Könyv-jelző
KARÁTSON GÁBOR
KARÁTSON GÁBOR
(1935-2015) író, műfordító, festőművész, filozófus
Ötvenhatos regény (részlet)
Kossuth tér
Kormozott lombikban, fekete gyöngyben álltunk. Lombikok, gyöngyök, egymással olykor egybefolyva, mindig az éj megfelelő töredékei szerint, ott kezdtek kialakulni a Parlament sötét épülete előtt, a téren. Sötét volt a Parlament, csak a vörös csillag izzott a kupola tetejében.
Jön-e Nagy Imre vagy sem, fog-e szólani vagy nem, nyilván nem érdekelt. Mit is tudhatna mondani ebben a pillanatban, ennek a rettenetesen sok embernek?
A fényképe, villanófényben, szemből, újságkivágás, ahogy a parlamenti erkélyre lép, sok éve itt áll a szobámban, Fanny hurkolt köréje háromszínű szalagot. Gyertyát szoktunk gyújtani előtte október 23-án. A magyar nyelvet, halálos perében, ő fogja majd megmenteni azzal, hogy megalkuvón hazug szót nem vesz ajakára; voltak az utcai harcok, volt az a rengeteg hősi halott és áldozat, de kellett valaki, aki így hal meg egyszerűen a nyelvért, professzorosan. Ha Nagy Imre nem hal meg akkor a nyelvért, magyarul még ennyire sem lehetne igazat beszélni, mint ma - így is elég nehéz. Huszonharmadikai jelenését azonban, professzorosan (szocialista professzorosan) életidegen mondataival, a szerencsétlen megszólítással valami törölte belőlem, a fáklyává sodort újságok képével együtt.
A saját lombikomban álltam, s nem mindig láttam ki belőle.
De kopp, a lombik hirtelen kinyílt.
Ruszkik haza!, Veszszen Gerő!, a sokaság mint hatalmas vízesés, szakadatlanul harsogott; de hirtelen elhangzott valami, élesen és határozottan, ami ijesztően nem illett az általános és vidám és úgyis már halálra szánt ordítozásba.
- Le a vörös csillaggal!
Hátrafordultam, két harmincöt év körüli férfi állt ott. Két sohasem látott, idegen arc. Ostobán hangzik, egész Budapest ott volt, a körülöttem üvöltő százakból, ezrekből sem láttam még soha senkit, de róluk ez nem jutott eszembe.
Az eddigieket még ki lehet talán majd magyarázni a hibák kijavításának szándékaként, ez viszont már olyan, mintha a szocializmusra készülnénk kezet emelni. Ezek ránk hozzák az oroszokat.
Ki ne tudná: ahol egyszer a félholdas lobogót kitűzték...
- Oltsák el a csillagot!
Rendező voltam, érted.
A provokátorokat felbérelni se kell, eljönnek ők maguktól.
Harmincnégy évvel később, egy Tűzoltó utcai megemlékezésen, hol a történész Gosztonyi Péter mond éppen beszédet, egyszer csak észreveszem magam mögött ugyanazt a két harmincöt év körüli pofát: Gosztonyi zsidóságán ékelődnek hangosan.
Megszólítottam őket, ott a Parlament előtt már:
- Nagyon kérem önöket, ezt ne kiabálják.
- Aztán miért ne? - csodálkoztak.
- Nézzék, eddig még minden sikerült, de ha az oroszok...
Ott álltunk a Rákóczi-szobor közelében; és most:
- Le a vörös csillaggal! - hangzott a kiáltás a tér túloldaláról.
- Na látja! - nevettek ezek.
- Öt perc múlva már együtt kiabáltam a tömeggel - szoktam mesélni:
„Lea vörös csillag-gal! Lea vörös csillag-gal!”
El is oltották aztán. De nem érdekelt engem az a csillag.
- Gyerünk a Sztalin-szoborhoz, döntsük le! - hangzott a Báthory utca torkolatából.
Kossuth tér
Kormozott lombikban, fekete gyöngyben álltunk. Lombikok, gyöngyök, egymással olykor egybefolyva, mindig az éj megfelelő töredékei szerint, ott kezdtek kialakulni a Parlament sötét épülete előtt, a téren. Sötét volt a Parlament, csak a vörös csillag izzott a kupola tetejében.
Jön-e Nagy Imre vagy sem, fog-e szólani vagy nem, nyilván nem érdekelt. Mit is tudhatna mondani ebben a pillanatban, ennek a rettenetesen sok embernek?
A fényképe, villanófényben, szemből, újságkivágás, ahogy a parlamenti erkélyre lép, sok éve itt áll a szobámban, Fanny hurkolt köréje háromszínű szalagot. Gyertyát szoktunk gyújtani előtte október 23-án. A magyar nyelvet, halálos perében, ő fogja majd megmenteni azzal, hogy megalkuvón hazug szót nem vesz ajakára; voltak az utcai harcok, volt az a rengeteg hősi halott és áldozat, de kellett valaki, aki így hal meg egyszerűen a nyelvért, professzorosan. Ha Nagy Imre nem hal meg akkor a nyelvért, magyarul még ennyire sem lehetne igazat beszélni, mint ma - így is elég nehéz. Huszonharmadikai jelenését azonban, professzorosan (szocialista professzorosan) életidegen mondataival, a szerencsétlen megszólítással valami törölte belőlem, a fáklyává sodort újságok képével együtt.
A saját lombikomban álltam, s nem mindig láttam ki belőle.
De kopp, a lombik hirtelen kinyílt.
Ruszkik haza!, Veszszen Gerő!, a sokaság mint hatalmas vízesés, szakadatlanul harsogott; de hirtelen elhangzott valami, élesen és határozottan, ami ijesztően nem illett az általános és vidám és úgyis már halálra szánt ordítozásba.
- Le a vörös csillaggal!
Hátrafordultam, két harmincöt év körüli férfi állt ott. Két sohasem látott, idegen arc. Ostobán hangzik, egész Budapest ott volt, a körülöttem üvöltő százakból, ezrekből sem láttam még soha senkit, de róluk ez nem jutott eszembe.
Az eddigieket még ki lehet talán majd magyarázni a hibák kijavításának szándékaként, ez viszont már olyan, mintha a szocializmusra készülnénk kezet emelni. Ezek ránk hozzák az oroszokat.
Ki ne tudná: ahol egyszer a félholdas lobogót kitűzték...
- Oltsák el a csillagot!
Rendező voltam, érted.
A provokátorokat felbérelni se kell, eljönnek ők maguktól.
Harmincnégy évvel később, egy Tűzoltó utcai megemlékezésen, hol a történész Gosztonyi Péter mond éppen beszédet, egyszer csak észreveszem magam mögött ugyanazt a két harmincöt év körüli pofát: Gosztonyi zsidóságán ékelődnek hangosan.
Megszólítottam őket, ott a Parlament előtt már:
- Nagyon kérem önöket, ezt ne kiabálják.
- Aztán miért ne? - csodálkoztak.
- Nézzék, eddig még minden sikerült, de ha az oroszok...
Ott álltunk a Rákóczi-szobor közelében; és most:
- Le a vörös csillaggal! - hangzott a kiáltás a tér túloldaláról.
- Na látja! - nevettek ezek.
- Öt perc múlva már együtt kiabáltam a tömeggel - szoktam mesélni:
„Lea vörös csillag-gal! Lea vörös csillag-gal!”
El is oltották aztán. De nem érdekelt engem az a csillag.
- Gyerünk a Sztalin-szoborhoz, döntsük le! - hangzott a Báthory utca torkolatából.
Karátson Gábor: Ötvenhatos regény – Bp.: Helikon, 2005.
