Könyv-jelző
WIRTH IMRE
WIRTH IMRE
(1964–) író, költő, szerkesztő
Vonalat húztam a csöndbe
AHOL PÉNTEK VAN, ott szombat
lesz, a szívemben érezlek,
hiba vagy a szájkosárban,
minden péntek nyálban úszik,
ahol péntek után szombat
lesz, szívek dobbannak benned,
Kossuth téren vagy a nyárban,
tüntetsz még valami ellen,
ahol szombat előtt péntek
volt, benne vagy a mindenben,
nincs menekvés, gyurmaszobrot
akasztanak vagy égetnek,
ahol szombat a vasárnap,
porondon állsz, ez a bánat,
zsarnokság lebeg az ágon,
ökörnyál az igazságod.
AZ ŐSZ rothadásszagában
nyakadhoz ezüstrókaprém
simul. Szégyen volt ez a nyár
is. Halott csecsemőmadár.
Hosszú copfos éjszakákon
feltétel nélkül bíztad rám
kokakólás üvegekkel
esőt szitáló magányod.
Platóról műanyag palack,
ujjunkról iszap csepegtet
hideg konyhakővilágot.
Suttogj hát nekem: hová visz
utad, mi lesz már így velem?
Megölsz? Egy szavam nem lehet.
A DAGANAT körülhatárolatlanul
elzárt terület bárhol a testben,
bár ezzel végül többnyire semmire
sem lehet menni adott esetben.
Szikrázó ifjúságunk, hallottam
reggel a HÉV-en és nem néztem oda,
csak a rekedtes hangot hallottam
a Korányi várójában és odanéztem,
a Rolling Stones gitárosa ült egy nővel,
csontsoványan, megsimogatta, mikor
vért vettek tőlem, és láttam egy nőt
csontsoványan, vérét cserélték, nézett
rám, úgy, ahogy a filmekben néznek,
sorszámot kellett húzni, megérintettem
a vénám, boldogság, te fenyőillatemlék,
tüdőben gomolygó édes végtelenség.
NYOLCUNKAT KÍSÉRNEK át egy másik
épületbe, szitáló eső, nyolcan meredünk
magunk elé, egy alkoholista, loboncos
Ginsberg, most már a tüdejére írja
a verseket, és egy szereplő a Jó estét nyárból,
kiállásában ott rejtőzik a hajdani hazug szépfiú,
most riadtan semmire sem gondol, én hoztam
Esti Kornélt, de nem veszem elő, ülünk
törpe halálra ítéltek a nyakán sípolva
levegőt vevő vidám öregúrral, felesége
számolja a mellkasán a szúrásokat nevetve.
Aki bemegy a hörgőtükrözésre, úgy nézünk
utána, sose látjuk, várunk, csak a sípoló
nevetés emlékeztet arra, hogy élünk,
kijönnek ketten, nem értjük, oly nyugalommal
ülnek le, kezükben véres kendőkkel, szinte
szánakozva néznek ránk, ők a beavatottak,
már tudják, amiről nekünk fogalmunk nincs,
csak félelmünk, engem hívnak, járkálj csak,
húzd ki magad, neved belehull a Sztüx folyóba,
csak test vagy, búcsúzóban... jövök ki, kezemben
kendő, angyali fölénnyel arcomon nézek szét, szar
volt, de ti ezt még nem tudjátok, nézzetek rám,
hírhozó vagyok, te vagy a barátom, sípolva nevető,
nekem, nektek, törpe életre ítélteknek.
VONALAT HÚZTAM a csöndbe,
próbáltam olyat, ami nincs,
nem vezet sehova, soha
nem találkozik se velünk,
se mással, csak megérint, mint
egy vonal, amit közénk húz
múlt idő, vagy ami látott –
ahogy beírt a pap a holt
lelkek könyvébe, leúsztunk
a Dunán, élők, halottak,
csattogott fogunk, mióta
kiderült, hogy őskagylókkal
álmodó koponyánk mégis,
hínárral fonódva össze,
iszapot sírt életünkbe.
A SZÉPVÖLGYI ÚTNÁL éreztem először,
valami megtört – néztem ki a megkarcolt
ablakon, de így is láttam, a Dunába
hólé csordogál a sebzett rakpartokról.
A Margit hídnál már megvolt a katatón
test, a mozdulatlan szemgolyók a távol
ígéretével, megvolt a sohasem nap
és a pillanat, amikor időtlen rég
nyúzott ég feszült csillagokkal az arcra.
A Batthyány téren dermedten álltam
szemben az Országházzal, nem vitt a lábam
tovább, tapsoltak odaát, hogy idáig elértem
legalább – a kupola tetején százan
álltak, szenvedélyes örömük, hogy látnak,
meghatott. A körkörös történelem hogy
utolért! De azt soha senki se látja,
mikor a tapasztalatba belehányok.
Élet és Irodalom, 2019. augusztus 2.
