Könyv-jelző
VEKERDY TAMÁS
VEKERDY TAMÁS
(1935-2019) pszichológus, tanár, író
1956 - jegyzetelt töredékek (részlet)
A Parlamenthez!
Ki a Margit hídon - ki a Kossuth hídon át (van még Kossuth híd?)
Mi - ha jól emlékszem - a Kossuth hídon.
Fél hat, hat lehet.
Micsoda tömeg!
Le a vörös csillaggal! Le a vörös csillaggal!
A vörös csillagot - hatalmas, világító monstrum a Parlament legcsúcsán - kioltják. Hosszabb üvöltözés után. (A vörös csillag - vérvörös polip - öt ujjával-lábával mindenütt ott terpeszkedik, homlokzatokon, csúcsokon, hogy befonja az országot és az emberek tudatát.)
Nem emlékszem, hogyan ordítottuk azt, hogy Nagy Imrét akarjuk, csak őt vagyunk hajlandók meghallgatni, hozzák ide Nagy Imrét.
(…)
Sötét lesz.
(Most megint itt, a Parlament előtt.)
A tömeg vár.
Valakinek eszébe jut, hogy a nála levő újságot hosszában összecsavarja, és meggyújtsa. (Sok újság van sokaknál, látni akarták még reggel, délelőtt, délután, mit írnak az újságok a tüntetés engedélyezéséről.
(…)
De most még: a tömeg vár.
És meggyújt egyre több hosszában összetekert újságpapírt. Néhány perc múlva – ilyet még nem láttam – a tér gyönyörű. Teljesen tele van, háztól házig, feketéllik a tömeg, és most kivilágosodik, lángolnak a fáklyák, ég a tűz; valahogy valamiért a csillagok jutnak eszembe, talán a csendes Balatonnál a tiszta nyári égbolt – csillagok fent és csillagok lent –, nem tudom, miért, a dologban van valami felemelő, a kozmoszra és a magunk kozmikus voltára emlékeztető természeti. Ilyen sok kis tűz és egybefüggő nagy világosság.
Látom a képet, és nem tudom kivenni, nem hallom az emlékben mit is mond a tömeg. Talán énekel. Mindenesetre: időről időre Nagy Imrét követeli.
Vagy tévedek?
A fáklyagyújtás már Nagy Imre után volt? Talán igen!
Mikor Nagy Imre megjelenik – mert végül is megjelenik – még világos van?
(Közben persze csitítgattak, hogy már elmentek érte.)
A nagy lépcső feletti, bal oldali kis erkélyre most – többektől kísérve – kilép Nagy Imre.
(Emlék: 1954. Mint elsőéves jogászt a Parlamentbe visznek. Karzat. Ülésezik az országgyűlés. Úristen! Micsoda arcok, micsoda pofák! És akkor – egyetlenként – ott van Nagy Imre. Az egyetlen arc. Az egyetlen alak, amelyik ideillik. Cvikkerével. Mikszáthtal együtt is ülhetett volna itt. Bajusza. Figurája. A többi mind gnóm (Rákosi és körei) vagy erőszakos kereskedősegéd (vizesnyolcas; Gerő), mángorlólapickával lapított, deformált, tésztaszínű fejek és arcok, üvölt róluk és belőlük, hogy mit keresnek itt; hogy csak egy összerázott, feje tetejére állított világ pottyantotta őket ide, egyedül Nagy Imre, akihez illik a terem, aki jól mozog, aki a helyén van, akit idáig is a sors vezetett.)
Most kilép az erkélyre.
Éljen és hurrá hullámzik végig a tömegen, halljuk morajlás, újra fel-felcsap az éljen, aztán néma csend. Csendben vár 120 ezer ember. (Vagy 200?)
- Elvtársak!
Jaj.
Ez a rokonszenves úr ott az erkélyen leelvtársazza a tömeget.
A válaszszavakat megint elfelejtettem.
Mit is kiabáltak – mit is kiabáltunk?
Nem vagyunk elvtársak – valami ilyesmit, ilyesmiket; mindenesetre óriási volt a hangzavar. (A szavakat mikrofon erősítette fel? mintha nem...)
- Polgártársak!
Éljenzés.
A többire nem emlékszem.
Megnyugtató szavak. Hogy igen, már tárgyal (a központi bizottság?) – és most menjünk szépen haza.
Óvatos beszéd.
A pasas rokonszenves.
De ez is csak kommunista.
A tömegben morgás; ő bement az erkélyről.
A Parlamenthez!
Ki a Margit hídon - ki a Kossuth hídon át (van még Kossuth híd?)
Mi - ha jól emlékszem - a Kossuth hídon.
Fél hat, hat lehet.
Micsoda tömeg!
Le a vörös csillaggal! Le a vörös csillaggal!
A vörös csillagot - hatalmas, világító monstrum a Parlament legcsúcsán - kioltják. Hosszabb üvöltözés után. (A vörös csillag - vérvörös polip - öt ujjával-lábával mindenütt ott terpeszkedik, homlokzatokon, csúcsokon, hogy befonja az országot és az emberek tudatát.)
Nem emlékszem, hogyan ordítottuk azt, hogy Nagy Imrét akarjuk, csak őt vagyunk hajlandók meghallgatni, hozzák ide Nagy Imrét.
(…)
Sötét lesz.
(Most megint itt, a Parlament előtt.)
A tömeg vár.
Valakinek eszébe jut, hogy a nála levő újságot hosszában összecsavarja, és meggyújtsa. (Sok újság van sokaknál, látni akarták még reggel, délelőtt, délután, mit írnak az újságok a tüntetés engedélyezéséről.
(…)
De most még: a tömeg vár.
És meggyújt egyre több hosszában összetekert újságpapírt. Néhány perc múlva – ilyet még nem láttam – a tér gyönyörű. Teljesen tele van, háztól házig, feketéllik a tömeg, és most kivilágosodik, lángolnak a fáklyák, ég a tűz; valahogy valamiért a csillagok jutnak eszembe, talán a csendes Balatonnál a tiszta nyári égbolt – csillagok fent és csillagok lent –, nem tudom, miért, a dologban van valami felemelő, a kozmoszra és a magunk kozmikus voltára emlékeztető természeti. Ilyen sok kis tűz és egybefüggő nagy világosság.
Látom a képet, és nem tudom kivenni, nem hallom az emlékben mit is mond a tömeg. Talán énekel. Mindenesetre: időről időre Nagy Imrét követeli.
Vagy tévedek?
A fáklyagyújtás már Nagy Imre után volt? Talán igen!
Mikor Nagy Imre megjelenik – mert végül is megjelenik – még világos van?
(Közben persze csitítgattak, hogy már elmentek érte.)
A nagy lépcső feletti, bal oldali kis erkélyre most – többektől kísérve – kilép Nagy Imre.
(Emlék: 1954. Mint elsőéves jogászt a Parlamentbe visznek. Karzat. Ülésezik az országgyűlés. Úristen! Micsoda arcok, micsoda pofák! És akkor – egyetlenként – ott van Nagy Imre. Az egyetlen arc. Az egyetlen alak, amelyik ideillik. Cvikkerével. Mikszáthtal együtt is ülhetett volna itt. Bajusza. Figurája. A többi mind gnóm (Rákosi és körei) vagy erőszakos kereskedősegéd (vizesnyolcas; Gerő), mángorlólapickával lapított, deformált, tésztaszínű fejek és arcok, üvölt róluk és belőlük, hogy mit keresnek itt; hogy csak egy összerázott, feje tetejére állított világ pottyantotta őket ide, egyedül Nagy Imre, akihez illik a terem, aki jól mozog, aki a helyén van, akit idáig is a sors vezetett.)
Most kilép az erkélyre.
Éljen és hurrá hullámzik végig a tömegen, halljuk morajlás, újra fel-felcsap az éljen, aztán néma csend. Csendben vár 120 ezer ember. (Vagy 200?)
- Elvtársak!
Jaj.
Ez a rokonszenves úr ott az erkélyen leelvtársazza a tömeget.
A válaszszavakat megint elfelejtettem.
Mit is kiabáltak – mit is kiabáltunk?
Nem vagyunk elvtársak – valami ilyesmit, ilyesmiket; mindenesetre óriási volt a hangzavar. (A szavakat mikrofon erősítette fel? mintha nem...)
- Polgártársak!
Éljenzés.
A többire nem emlékszem.
Megnyugtató szavak. Hogy igen, már tárgyal (a központi bizottság?) – és most menjünk szépen haza.
Óvatos beszéd.
A pasas rokonszenves.
De ez is csak kommunista.
A tömegben morgás; ő bement az erkélyről.
Vekerdy Tamás: 1956 - jegyzetelt töredékek. In: Családom történeteiből – Bp.: Saxum, 2010.
