Könyv-jelző
VARGHA GYULA
VARGHA GYULA
(1853–1929) statisztikus, költő, műfordító
Az Országháza
lm áll a ház, az ország büszke háza,
Nagy és fenséges, ég felé szökő.
Népem hitét, reményét magyarázza,
Csipkés falán virágot hajt a kő.
Midőn belép az ember, szinte szédül
A boltíves roppant tető alatt,
Szeme káprázik a csarnok díszétől,
S eltölti lelkét néma ámulat.
Csiszolt márvány sokszínű ragyogása,
Aranynyal írott gazdag oszlopok...
Körülvesz a tündérmesék varázsa,
S szorongó szívem lázasan dobog.
Hazám, nagyságodat jelenti házad
Pazar pompája, mely felém ragyog?
Hátad megett sok gyászemlékü század...
Előtted már nagy, fényes századok?
Szent földeden nem folyt a vér hiában,
A honfi-szív mit árként hullata,
Erényedért s múlt szenvedés dijában.
Valóra vált prófétád jóslata.
A négy folyam gazdag tájéka szebb lett,
Mint volt világverő Mátyás alatt.
Önérzet és erő dagasztja kebled,
Hevít a tettvágy, hajt az akarat.
Serkent a kor folyvást előre törni,
Serény munkában milliónyi kar;
Ezer csodáját kápráztatva termi
A tudomány, művészet és ipar.
Kél Budapest Széchényi álmaképen,
Gyár gyár után, új s új palota-sor,
S a nagy város száz lüktető erében
Ifjúi élet pezsgő árja forr...
Künn forr a lét. Csak fátyolozva hallom.
A sürge zaj méhdongás idebenn.
S a déli nap, mint rózsaszínű alkony
Szűrődik át a színes üvegen.
Árnyak borongnak a boltívek alján,
Árnyak kelnek az oszlopok mögül;
Árnyak suhannak, és lelkemre, halvány
Kísértetként, a kétség árnya űl.
Oh, szép a sürgő lázas kor; de ép-e
A fényes, sima héj alatt a mag?
Ifjú-e hát valóban Árpád népe,
Vagy ifjat mímelő erőtlen agg?
Hódítja-é a hont, vagy vétke veszti?
Talpa alatt szilárd-e még a föld?
Meg tudja-e becsülni, védelmezni,
Mit az apáktól örökölt?...
Minő zavart, ijesztő, ferde hangok!
Mind átkozódik, káromol, perel;
S a szívet, mint a félrevert harangok,
Bódult, vak félelemmel töltik el.
Lenn zúg a nép, Istent, hazát tagadva,
Fenn léhaság, viszály, fagyos közöny;
Körül pedig reánk tör, feldagadva,
A külfaj árja, mint a vízözön...
Te föld, apáink sírja, s annyi emlék
Szentségtartója ezredéven át,
A porló szívek égő honszerelmét
Keltsd ki a rög közöl virág gyanánt
Tedd mind magyarrá, kit csak kebled ápol,
Ne tűrj meg áruló sehonnait;
De részesítsd áldásod legjavából
S térítsd meg újra tévedt gyermekid.
Te ház pedig, hazámnak büszke háza,
Mi honszerelmünk szentegyháza légy.
Hol a hivő a port előbb lerázza,
Hová csupán saruleoldvá lép.
Ne járjon itt könnyelműség, botorság,
Némuljon önzés, versengés, viszály.
Értse, ki a honnak intézi sorsát:
Áldás vagy átok, mely fejére száll.
Ha példa kell, gyászos, keserves intő,
Sok százados bajunk beszélni fog;
Ha példa kell, magasztos, lelkesítő,
Történetünk lapján az is ragyog.
Hit és erő, tehetség tiszta jellem
Találjon e falak közt tettre tért,
Kész küzdeni, ha kell a végzet ellen
S áldozni mindent, a hon üdvéért.
lm áll a ház, az ország büszke háza,
Nagy és fenséges, ég felé szökő.
Népem hitét, reményét magyarázza,
Csipkés falán virágot hajt a kő.
Midőn belép az ember, szinte szédül
A boltíves roppant tető alatt,
Szeme káprázik a csarnok díszétől,
S eltölti lelkét néma ámulat.
Csiszolt márvány sokszínű ragyogása,
Aranynyal írott gazdag oszlopok...
Körülvesz a tündérmesék varázsa,
S szorongó szívem lázasan dobog.
Hazám, nagyságodat jelenti házad
Pazar pompája, mely felém ragyog?
Hátad megett sok gyászemlékü század...
Előtted már nagy, fényes századok?
Szent földeden nem folyt a vér hiában,
A honfi-szív mit árként hullata,
Erényedért s múlt szenvedés dijában.
Valóra vált prófétád jóslata.
A négy folyam gazdag tájéka szebb lett,
Mint volt világverő Mátyás alatt.
Önérzet és erő dagasztja kebled,
Hevít a tettvágy, hajt az akarat.
Serkent a kor folyvást előre törni,
Serény munkában milliónyi kar;
Ezer csodáját kápráztatva termi
A tudomány, művészet és ipar.
Kél Budapest Széchényi álmaképen,
Gyár gyár után, új s új palota-sor,
S a nagy város száz lüktető erében
Ifjúi élet pezsgő árja forr...
Künn forr a lét. Csak fátyolozva hallom.
A sürge zaj méhdongás idebenn.
S a déli nap, mint rózsaszínű alkony
Szűrődik át a színes üvegen.
Árnyak borongnak a boltívek alján,
Árnyak kelnek az oszlopok mögül;
Árnyak suhannak, és lelkemre, halvány
Kísértetként, a kétség árnya űl.
Oh, szép a sürgő lázas kor; de ép-e
A fényes, sima héj alatt a mag?
Ifjú-e hát valóban Árpád népe,
Vagy ifjat mímelő erőtlen agg?
Hódítja-é a hont, vagy vétke veszti?
Talpa alatt szilárd-e még a föld?
Meg tudja-e becsülni, védelmezni,
Mit az apáktól örökölt?...
Minő zavart, ijesztő, ferde hangok!
Mind átkozódik, káromol, perel;
S a szívet, mint a félrevert harangok,
Bódult, vak félelemmel töltik el.
Lenn zúg a nép, Istent, hazát tagadva,
Fenn léhaság, viszály, fagyos közöny;
Körül pedig reánk tör, feldagadva,
A külfaj árja, mint a vízözön...
Te föld, apáink sírja, s annyi emlék
Szentségtartója ezredéven át,
A porló szívek égő honszerelmét
Keltsd ki a rög közöl virág gyanánt
Tedd mind magyarrá, kit csak kebled ápol,
Ne tűrj meg áruló sehonnait;
De részesítsd áldásod legjavából
S térítsd meg újra tévedt gyermekid.
Te ház pedig, hazámnak büszke háza,
Mi honszerelmünk szentegyháza légy.
Hol a hivő a port előbb lerázza,
Hová csupán saruleoldvá lép.
Ne járjon itt könnyelműség, botorság,
Némuljon önzés, versengés, viszály.
Értse, ki a honnak intézi sorsát:
Áldás vagy átok, mely fejére száll.
Ha példa kell, gyászos, keserves intő,
Sok százados bajunk beszélni fog;
Ha példa kell, magasztos, lelkesítő,
Történetünk lapján az is ragyog.
Hit és erő, tehetség tiszta jellem
Találjon e falak közt tettre tért,
Kész küzdeni, ha kell a végzet ellen
S áldozni mindent, a hon üdvéért.
Vargha Gyula: Az Országháza. – Budapesti Szemle, 1898. 255. sz.
