Könyv-jelző
KOPÁCSI SÁNDOR
KOPÁCSI SÁNDOR
(1922–2001) rendőrtiszt, az 1956-os forradalom résztvevője
Életfogytiglan (részlet)
Október 30-án este 7 órakor Szilágyi Jóska telefonon berendelt a Parlamentbe.
– Sándor! Az országnak szüksége van azokra a rendfenntartó erőkre, amelyeket sikerült átmenteni.
A rendőrfőkapitányság előtt lejátszódott híres jelenet óta az események menete felgyorsult. Az ÁVH-t feloszlatták, tagjait elbocsájtották. A legtöbb üzemben és hivatalban forradalmi bizottságok alakultak, a fegyveres erőknél szintén. Úgy tűnt, hogy az oroszok is más nótát kezdenek fújni. Mindenki tudott valamit a tárgyalásokról, melyek a szovjet és magyar kormány között folytak a szovjet csapatok kivonásáról.
Várakozással és izgalommal telve érkeztem a Parlamentbe, ahol 1953 óta számtalan ülésen vettem már részt, s ahol néhány napja az új hatalom székhelye, a Nagy Imre-kormány főhadiszállása volt. Aznap a híres dunaparti «Westminster» inkább hasonlított a pétervári Szmolnij palotára, ahol 1917-ben a bolsevikok központja volt, mint a londoni parlamentre. A folyosók és előszobák tömve emberekkel. Munkások, parasztok, írók, művészek és a különböző pártok képviselőiből álló küldöttségek várakoztak. Őket 1947 óta nemigen láttuk ezen a helyen. A küldöttek között jónéhány honvédegyenruhás is volt. […]
A Parlament előtti téren kecskeméti páncélos erőket találtuk, akik T-34-es páncélosok gyűrűjével vették körül az épületet. A tornyok lezárva, harci alakzatban, a Kossuth térre torkolló utcákra szegezett ágyúkkal várták az ellenséget.
Szóval, mégiscsak háborúzunk. Ellenállunk – gondoltam. A tehetetlenség érzése rögtön feloldódott bennem a harcrakész páncélosok látványától.
Rendőreim élén beléptem a Parlamentbe. F. alezredes, a páncélosok parancsnoka közölte velem a hírt: «Kádár Münnichhel együtt, ellenkormányt alakított és a szovjet csapatok fedezete alatt érkeznek az országba.»
Tovább nem vártam. A miniszterelnök irodájához rohantam. Az ajtó tárva-nyitva volt, mint mindig. Már hallottam az öreg megfontolt hangját. Beléptem az irodába, de nem a valóságos Nagy Imrével találtam szembe magam, csak egy magnetofonnal, amely tragikus hangon ismételte a kormányfő utolsó proklamációját:
« – Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.»
Ibolya mögöttem állt az ajtóban, halottsápadt arccal.
Az öreg, Jóska és több vezető elment, de ezt akkor még nem tudtam. Tovább kerestem őket és a lányunkat.
A budapesti Parlament alig kisebb, mint a londoni. Az ország sorsáért aggódtunk és ezt csak növelte lányunk holléte miatti aggodalmunk. Lázas sietséggel rohantunk végig a Parlament labirintusain. Az irodáktól az alagsori óvóhelyekig.
Ismét beléptünk a rádió-leadó helyiségbe, ahol egy másik magnótekercs katonás hangú felhívást sugárzott:
« Figyelem! Figyelem! Nagy Imre, a nemzeti kormány miniszterelnöke felhívja Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérkari főnököt, továbbá a katonai küldöttség többi tárgyalásra indult tagját, akik tegnap este tíz órára mentek ki a szovjet hadseregparancsokságra és eddig még nem tértek vissza, hogy haladéktalanul jöjjenek és vegyék át hivatalaik vezetését. »
Szegény Maléter, szegény vezérkar! Kevés esélyük volt, hogy visszatérjenek posztjaikra. Ez a történet megismétlése volt a török uralom idejéből jól ismert túszszedésnek. Velük épp úgy bántak el, mint Török Bálinttal tették az ottomán birodalom idején. E pillanatban tehát Király Béla, parancsnokom és barátom volt az egyetlen szabadlábon lévő katonai vezető, aki kis egysége élén áttekinthette az ostromlott főváros helyzetét.
A studióhelyiségben a híres írót, Háy Gyulát találtam felesége társaságában. Háy Berthold Brechtnek volt a barátja, hosszú ideje tagja a bolsevik pártnak. Egy magnókészüléknél állt, amely újra és újra ismételte drámai felhívását, amit pár perccel előbb vettek fel:
« ... A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez... a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért... A tényeket ismeritek... Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek! » (A felhívást megismétlik angolul, németül és oroszul.)
Néztük ezt a feldúlt embert és feleségét, amint sápadtan és reménytelenül álltak a készülék előtt. Szótlanul kezet fogtunk velük, arcukon a halálba indulók kifejezését láttuk.
A parlamenti őrség egyik tisztje lépett hozzám:
– Tildy Zoltán államminiszter kéreti önt!
Tildy nevét és arcát jól ismerte az egész ország. Református lelkész, a német megszállás idején a Kisgazdapárt vezetője, majd később az ország első köztársasági elnöke volt. Rákosi teljhatalma idején letartóztatták és hosszú évekig házi őrizetben tartották. A forradalmi Nagy Imre-kormányban államminiszterként képviselte pártját. Amint beléptem szobájába, éppen a parlamenti őrség parancsnokával beszélt.
– Nem tudom, tudják-e, hogy a szovjet hadsereg a Parlamenthez közeledik – mondottam. – Idejövet találkoztunk velük.
Az ablakon kinézve láttuk, hogy a szovjet páncélosok már a Margit-hídon haladtak a pesti oldal felé. Más egységek az Alkotmány utcán és a vele párhuzamos utcákon közeledtek. A Dunára néző ablakokból láttuk, amint a budai oldalon ágyúkat helyeztek el az épületre irányuló csövekkel.
– Katona bajtársaim! Határoznunk kell! – mondta az államminiszter.
Megkérdeztem Tildyt, hogy pillanatnyilag hol tartózkodik a kormányfő. Rádióbeszéde után úgy éreztem, hogy neki kellene döntenie ebben a helyzetben. Tildy azt válaszolta, hogy a Parlamentben tartózkodó kabinet-tagok döntése szerint Nagy Imre néhány hívével ismeretlen helyre távozott, hogy a szovjet fogság veszélyét elkerülje. Ez lehet az egyetlen esély arra, hogy a törvényes kormány szóhoz jusson a tárgyalásokon.
Átmentem Rónai Sándor irodájába, ott találtam Dobi Istvánt is. Rónai Rákosi idején volt az Elnöki Tanács elnöke, Dobi volt az utóda. Ö napjai nagy részét alkoholmámorban töltötte, észrevehetően most sem volt teljesen józan.
Bibó István egy másik szobában éppen híres memorandumát gépelte. Az óramutatóval versenyezve írta a történelmet.
– Önök azt csinálnak, amit akarnak – mondta. – Én azt szeretném, ha a világ értesülne arról, mi történt hazánkban az Úr 1956. évében. Ez az én feladatom. Ha késleltetni tudják a szovjet megszállást, annál jobb. Ha nem, az ő jelenlétükben is folytatom a munkámat.
Visszatértünk Tildy irodájába. Meghallgatva a katonai parancsnok jelentését, úgy döntöttek, hogy az ellenállás értelmetlen és csak néhány órával késleltetné az épület bevételét, s talán a Parlament teljes lerombolásával járna.
A védelem katonai parancsnokát, L. alezredest és engem bíztak meg a parlamenten feladat ellátásával. Közben a szovjet páncélosok lassan, meg-megállva közeledtek az épület felé. Fehér zászlóval a kézben léptünk ki az utcára, hogy a megbízás szerint kapcsolatot teremtsünk a szovjet páncélosok parancsnokával.
Amint a honvédek megláttak bennünket a fehér zászlóval, fantasztikus dolog történt. A tankok tornya kinyílt és a kiugráló katonák szörnyen ordítoztak:
– Szó sem lehet megadásról! Meg vagytok őrülve! Elpusztítjuk az oroszokat!
Néhány tank felénk fordította az ágyúcsövét. A helyzet kritikussá vált. Visszarohantunk a Parlamentbe.
Tildynek könnyes volt a szeme. Jól látta a jelenetet. Halottsápadtan ingatta a fejét és ismételgette:
– Nincs más megoldás, fiúk! Beszélni kell ismét a katonákkal! Meg kell hogy értsék a helyzetet.
Újra lementünk a páncélosok közé, levettük sapkánkat. A parancsnok néhány szót mondott. Ez volt a legrövidebb és legszomorúbb beszéd, amelyet életemben hallottam. A honvédek közül sokan tankjukra borulva zokogtak. Engem is a sírás fojtogatott.
Fehér zászlót lengetve vártuk be a közeledő szovjet tankokat. A vezértank a főbejárat előtt állt meg, s egy katona, majd egy szovjet ezredes ugrott ki belőle. A többi tank – ami biztos, az biztos – ágyúcsöveit ránk irányította.
Három vagy négy tiszt követte az ezredest és elindultak a rádiós-szoba felé.
– Kinyitni! – kiáltotta az ezredes.
Felesleges volt a parancsszó, épp úgy, mint a zárra szegezett géppisztoly is. Az ajtó nyitva volt. De azért az oroszok csizmával rúgták be, mint az elcsépelt háborús filmekben szokás.
Az ezredes arcára kiült a csalódás, amikor meglátta, hogy csak egy magnóval áll szemben; a személyes találkozásról lekéstek. A bilincselés és elhurcolás pillanatnyilag elmaradt. Nem úgy, mint 1968-ban, Prágában, Dubček és társai esetében.
Leállította a magnót. A fegyvereket felénk fordították.
– Hol van Nagy Imre?
Nem tudtuk.
Az ezredes Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét hivatta. Dobi vörös arccal, tántorogva közeledett. Az ezredes ráparancsolt, hogy írja alá a magyar honvédség kapitulációs nyilatkozatát. Dobiban azonban felcsillant méltóságának utolsó szikrája és valami olyasmit mondott:
– Ha a Szovjetunió képviselője beszélni akar velem, az irodámban rendelkezésére állok. – Aztán megfordult és bizonytalan léptekkel hivatali szobájába indult.
A szovjet ezredes a tolmácsa útján a következő parancsot adta nekünk:
– Menjenek le a térre és adjanak utasítást a páncélos alakulataiknak, hogy emeljék az ágyúk csövét az ég felé. Azután az emberek szánjanak ki és rakják halomba a fegyvereiket. Fegyvert csak a tisztek tarthatnak meg, tölténytár nélkül. Mondják meg azt is: ha a megadás zökkenőmentesen zajlik le, mindenki büntetlenül eltávozhat.
Engedelmeskedtünk. Hirtelen szembetaláltam magam országunk tragikus történelmével és megértettem az 1849-es világosi fegyverletétel honvédéinek szörnyű érzését, amint kapituláltak a cári hadsereg előtt. Hogy milyen érzés megválni a biztonságot nyújtó, hideg tapintású fegyvertől, az egyszerűen elmondhatatlan. A honvédek dühtől könnyező szemekkel dobálták a földre géppisztolyaikat. Mélységes csend borult a Parlament előtti térre ezen a reggelen. A földrehulló fegyverek hátborzongató zörejét lehetett csak hallani. A halom egyre növekedett.
Én is elszántan magam. Egy lépést tettem a fegyvertemető felé. Kivettem pisztolyomból a tárat és a fegyverhalomra hajítottam. Az üres pisztolyt visszatettem tokjába.
A légkör hirtelen megváltozott.
Az egyik orosz tiszt sorakoztatta a már fegyvertelen katonákat. Külön a honvédeket és külön a tiszteket.
A katonák kiabálni kezdtek:
– Tudtuk, hogy ez lesz a vége. Az oroszok rászednek bennünket!
A tolmács útján udvariasan tiltakoztam az orosz tisztnél, arra hivatkozva, hogy az ezredes, akitől a parancsot kaptuk, egy szóval sem említette a tisztek és katonák szétválasztását. A tiszt alig leplezett megvetéssel nézett rám. Néhány szót vakkantott a tolmácsnak.
– Az őrnagy elvtárs azt mondta, hogy a Szovjetunióban majd mindezt részletesen elmondhatja...
Tehát hadifogolynak tekintenék és deportálni akarnak bennünket. Az ezredes ígérete megtévesztés volt. Ekkor érkezett a térre Ibolya. Halkan a fülembe súgta:
– Sándor! Nem maradhatunk itt...
Mellettem állt a honvédség egyik összekötő tisztje, egy fiatal alhadnagy. Ibolya a legnagyobb lelki nyugalommal és természetességgel belénk karolt, mintha vasárnapi sétára indultunk volna. Különben tényleg vasárnap volt. A tér széle felé húzott bennünket. Elértünk a Kossuth szoborhoz.
– Sztoj! – kiáltotta egy kis orosz altiszt, ránkszegezett géppisztollyal.
A Parlamenttel szemben felsorakozott egyik páncéltörő ütegnek lehetett a parancsnoka.
Ibolya nyugodt mozdulattal kigombolta köpenyét és a partizán- jelvényére mutatott. Mi is ezt tettük. Zubbonyomon több kitüntetés volt, többségükön ott díszelgett az ötágú vörös csillag. Alhadnagy barátunk néhány szót mondott oroszul:
– A posztjainkra igyekszünk vissza.
A kis orosz tiszthelyettes habozni látszott, majd vállat vont.
– Haraso! Haraso!
Barátságosan hátbaveregetett bennünket és előrelökött. így tessékelt át a demarkációs vonalon.
Az első utcán balra indultunk. Szinte minden irányból fegyverropogás hallatszott. A háború folytatódott.
– Irány a Szabadság tér! –mondtam.
Arra gondoltam, hogy felelőtlen dolog fegyvertelenül járni az utcán. A legközelebbi rendőrőrszemet – jól emlékeztem rá – az amerikai nagykövetség épülete előtt találjuk meg.
A téren már feltűnt az őrbódé és az őrszem alakja. Valaki megszólított.
– Fiam, nem tudja, hol van az amerikai nagykövetség? – A mellékutcából kilépő magas ember sötétszínű köpenyt viselt, alatta bíborszínű papi ruha volt.
Ekkor ismertem fel Mindszenty bíborost, a hercegprímást. Néhány napja szabadították ki hétéves fogságából. Egy civilruhás férfi kísérte, nyilván a titkára lehetett. A menekülés útját kereste és látván a rendőr- és honvédtiszti egyenruhánkat, félelem nélkül fordult hozzánk útbaigazításért.
Már nem emlékszem pontosan, hogyan szólítottam meg, atyámnak, uramnak, vagy eminenciás uramnak neveztem-e. Mindenesetre azt válaszoltam, hogy nyugodtan követhet bennünket, mi is arra igyekszünk.
Útközben megkérdeztem, honnan jön. Azt válaszolta, hogy a szovjet támadás után a Parlamentbe menekült és egy mellékajtón keresztül sikerült elhagynia az épületet.
– Hogyan jött keresztül a szovjet vonalakon?
– A világ legegyszerűbb módján. Az oroszok, amint meglátták papi ruhámat, egyetlen szó magyarázat nélkül utamra engedtek.
Elérkeztünk az amerikai követség elé. Az ajtó nyitva volt.
Mindszenty és személyi titkára belépett az épületbe, amelyet csak tizenöt évvel később hagyhattak el.
Odaléptem a szolgálatos rendőrhöz. (A követségek előtt posztoló rendőrök végig szolgálati helyükön maradtak a forradalom alatt és a szovjet intervenció után is.)
– Bajtárs! Ha van tartalék tárad, úgy adj át egyet nekem! Töltény nélkül vagyok.
A szolgálatos rendőr habozás nélkül válaszolt:
– Parancsára, ezredes bajtárs!
Pisztolytáskájából előhúzta a tartalék tárat és átnyújtotta. Becsúsztattam a pisztolyomba és csőre töltöttem. Elindultunk kis utcákon a főkapitányság felé. […]
Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. [Budapest], Bibliothéka, 1989.
