Könyv-jelző

MÁRAI SÁNDOR

MÁRAI SÁNDOR
(1900-1989) író, költő, újságíró

A teljes napló 1946 (részlet)

Február 1.

Hőség. A medve visszacammog barlangjába; a gazdák félnek ettől a hőségtől, melyet a gregoriánus naptár és minden földművelő évezredes tapasztalata szerint nem követhet más, csak a kora tavaszi fagy; s a földeken nincs hó és csírázik a vetés! A latyakos, saras utcán baktatok.

Menetelő tömeg jön szemközt, zászlókkal, énekelve. Az Internacionálét éneklik: „Ez a harc lesz a végső...” Az országház elé mennek, ahol most kiáltják ki a Köztársaságot. Ez a nap – állítólag – „történelmi”. Arra gondolok, hogy egyszer már megéltem ezt: ez a tömeg, ezeken az utcákon – csak akkor sértetlenebbek voltak az utcák – pontosan így vonult a parlament elé, hogy kikiáltsa a magyar köztársaságot. Akkor is az Internacionálét énekelték, és vörös zászlókat is lengettek. Tizenkilenc éves voltam akkor. A köztársaságot kikiáltottuk, aztán felmentem az Otthonkörbe, az írók, hírlapírók és kártyások közé. Karinthy is az Internacionálét dúdolta, így: „Ez a nap lesz a végső, vagy ha nem, hát tévedtünk.” Néhány hónapig tartott az egész. Most talán tovább eltart, egy vagy két nemzedék idejére, vagy a nemzet életének idejére... – nem tudom. A köztársaság szép vállalkozás, de van egy nagy veszélye: a kormányzatok gyorsan változnak, s minden új kormány igyekszik stallummal, pozícióval betömni kortesei száját. A harmadik francia Köztársaság néhány évtized alatt több mint száz kormányt fogyasztott el. S minden kormány megétetett néhány embert préfet-i, souspréfet-i s másféle állásokkal.

S a Pártok éhesei, akik ilyenkor zabálnak. De Franciaország nagy és gazdag. A Magyar Köztársaság szegény. A Köztársaság sokba kerül. Azonfelül Magyarország műveletlen. Az alkotmányos királyság, a központi Tekintély egyetlen előnye, hogy egy műveletlen tömeg számára a hatalom stabilitásával bizonyos tájékozódási lehetőséget nyújt. Ferenc József idejében is loptak, de legalább tudták a tolvajok, hogy van egy ember a Monarchiában – egyetlenegy –, aki nem bocsátja meg, ha lopnak.

Erre gondolok, amíg megyek az utcán, s hallgatom a Marseillaise-t... mint huszonhét év előtt hallgattam, s megint egyszer megélem, azonos, csak kissé rongyosabb díszletek között, az emberi kísérletek ismétlődésének egyhangú élményét. Nincs ellenemre a Köztársaság... miért ne? Kíséreljük meg. Csak nem hiszek abban, hogy a magyar társadalom egy-két nemzedéken belül megérik reá. Nem hiszem, hogy ez az államforma belső tartást, kohéziót tud adni a magyar társadalomnak. De mindez közömbös. Süt a nap, nemsokára meghalok. Addig dolgozom, nézem az embereket: gazdagnak és megajándékozottnak érzem magam. S a tetejében citoyen is vagyok - játék, játék, élet.

Márai Sándor: A teljes napló: 1946. [Budapest], Helikon, 2007.

A teljes napló: 1947 (részlet)

A Duna-partra megyek le. Mikor a Kossuth-híd közelébe érek, a partról a vízbe ugrik egy öngyilkos. Rögtön elmerül, majd néhány méterrel arrébb felbukkan két lába; így úszik. Az emberek, akik a partról bámulják a villámgyors jelenetet, szakszerű magyarázkodásba kezdenek. Senki nem mozdul, nem ugrik utána, noha sok az őgyelgők között a fiatalember. Megállapítják, hogy „eltörte a lábát". Valaki ezt mondja: „Hagyják úszni, akkor gyorsabban fullad.'' Teljes közöny. Lassan megyek a Margit-híd felé; néha visszanézek, s látom a két bakancsot, amint libegnek a víz fölött.

A felrobbantott Margit-híd két első budai pillére között délelőtt behelyezték a tartó vasíveket. A míniumos, vörös vaspánt a nagy technikai alkotások elegáns közönyével feszül a Duna fölött. Télre lesz még egy hidunk.

Márai Sándor: A teljes napló: 1947. [Budapest], Helikon, 2007.

A delfin visszanézett

...A delfin visszanézett. És a zöld
Vízből felszállt a hab.
Sok minden történt. Kékhajú halott leány haladt
Üvegkoporsóban. Lisztes arca volt, kissé dagadt.
Haza akartam menni, de már este volt.
És nem volt útlevél. Nem volt út. Se levél. Semmi se volt.
Töröttkezű vén istenek ültek a parton, porosán.
Egy mongolbeütéses mediterrán munkanélküli megkérdezte, hány óra van.
Sajka ringott a tengeren és a hajós énekelt.
Siettem, mint aki elfelejtett valamit. Ez a lehetőség még érdekelt.
Vannak területek, ahol az emberek énekelnek és az apákat eltemetik
És a verseket szeretik.
A tisztviselők udvariasan mosolyognak, mint a régi zsidó kereskedők.
És irgalmasan elaltatnak a nők.
A hóhér ismerős ott. Elébb ezt mondja: „Ne tessék félni, nem fog fájni.”
De most fájt valami. Talán a májam. Vagy az anyám. Nehéz ezt kitalálni.
Lehet, hogy a sztratoszférában van a haza. Ez lehet rossz is, jó is.
A Kossuth-híd előtt 1945-ben egy koldus állott, arcát megrágta a dermosclerosis.
Talán Szent Antal segít. Vagy elvisz valaki egy levelet.
Csak ennyit írok: „Jól vagyok. A nadrágot megkaptam. Isten veletek.”
Sietni kezdtem, mert már sötétedett. A világ rosszindulatúnak látszott.
Talán a Szentföldre kellene menni. Szent Ferenc járt ott.
A térképek sem megbízhatóak. A könyveket szétzúzta a papírmalom.
Egy menekült lengyel geológus azt mondotta: „Nincs irgalom.”
Gyorsan jártam a sötétben. Feltűnő könnyű sietni, ha már nincs hova.
A tűzhányókban is van valami csökönyös és ostoba.
Egy ember a villanyzongora mellett hangosan számolt, mert pénzt örökölt.
...A delfin visszanézett. És a zöld
Vízből felszállt a hab.
(1949)