Könyv-jelző

VARANNAI AURÉL

VARANNAI AURÉL
(1900–1989) író, újságíró, műfordító

Toll és bilincs (második részlet)

A túszokat az Országházban, a képviselőház egyik folyosóján tartották fogva. Az a folyosó üres volt, nem volt se szék, se pamlag, se asztal: a hideg márványpadlón feküdtek, takarók nélkül. Hanem szerencséjük volt azzal, hogy köztük volt Szász Károly is, a képviselőház utolsó elnöke, aki tudta, hogy a zavaros időkben hová raktározták el a vastag vörös bársony szőnyegeket. Most a túszok előkerítették őket, rajtuk feküdtek, velük takarózhattak. Élelmet naponta bevihettünk nekik. Jó társaság volt ott együtt, a hangulatukkal sem volt baj, és a gorombáskodáson kívül az őrök nem bántalmazták őket. Vagy két hét múlva sértetlenül szabadultak.
A Tanácsköztársaság nem volt hosszú életű.

Varannai Aurél: Toll és bilincs. – Bp.: Gondolat, 1989. 88. old.

Toll és bilincs (első részlet)

A Lipótvárosban régi, nevezetes hely volt a Szabadság és az Országház kávéház, az utóbbi volt az ellenzéki képviselők tanyája 1912-ben, a nagy obstrukció idején, amikor Tisza Károlyi Mihályt, Andrássy Gyulát, Justh Gyulát és az ellenzék többi vezetőjét a palotaőrséggel vezettette ki az országgyűlésről. Később, a húszas évek közepén épült itt az Élysées, a Magyar Általános Kőszénbánya palotája. Akkor kezdték kiépíteni a Duna-parti telkeket, a Magyar Bauxit Rt. a Markó utca és a Duna-part sarkára épített modern blokkot, amelynek az Országház felé eső oldalán nyílt a díszes Biarritz kávéház.

Varannai Aurél: Toll és bilincs. – Bp.: Gondolat, 1989. 165. old.

Toll és bilincs (harmadik részlet)

November 1-jén már tudtuk, hogy szovjet csapatok vonultak fel a Tisza vonalán. Így értünk el
november 3-ig, amikor Nagy Imre délutánra sajtófogadást rendezett a Parlamentben.
Ezen a délutánon a hangulat már nagyon nyomott volt. Mikor bementem a Parlamentbe, a sötét, rosszul világított folyosókon alig lézengett valaki. Egyszerre Haraszti Sándor lépett ki a homályból, és hirtelen megállt előttem.
(…)
A terem, ahová a sajtókonferenciát összehívták, zsúfolva volt, amikor beléptem. Egy csoportban ültünk ki, amerikai, angol, francia tudósítók, egyik oldalamon Jack MacCormack, a másikon Lederer Lajos, a The Observer tudósítója. Töméntelen magyar újságíró nyüzsgött a teremben. Alig volt olyan, akit ismertem: ezek már mind az utolsó hét évben felnőtt nemzedékhez tartoztak. De a konferenciát nem tudtuk megkezdeni. Nem volt megfelelően előkészítve, még tolmácsokról sem gondoskodtak. Odafutott hozzám Vásárhelyi Miklós, a Szabad Nép volt munkatársa, közben ő is évekig ült, és most úgy jött oda, mint régi, intim barát. - Aurél, nem lennél olyan szíves az angol tolmácsolást vállalni Tildynek? - kért. - Nem tehetem - feleltem -, én mint a The New York Times tudósítója vagyok itt.
Végre megindult a sajtókonferencia, az októberi felkelés utolsó megnyilvánulása. Tildy bejelentette, hogy Maléter hadügyminiszter Vecsésen tárgyal a szovjetekkel a szovjet csapatok kivonulásáról, amelyre ígéretet tettek. A tárgyalások célja a kivonulás ütemének meghatározása. - Malétert minden percben várjuk vissza - mondta -, remélhetőleg még a sajtókonferencia tartama alatt megtudhatjuk tárgyalásainak az eredményét.
De Maléter nem jött meg.

Kora reggel szólt a telefon. A Miniszterelnökségről hívtak fel Bibó Istvánék. Bibó volt az egyetlen miniszter, aki még ott ült a Parlamentben, a többiek a jugoszláv követségen kerestek menedéket. Bibó kitartott, és a világ lelkiismeretéhez szóló kiáltványt fogalmazta meg, amelyet az Egyesült Nemzeteknek és a világsajtónak akart eljuttatni. Arra kért, hogy én továbbítsam az amerikai és angol újságíróknak. De már nem teljesíthettem a feladatot: kollégáim a követségeiken kerestek menedéket, minden telefonkapcsolat megszakadt. Már nem tudtam eljutni a Miniszterelnökségre sem, orosz tankok vették körül.
1956. november 4-ét irtunk.

Varannai Aurél: Toll és bilincs. – Bp.: Gondolat, 1989. 471–472. old.