Könyv-jelző
BORVENDÉG BÉLA
BORVENDÉG BÉLA
(1931–2014) építészmérnök, építészeti szakíró
Béna kacsa hápogása (részlet)
Nem tudom, szegény Steindl mester mit szólt hozzá, amikor száz esztendeje a kritikusok lepocskondiázták az elkészült Parlament épületét. Azt a vádat, hogy a palota a jóváhagyott előirányzatnak kis híján a duplájába került, gondolom, még csak lenyelte, hiszen ezt majd’ minden építész megkapja, ha a háza valakiknek nagyon nem tetszik. Gondolom, azt már nehezebben viselte el, hogy az épület belső kialakítását cigányosan barbárnak mondták, ámbár ízlések és pofonok már akkor is különböztek. S mindezek mellé még el kellett viselnie, hogy feltűnően alacsony termetéért is gorombán kigúnyolják őt a kritika lángpallosával hadonászó ítészek.
Történt pedig mindez abban az időben, amikor még a kései eklektika járta, a jobb kritikusok még hibátlanul föl tudták mondani az összes megelőző építészeti stílus leckéjét, és az építészek is magabiztosan válogattak az előzmények ezüsttálcájáról. Ezt tette Steindl Imre is. A Duna-partra ellentmondást nem tűrő neogótikus architektúrát ültetett, melyet azonban olyan kupolával koronázott meg, amit a gótika egyáltalán nem ismert, miközben a belső tér szervezése visszanyúlik a reneszánszba, a gazdag dekoráció meg a barokkal kokettál. A mester nem is titkolta, hogy nem akart valamilyen új stílust kreálni az épülettel, sokkal jobban izgatta őt a ház fennkölt eszmei mondanivalója. A grandiózus lépték és az üzenet azonban alig több mint húsz évet élt meg, jóllehet ő az eljövendő büszke századokhoz kívánt szólni. Ámde – lássatok csudát –, a parlament épülete mégis fityiszt mutatott a kritikusoknak, és nyelvet öltött még alkotójára is. Nemcsak hamar megszerették a népek, de egyedülálló módon nem csupán a főváros, hanem a balsors tépte, zsugorított ország olyan könnyen észbe véshető jelképe lett, amivel talán csak dicső Temze-parti társa vetekedhet Londonban.
Visszatekintve úgy tűnik, hogy az eklektika – legalábbis ami az építészetet illeti – az utolsó hallatlanul magabiztos kor volt mind a kritikusok, mind az építészek számára. E gránitsziklának hitt talajon állva követeltek az előbbiek egyre többet és mindegyre mást az építészektől, s e szilárdnak hitt tudásra támaszkodva kalandoztak el ösztönzésért az építészek mind távolabbi tájakra. Nem vették észre, hogy az áhított másság nem a folytatás lesz, hanem a vég. Olyan, addig teljesen ismeretlen óriás szörny, ami szőröstül-bőröstül nyeli el a régit, és vele együtt mindazt, amiben addig legalább látszólag hittek. Az építészeti eklektika mögül – a kései mögül bizonnyal – ugyanis már hiányzott az az átfogó, egységes szellemiség, ami a reneszánszban és a barokkban még lüktetett. Az eklektika már jelmezekben, szerepekben, aktualizált konvenciókban gondolkodott. Ehhez képest igazított stílusjegyeket kellett mutasson a templom, a vásárcsarnok, a múzeum stb. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ez az eredmény bármilyen tarka volt is, annyira mégis egybecsengett, hogy a korabeli városépítészeti szabályozás a sebészi szikén túl általában nem igényelt bonyolultabb eszközöket. S a nagyméretű, döntően mérnöki alkotások esetében pedig meg kellett elégedjék azokkal a díszítményekkel, melyeket a mérnökök és a gyártók egy ideig még amúgy is rájuk aggattak. Megszokásból.
A modernizmus stílust megtagadó radikalizmusa azonban felborította azt a kályhát, ahonnan a kritika szokott volt kiindulni. Illetve a műbírálatot ezután már főként a meghaladott múlt bűneinek leleplezésére és a maga feldicsérésére használta. Oly módon, hogy az újat esztétikai kategóriává léptette elő. Az új hajszolása és az építés tömegessé válása azonban idővel elkerülhetetlenül előhívta a divatokat, azaz a rövid felezési idejű szenzációs áramlatokat. A baj csak az, hogy amíg az autógyárak akár évente dobhatnak a piacra új típusokat a siker reményében, az építészetben a ház tehetetlensége miatt az ilyesmi lehetetlen. Az épület lényege – legalábbis nálunk – a viszonylagos tartóssága és állandósága. Az építészek ezért ma ismét kritikát követelnek. Olyat, ami szakszerű, tárgyilagos és jobbító szándékú. Mármost a szakszerűség valóban elvárható – lenne –, feltéve, ha valamely épület bírálata kizárólag valamely felkent szűk réteg előjoga volna. Ámde minthogy szinte bármelyik épület nyilvános cselekvés, el kell fogadjuk azt a tényt is, hogy róla véleménye bárkinek lehet, s azt szabadon ki is fejtheti. A hozzáértő felelőssége éppen az – lenne –, hogy terelgesse az összes, igen számos be nem avatottat. (…)
2000 Irodalmi és társadalmi havi lap, 2006. 1.
