Könyv-jelző
NIAMESSNYNÉ MANASZY MARGIT
NIAMESSNYNÉ MANASZY MARGIT
(1877–1947) író
Villámlik messziről (részlet)
Ha visszaemlékszem azokra az izgalmas ülésekre a véderővita alatt! Vajon hogyan fordul ennek a szegény kis országnak a sorsa, ha akkor, két évvel ezelőtt egy bolond golyó másképpen talál?
Én akkor fenn voltam az urammal Budapesten, izgatott és ideges volt mindenki, akinek csak valami kevés köze volt az eseményekhez. A Házban folytak a véderő-viták, elmérgesedve, elkeseredetten. A renitens ellenzéket teremőrök hurcolták ki a padokból, az urak a különböző pártokban már köszöntéssel sem üdvözölték egymást, és a levegő robbanóanyaggal, villamos feszültséggel volt tele. Egy reggelen, – szép májusi reggel volt, – a Bristol-szálló halljában ültünk és reggeliztünk, a férjem a Házba készült, én pedig Budára a nővéremhez indultam. Akkor Farkas Pali rontott be az ő rendes, élénk modorában: a kezében volt a szokásos három szál, hosszúszárú piros rózsa és valami fehér cédula, amelyet már messziről büszkén lobogtatott felém.
– Egy jegy a képviselői karzatra, a mai „viharos” ülésre! Hetekkel ezelőtt elkapkodták mindet, látja, én mégis megszereztem! Lelkendezve beszélt, én pedig boldogan, gyerekes örömmel futottam feléje. Akkor a férjem tekintete a kis fehér cédulára esett.
– Tizenhármas szék – mondta és rátette a kezét, – én babonás vagyok és nem engedem, hogy elmenj.
Egy pillanat műve volt az egész. Mielőtt megakadályozhattuk volna: a drága kis papírlap darabokra volt tépve és az én szemembe feltódultak a könnyek.
– Szerzek egy másikat holnapra – mondta az uram békítőn és a hangjában valami bűnbánat-féle csengett.
Elkényeztetett, fiatal asszony voltam. Belepirultam a csalódásba és durcásan elfordítottam a fejemet. Farkas Pali vígasztalóan mondta:
– Délben visszajövünk és mesélünk. Én itt maradnék szívesen és verseket szavalnék magának (vagy kétszázat tudott könyv nélkül), de mi fiatal képviselők vagyunk a „Vezér” testőrsége, és ma még szüksége lehet reánk!
Elmentek és én ott maradtam a hallban, és küzdöttem a könnyeimmel; újságot vettem elő és megfordítva tartottam a kezemben, olvasni nem tudtam, szégyeltem magam, és a lapot görcsösen tartottam az arcom elébe. Akkor egyszerre körülöttem kiabálni, felugrálni, szaladgálni kezdtek az eddig békésen üldögélő, reggelizgető emberek: az utcáról valami idegen zaj hallatszott, hangok csapódtak be, mintha a tükörtáblás, elegáns forgóajtón egyszerre mocskos fenyegető kezek nyúlnának be.
Mi történt!!? Lőttek!! A Házban!... Megölték...!! Kit – az Istenért?!! Nem igaz! nem igaz!
Össze-vissza kiabáltak, a telefonhoz tódultak. Emberek jöttek be az utcáról, akiknek az előkelő szállodához semmi közük nem volt. Rémülten, dermedten álltam fel én is. Akkor ismét kinyílt az ajtó és nagy robajjal Farkas Pali rohant be. Még most is látom a csapzott, szőke hajával, tágra nyitott kék szemével.
– Miska Budán keresi a nővérénél, én meg ide szaladtam el. Féltünk, hogy megijedt nem történt semmi sem! Tiszára lőttek, a gyilkos aztán megölte önmagát. „ő” nagyszerű volt, mint mindég, az első lövés után szembenézett a merénylővel. Még a pillája se rebbent, egy arcizma se rándult meg, még a fejét se kapta félre. Mi, mint az őrültek rohantunk hozzá mind. Ő pedig a második durranás után felemelte a kezét és intett a feleségének, aki szemben ült a karzaton: „nem történt semmi sem!”.
Egy rikkancs futott be a hallba, még nedves ujságlapokkal a kezében.
– Különkiadás! Merénylet Tisza ellen! – kiabálta éles, metsző gyermekhangján. Farkas Pali elkapott tőle egy lapot és az asztalra tette elibém: mikor ráhajoltunk a nagy, fekete betűkre, megcsapott a friss nyomdafesték kátrányos szaga. Gyorsan olvastam: „ ... a merénylő Kovács képviselő kétszer lőtt az Elnökre. Szerencsére egyszer sem talált. Másodszor a golyó éppen Tisza feje felett fúródott a falba: a hetes számú képviselői hölgykarzaton ment keresztül, a 13-as számú szék irányába, amelyen szerencsére senki sem ült!...”
Hallgatva összenéztünk. Aztán Farkas Pali odanyújtotta a lapot nekem.
– Tegye el emlékbe ... és . . . és . . , azért ne legyünk babonásak . ..!
Pár napra rá aztán eljutottam a Házba mégis. Akkor, mikor Tisza István elmondta a legnagyobb beszédét, azt, amelyikben indokolni próbálta, anélkül, hogy mindent megmondjon, azt a vad erőszakot, amellyel keresztülvitte a véderő megszavazását.
Akkor még nem álmodtuk azt, aminek be kellett következnie. De a varázsa alatt voltunk, a hangja érces csengésének és láttuk a szikár, presbiteri egyszerűséggel öltözött embert megnőni a felhőkig.
„ . .. És most összetett kezekkel, kérve-kérem ezt a nemzetet, most higyjen nekem «és értsen meg engem, és nem, mikor már késő lesz!!”
Megértettük? vagy késő volt már akkor is?
Emlékszem, hogy mikor az ülés után az urammal és Sándor Jánossal lejöttem a karzatról és átmentünk a folyosón, egyszerre gyökeret vert a lábam: szembe jött velünk. „Ő”, a nap hőse és megállt előttem. Néma csend lett rögtön, az emberektől nyüzsgő folyosón és ő az ő erős kezével megfogta és megszorította az én – mi tagadás – kissé remegő kezemet.
És a nagy csendben a nagy ember beszélni kezdett hozzám, míg köröskörül visszafojtott lélegzettel hallgatott mindenki és az újságírók lázasan jegyeztek.
Beszélt a politikájáról, a lelki küzdelmeiről, a nagy erőpróbáról, a kétes sikerről és én éreztem: már nem tudja, hogy nem önmagának, hanem nekem beszél. A végén feleszmélve, sötét pápaszemén keresztül az arcomba nézett és aztán megjegyezte:
– Ez ma az életem legnagyobb napja volt, amikor a serpenyőbe vetettem mindent!
Én pedig feleltem:
– Meg fogom egykor a kisfiamnak mondani, hogy ezen a napon kezet fogtam Tisza Istvánnal!
Régen volt.
Niamessnyné Manaszy Margit: Villámlik messziről. Budapest, Singer és Wolfner, 1939.
