz, fiam” – mondta szabályosan, és ment is tovább a hátam mögé, ahová én nem mertem utánanézni. Én is folytattam az utamat, de merev térdekkel. Úgy tettünk, mintha az iskola folyosóján találkoztunk volna, vagy az utcán véletlen járókelőként. Gyalog mentem, majd villamossal valószínűleg azután.
Hazaérkeztem a Thaly Kálmán utca 12.-be. Csöngettem az ajtónkon, senki sem volt otthon. Gyakorlottan visszamásztam, még a felső ablakot is lezártam, aztán ráestem az előszobára. A padlóra zuhantam, de úgy, hogy esés közben az orrom és a homlokom is nekivágódott az oldalfalhoz rögzített gázórának, aztán kábultan hasaltam a parkettán. Úgy feküdtem ott, mint a Parlament hulláinak egyik fele. Köztük egy rohamsisakos is, egy orosz, az egyetlen orosz, mivel a többiek mind, akiket láttam, civil magyarok voltak. És annak a hason fekvő orosz katonának lánctalp nyomorította szét az alsó lábszárát. Úgy hevertem én is arccal lefelé. […]
Mások, például egy történelmi szakmunka azt állította, hogy ott, a Parlamentnél az oroszok tüzeltek. És akkor jutott nekem az eszembe, hogy én akkor egy hasán heverő orosz harcost is láttam a Rákóczi-szobornál. Annak a sisakos halottnak mindkét lábát tank taposta szét, és végén az ellapított csizmáival úgy nézett ki az a két végtag, mint két úttörősíp. És kiderült aztán még később, a Balatonnál, hogy egy Svájcból hazalátogató disszidens magyar fogorvos is megjegyezte magának ugyanezt a hullát mint az egyetlen oroszt a civil magyarok között. És amikor felfedeztük ezt a közös, Parlament előtti élményünket, úgy örvendeztünk egy-másnak azzal a fogorvossal, mintha egy veterántalálkozón volnánk. De meg is állapodtunk abban, hogy az az egyetlen tetem nem jelenti azt, hogy az oroszok lőttek volna, mert biztos, hogy magyarok lőttek ott magyarokra, hiszen... És akkor még számos bizonyítékot soroltunk fel azzal a rokonszenves fogorvossal. Többek között ismert valakit a Magyar Partizán Szövetségből, aki maga mondta önmagáról, hogy ott volt a tettesek között.
Bereményi Géza: Magyar Copperfield: életregény. Budapest, Magvető, 2020.
