Könyv-jelző
HALDA ALÍZ
HALDA ALÍZ
(1928–2008) tanár, politikus, országgyűlési képviselő
Magánügy: dokumentum / regény (részlet)
Én a Parlamentben. Igazán nagyon mulatságosnak, szinte abszurdnak találtam, hogy ebben a pompázatos, méltóságteljes, óriási palotában úgy tanyáztunk le, akár egy átmeneti szálláson. Keresett az ember egy szobát, amelyben pamlag volt, ruhástul ledűlt rá, és magára húzott egy kabátot, plédet, ezt-azt. Ami az étkezést illeti: Hilda túlzott a zsíros kenyérrel; a helyzet nem volt ennyire drámai; valahol az alagsorban üzemelt az Országház konyhája, és mintha az ebédlő is ott lett volna. Csak csoportosan mertünk nekivágni az odavezető útnak; attól tarthatott az ember: ha eltéved a sok egyforma vörös szőnyeggel borított folyosón, sose talál vissza. Minthogy előzőleg nem jártam e házban — valószínűleg a többiek sem, ha agyonütnének se tudnám megmondani: egyáltalán melyik szárnyán volt a rádiósok szobája, s merre Nagy Imre vagy a többiek. Emlékeimben kihalt, néma labirintusként él a ház, a maga átláthatatlan folyosórendszerével, fő- és melléklépcsőivel, ahol csak néha-néha találkoztunk egy-egy ismeretlen cél felé igyekvő emberrel vagy csoporttal.
(...)
Én a parlamentben töltöttem a napot. Hogy valami érdemleges munkát végeztem volna, arra nem emlékszem, de a nap egy-két epizódjára igen.
Ekkor láttam először „élőben” Nagy Imrét. (23-án is láthattam volna, de messze álltam tőle és sötét volt.) Valaki befutott a szerkesztőségi szobába, hogy Nagy Imre beszédet készül mondani a Parlament erkélyéről az összegyűlt tömegnek. A technikusok mikrofonért rohantak, mi meg egypáran odasereglettünk, hogy meghallgassuk. A szobában, amelyből az erkély nyílt, rengetegen nyüzsögtek. Köztük külföldi újságírók; a franciának, emlékszem, Boldizsár tolmácsolta a beszédet. Iván nagyon tevékeny volt. Mielőtt Nagy kiment az erkélyre, izgatottan intézkedett: hozzák Imre bácsi kalapját, mert meg talál fázni, nagyon fúj a szél. Valaki elszaladt a kalapért.
Nagy Imre ezúttal személyesen is elmondta, hogy nem ő hívta be a szovjet csapatokat, sőt, tárgyalásokat kezdeményez a kivonulásukról. A Varsói Szerződés felmondását is kilátásba helyzete. Es persze nyugalmat kért.
Egy kicsit hajszoltnak és nagyon szeretetreméltónak találtam.
(...)
Életemben először tapasztaltam, hogyan működik a nemzetközi sajtó.
Nem tudom, mikor gyűlt össze utoljára ennyi külföldi újságíró Magyarországon. Talán a Szálasi-per idején? Vagy a Rajk-tárgyaláson? Máskor nem voltunk olyan érdekesek. A kongresszusokra és a jelentősebb ünnepélyekre bizonyára az ötvenes években is delegáltak tudósítókat, de nem emlékszem, hogy jelenlétük bármiféle nyomot hagyott volna bennem, gondolom, másokban sem. A sajtótájékoztatók pedig egyáltalán nem voltak divatban; megkapták a kommünikéket és kész.
Nos, a nevezetes eseményre most az Országház gobelintermében került sor. A látvány, amelyben részem volt, a mai tévénézők számára már nem meglepő. De én azelőtt sosem láttam ilyet. A terem közepén lévő irdatlan hosszú asztal felső végénél állt Losonczy, körben pedig ültek, álltak és ugrabugráltak a riporterek; mikrofonokat nyújtogattak, magnókat nyomogattak, a fotósok villogtatták a vakukat, a filmesek kamerával a vállukon lökdösődtek, mások reflektorokat emeltek a magasba, és húsz idegen nyelven beszéltek egyszerre. Boldizsár Losonczy mellett állt, készen arra, hogy angolra, -németre és franciára fordítsa a szöveget. Az elején volt némi vita azon, milyen sörrendben tegye ezt. Nem értettem, miért van ennek jelentősége; arra sem emlékszem, miben állapodtak meg.
Aztán viszonylagos csend lett, Losonczy felolvasta a kormány deklarációját, Boldizsár mondatonként tolmácsolt.
A vége volt a legmókásabb. Mikor elhangzott az utolsó mondat, az újságírók felugrottak, s úgy vágtattak ki a teremből, mintha valaki robbanni kész bombát gurított volna végig az asztalon. Kinyomakodtak az ajtón, egymást félresöpörve, tülekedve ügettek végig a folyosón. Utánuk néztem: megvadult vadászkutyafalkaként száguldottak le a főlépcsőn, nyakukban ide-oda lengtek a fotóapparátusok, magnók, filmfelvevők.
Miklós jót mulatott elképedésemen. Ő látott már külföldön sajtótájékoztatót.
- Dehát miért olyan sürgős? Mit számít egy negyedóra? - értetlenkedtem.
Halda Alíz: Magánügy: dokumentum / regény. – Bp.: Noran, 2002.
