Könyv-jelző
KASS JÁNOS
KASS JÁNOS
(1927-2010) grafikus, szobrász, bélyegtervező
Néhány szó a múltról (részlet)
Nagyszerű fényképsorozat készült ötven évvel a szabadságharc után, a millenniumi években, a még életben lévő negyvennyolcas honvédekről. A szakállas-bajuszos hadastyánok elgondolkoztatnak: magam is immár ötven év távlatából emlékezem, és, akár az egykori honvédek, én is odaülhetnék a fotográfus állványa elé: íme, ez is én vagyok.
Megjártam az évtizedeket, láttam ezt-azt, a Sztálin-szobor ledöntését, és láttam az első szputnyikot is, mondanám, de ez utóbbit nem láttam. Háry Jánosként sokan mondanak ezt-azt…
Sőt, 1999-ben láttam igazi napfogyatkozást is. A sukorói templomdombról néztem végig, amint a Balaton felől némán és hangtalanul, felfoghatatlan gyorsasággal közeledett, szürkére, majd sötétlilára váltva a tájat. Kietlen és kielégítetlen érzést hagyva maga után, végül távozott. Az ürességet csak az újra kizöldülő gyönyörű táj, a Velencei-tó, a napsütés oldotta fel.
Az 1848-as veteránok emlékezhettek Kossuth Lajosra. Én emlékezem a Kossuth térre, ötvenhatra, amikor a teret és a mellékutcákat elárasztotta a tömeg, kórusban skandálta: „Le a vörös csillagot!” „Le a vörös csillagot!” Ez a követelés a Parlament kupolájának csúcsán vöröslő kivilágított hatalmas csillagnak szólt. Arra nem emlékszem, akkor eloltották-e, de Gabi szerint mégiscsak eloltották, néhány nap múlva felállványozták, kezdték leszerelni. A követelés nem csak a csillagnak szólt, a tömeg követelte a változásokat.
Mindez október huszonharmadikán történt. Erről már sokan sokfélét írtak.
Mi a Bem-szobortól gyalogoltunk át a Margit hídon. Már besötétedett, és a tér Báthori utcai sarkán szorongtunk, mert az egyre szaporodó embertömeg lassan mozgott a parlamenti oroszlánok felé. Végül otthagytuk a teret, mert a közelben lakó Réz Pállal és feleségével, Klárival találkoztunk. Invitálásukra felmentünk Báthori utcai lakásukra. Megkaptuk a legfrissebb információkat, mert náluk állandóan szólt a telefon. A gyengébbek kedvéért: akkor még nem volt televízió, mobil vagy fax. Az egyetlen köldökzsinór a dróton jövő Kossuth rádió, az élőbeszéd, esetleg a lehalkított Szabad Európa Rádió volt, ha el tudtuk csípni.
Elmondtuk, hogy a Mártírok útján (a Margit körúton) emberek álltak az ablakokban, ott láttam először zászlót, amelyből kivágták a Rákosi-címert, és hogy a Bem téren Veres Péter beszélt. A Bem-szobor mögött, a laktanyában a katonák is éltették a lengyeleket, átvették a tér hangulatát. Rézék nevettek: mi is ott voltunk.
Nagyszerű fényképsorozat készült ötven évvel a szabadságharc után, a millenniumi években, a még életben lévő negyvennyolcas honvédekről. A szakállas-bajuszos hadastyánok elgondolkoztatnak: magam is immár ötven év távlatából emlékezem, és, akár az egykori honvédek, én is odaülhetnék a fotográfus állványa elé: íme, ez is én vagyok.
Megjártam az évtizedeket, láttam ezt-azt, a Sztálin-szobor ledöntését, és láttam az első szputnyikot is, mondanám, de ez utóbbit nem láttam. Háry Jánosként sokan mondanak ezt-azt…
Sőt, 1999-ben láttam igazi napfogyatkozást is. A sukorói templomdombról néztem végig, amint a Balaton felől némán és hangtalanul, felfoghatatlan gyorsasággal közeledett, szürkére, majd sötétlilára váltva a tájat. Kietlen és kielégítetlen érzést hagyva maga után, végül távozott. Az ürességet csak az újra kizöldülő gyönyörű táj, a Velencei-tó, a napsütés oldotta fel.
Az 1848-as veteránok emlékezhettek Kossuth Lajosra. Én emlékezem a Kossuth térre, ötvenhatra, amikor a teret és a mellékutcákat elárasztotta a tömeg, kórusban skandálta: „Le a vörös csillagot!” „Le a vörös csillagot!” Ez a követelés a Parlament kupolájának csúcsán vöröslő kivilágított hatalmas csillagnak szólt. Arra nem emlékszem, akkor eloltották-e, de Gabi szerint mégiscsak eloltották, néhány nap múlva felállványozták, kezdték leszerelni. A követelés nem csak a csillagnak szólt, a tömeg követelte a változásokat.
Mindez október huszonharmadikán történt. Erről már sokan sokfélét írtak.
Mi a Bem-szobortól gyalogoltunk át a Margit hídon. Már besötétedett, és a tér Báthori utcai sarkán szorongtunk, mert az egyre szaporodó embertömeg lassan mozgott a parlamenti oroszlánok felé. Végül otthagytuk a teret, mert a közelben lakó Réz Pállal és feleségével, Klárival találkoztunk. Invitálásukra felmentünk Báthori utcai lakásukra. Megkaptuk a legfrissebb információkat, mert náluk állandóan szólt a telefon. A gyengébbek kedvéért: akkor még nem volt televízió, mobil vagy fax. Az egyetlen köldökzsinór a dróton jövő Kossuth rádió, az élőbeszéd, esetleg a lehalkított Szabad Európa Rádió volt, ha el tudtuk csípni.
Elmondtuk, hogy a Mártírok útján (a Margit körúton) emberek álltak az ablakokban, ott láttam először zászlót, amelyből kivágták a Rákosi-címert, és hogy a Bem téren Veres Péter beszélt. A Bem-szobor mögött, a laktanyában a katonák is éltették a lengyeleket, átvették a tér hangulatát. Rézék nevettek: mi is ott voltunk.
Kass János: Néhány szó a múltról (részlet) - Holmi, 2006. október
