Könyv-jelző

HERCZEG FERENC

HERCZEG FERENC
(1863–1954) író, újságíró, országgyűlési képviselő

A gótikus ház (harmadik részlet)

1904. november 18-án - ez a nap később nevezetes lett a magyar alsóház krónikájában! - történt az első erőteljes kísérlet az obstrukció letörésére. A terv Tisza Istváné volt, aki éjjelnappal a parlamentarizmus zátonyra került hajójának kiszabadításán törte a fejét. Ő akkoriban a maga személyében jóformán egyedül képviselte a nemzet élniakarásának elvét. Időközönként megragadó és megindító szavakat talált hazafias félelme kifejezésére.
(…)
Hangsúlyoznom kell: Tisza mindenáron meg akarta menteni a magyar alkotmányt, hogy annak segítségével visszaverhesse a parancsuralmi törekvéseket, amelyek időközönként Bécsben felütötték a fejüket. Egyébként az volt a meggyőződése, hogy ha elvész az alkotmány, akkor a nemzet is elveszti ellenálló erejét. A magyarságot ő csak mint alkotmányos nemzetet tudta elképzelni.
December 13-án azonban egy csapásra megváltozott a helyzet. Ez volt a bútorromboló ülés napja. Az ellenzék közös megállapodás szerint korábban jött a Házba, és diribdarabra tört mindent, ami az ülésteremben törékeny volt. A miniszteri székek és asztalok roncsaiból torlaszt építettek a terem közepén. A parlamenti őrséget pedig kiverték a teremből. Ez akkor még nem volt katonai alakulat, hanem fekete dolmányos, fegyvertelen altisztek csapata. Megbosszulta magát egy félrendszabály: a legényeknek szigorúan a lelkükre kötötték, hogy bármi történjék is, egy ujjal sem szabad a képviselő urakhoz nyúlniok. Egész szereplésük tehát annyi volt, hogy a megjelenésükkel felbőszítették és passzív viselkedésükkel könnyű diadalhoz segítették az ellenzéket.
(…)
Nem lehetett aznap ülést tartanunk, és pártunk testületileg a Lloyd-palotába vonult. A nagy klubteremben ott volt Bánffy Dezső márvány mellszobra, melyet még miniszterelnök korában állítottak fel, most valaki egy futószőnyeget húzott a fejére. Ez aztán hetekig úgy maradt, mint furcsa monumentuma az ugrásokkal és ellentmondásokkal telt magyar politikai elemek.
Tisza Istvánnal együtt valamennyien meg voltunk győződve arról, hogy az ellenzéket a küszöbön álló országos választásoknál el fogja söpörni a nép haragja.

Herczeg Ferenc: A gótikus ház. – Bp.: Szépirod. Kvk., 1985. 410–413. old.

A gótikus ház (első részlet)

1912. július 4-én a házelnök, mikor az ellenzékiek mondvacsinált ürügy alatt megint zárt ülést kértek, megtagadta kérésüket, elrendelte a szavazást a véderő javaslatokra, melyeket „általánosságban, részleteikben és harmadszori olvasásban" elfogadtatott. Még aznap délután rendőrökkel vezettette ki az ülésteremből a lármázókat. A felbőszült ellenzékieket egymás után a mentelmi bizottság elé utasította, a bizottság pedig, amely statáriális módszer szerint működött, több képviselőt húsz-húsz napra kitiltott az ülésekről.
Másnap gyermektrombitákkal, sípokkal és csengettyűkkel jelentek meg. Az ülésterem a tomboló elmebetegek gyülekezetének ijesztő és nevetséges benyomását tette. A végsőkig felizgatott emberek nem törődtek már sem a maguk, sem az országgyűlés méltóságával. Voltak a tombolók közt igen előkelő és tiszteletreméltó férfiak, nekik szemmel láthatóan fájt, hogy belekeveredtek a lipótmezei farsangba, de úgy érezték, meg kell hozniok hazájuknak ezt az áldozatot is, és azért elkeseredetten nyomogatták az autódudájukat.
Elképzelhetetlenül izgalmas napok következtek. Tisza kegyetlen következetességgel, emberfölötti konoksággal hajtotta végre tervét. Egy pillanatig sem titkolta, hogy tudatában van annak, hogy megsértette a házszabályokat; de ha a házszabályok ellentétbe kerülnek a nemzet életérdekeivel, akkor ám vesszenek a házszabályok.
Nekem a szörnyű operáció kezdetén az volt a benyomásom, hogy az ellenzéki vezérek (...) titokban helyeslik Tisza eljárását, amellyel véget kíván vetni a törvényhozás szégyenletes tehetetlenségének, később azonban mégis valamennyien ellene fordultak, mert a vérbeli ellenzéki minden hatalommal szembe mer szállni, éppen csak az utca hangulatával nem.
Ami napról napra a képviselőházban történt, az látványnak is rettenetes és lealázó volt. Az ellenzékiek, valahányszor megjelentek az ülésteremben a rendőrök, valamennyien az ülésterem közepébe tódultak, és ott, kart karba öltve, egymásba kapaszkodva, közrefogták a Házból kitiltott társaikat. A rendőrök egyenként tépdesték ki őket a csoportból. Az ország első neveinek viselőit galléron fogva taszigálták ki az ülésteremből. Ez volt a magyar értelmiség tekintélyének nagy alkonya. Egyike az első képviselőknek, akiket tépett ruhával és gyűrött nyakkendővel hurcoltak ki a folyosóra, gróf Károlyi Mihály volt. Azt hiszem, abban a pillanatban lett Robespierre a magyar Mirabeau-ból. Az ellenzéki képviselők egyébként éppoly szilárdan hitték, hogy az ezeréves alkotmányosságért harcolnak, mint hitték magukról a kormánypártiak.
A házelnök akaraterejét valami félelmetes fanatizmus keményítette acéllá. Pártja követte, iszonyodva egy ismeretlen katasztrófától, mely minden pillanatban kirobbanhat a túlfeszített helyzetből, követte jóformán akarata ellenére, a vezér szörnyű sugalló erejének hatása alatt. Engem, nem tagadom, lelkileg valósággal összezúztak a napról napra ismétlődő szörnyű jelenetek. Soha a törvényhozás és a törvényhozók méltóságát nem láttam olyan megtépett és meggyalázott állapotban, mint ezúttal. Tisza azonban nem ismert irgalmat, nem ismert akadályt, emberfölötti erővel haladt előre, és vonszolta maga után a pártját.
(…)
Később azt a megoldást találta, hogy katonai kordonnal vétette körül az országházát, a katonák, képviselőházi tisztviselők utasítása szerint, megakadályozták a mentelmi bizottság által kitiltott képviselőket abban, hogy belépjenek a palotába.
Most már az Országház tér lett a botrányok színhelye. Az egész ellenzék napról napra ott gyülekezett a kordon előtt, magából kikelten szidalmazta az ülésre érkező munkapártiakat, és megtöltötte a várost izgalommal és lármával. Nekem is nemegyszer kínos vesszőfutásban volt részem, mikor végig kellett mennem eltorzult arcú, rekedten kiáltozó képviselőtársaim sorai közt.

*
Június 7-én volt a Házban Kovács Gyula párton kívüli függetlenségi képviselő revolvermerénylete. A kitiltott képviselőket már eltávolították az ülésteremből, a többi ellenzéki tüntetve kivonult, mikor Tisza István újból megnyitotta az ülést. Én a középen, a hátsó padsorok egyikében ültem, és kefelevonatokat javítottam.
Hirtelen a bal oldali írói karzatról a padok között előrerontott Kovács, egy avult szerkezetű nagy forgópisztollyal a kezében, és olyasmit kiáltott, hogy van itt még egy ellenzéki! Akkor pillantottam csak fel, mikor már eldördült az első lövés. Igen nagyot szólt, mert - mondtam - régi szerkezetű fegyver volt. Kovács ott állott a két első pad között, és háromszor rálőtt az elnökre. Majd mielőtt még lefoghatták volna, a saját feje ellen fordította a pisztoly csövét, és magára lőtt. Összeroskadt, bár később kitűnt, hogy csak könnyen sebesült meg. Nekem az volt a benyomásom, bár lehet, hogy tévedtem, hogy ebben az egy patronban, amit magának tartogatott, nem volt golyó. Ertsey Péter képviselő, bihari mokány magyar és Tisza rajongó híve, kis browningot rántott elő, és Kovácsra sütötte. Ő sem talált.
Tisza István az első lövésre fölemelkedett az elnöki székből, rövidlátó szemével figyelmesen nézte a merénylőt, mikor pedig utolsót csattant a forgópisztoly, föltekintett a karzatra, ahol a felesége ült, és legyintett a kezével, amivel azt akarta jelezni: nem talált! - majd újból leült, és hangosan mondta: „Folytatjuk az ülést!" És az ülés tovább folyt.
Az ájult Kovácsot kivitték a teremből, odakünn könnyezve megáldotta Hock János, a macskafejű papképviselő, két koalíciós kontesz pedig, aki véletlenül a folyosón volt, fölvirágozta. Végül, mikor bíróság elé került, az esküdtek felmentették. Azt hiszem, ritkán szereztek a főváros népének akkora örömet, mint ezúttal a bíróság. Az ellenzéki sajtó a merényletet követő napon gyilkosnak nevezte - Ertsey Pétert! Ennyiből is biztos volt, hogy ez a polgári társadalom, amely így reagál egy gyilkos merényletre, önmagát sem lesz képes megvédeni, ha majd elkövetkezik a hintáslegények diktatúrája.
Megjegyzem: a pisztoly golyók, melyek Tisza füle mellett el-süvöltöttek, régóta esedékesek voltak már. Ha az ülésteremben nem is, a folyosókon sokat beszéltek lövöldözésről. A képviselők nagy része arizonai divat szerint revolverrel a hátsó nadrágzsebében ment az ülésre. Nemegyszer hallottam, mikor ellenzéki kollégák sötét arccal jósolgatták, „valaki" egyszer le fogja lőni Tisza Istvánt. Akadt aztán egy ember, aki azt hitte, neki meg kell tennie azt, amivel mások csak hencegtek.
A merénylőről, aki egyébként csendes és jelentéktelen ember volt, az hírlett, hogy szorgalmas látogatója az értéktőzsdének. Mindenesetre érdekes tapasztalás volt, hogy a börzén Brutusok
teremnek.

Herczeg Ferenc: A gótikus ház. – Bp.: Szépirod. Kvk., 1985. 464–467. old.

A gótikus ház (második részlet)

Tisza azzal tetőzte be művét, hogy megszervezte a katonai palotaőrséget. Az ellenzékiek eleinte félreismerték ezt az intézményt, azt hitték, ezek is csak afféle teremszolgák, akik föltétlen engedelmességgel tartoznak a képviselő uraknak, midőn azonban egy viharos ülés alkalmával a házelnök a terembe rendelte az őrséget, és Héderváry Lehel képviselő sértő szavakkal illette a szolgálatot teljesítő Gerő Vilmos századost, Gerő kardot húzott, és úgy fejbe vágta a képviselőt, hogy az a pad alá esett. (Gerő egyike volt a legelső tiszteknek, akik később a világháborúban hősi halált haltak.)
A sebesült Héderváry napok múlva gézbe és vattába pólyált fejjel jelent meg a Ház folyosóján. Gróf Khuen-Héderváry ekkor igy szólt hozzá:
- Látod, Lehel, Hédervári Kont esetéből megtanulhattad volna, hogy nekünk, Héderváryaknak nincs szerencsénk a lázadással.

Herczeg Ferenc: A gótikus ház (1939). – Bp.: Szépirod. Kvk., 1985. 470. old.

A gótikus ház (negyedik részlet)

Ami akkoriban a politikában történt, az csak megerősített elhatározásomban, hogy lőtávolon kívül maradok. A törvényhozás átköltözött a Duna-parti gótikus házba, de a magyar alkotmányosság hagyományai mintha hurcolkodás közben elvesztek volna.
Ezt a nagyszerű palotát az építőművész a keleti pompa és a nyugati kultúra palotájának tervezte. Bizonyára úgy gondolta, hogy a tanácskozó honatyákat állandóan nemes hazafias lelkesedés hevíti. Az ülésterem óriási felső ablakai, amelyekből egész fény-Niagara zuhog alá, napsugaras hieroglifákkal szavalják a Himnusz szavait: Itt élned s halnod kell! - Kár, hogy a teremhez való embereket is nem a művész tervezte, mert így gálád ellentmondás keletkezett a keret és a tartalom között. Az a barbár zűrzavar, amely itt éveken át tombolt, szilánkokra törte a nemzeti pátoszt, mint a részeg cseléd a drága kristályedényt.

Herczeg Ferenc: A gótikus ház. – Bp.: Szépirod. Kvk., 1985. 357–358. old.