BEKE KATA

BEKE KATA
(1936-2009) író, publicista, tanár, országgyűlési képviselő

Diszkó, 1977.

Talán azért jutott eszembe, mert szép idő volt. Ugyanolyan langyos ősz, mint akkor. Mintha a levegőnek is ugyanolyan szaga lett volna.
Hogy '’eszembe jutott", az így persze nem igaz, mert mindig ott van, mint annyi más. De ez a jelenlét most harsogó volt, sőt agresszív. Odüsszeusz körül tolongtak ilyen erőszakosan az árnyak az eleven várért, az én eleven véremért, hogy legalább egy órára életre keljenek, és legalább bennem. Ők, akiknek a vére ártatlanul ontatott ki, és az enyém csak véletlenül nem.

És a lámpák miatt is, igen. Piros-kék-sárga lámpák, kialszanak és felgyulladnak idegesítő vibrálással és ugyanabban a ritmusban, mint a gépfegyver, a nehézgépfegyver és mi volt a harmadik? valami ágyu-féle? A piros-kék-sárga félhomályban ritmusra ingó testek, mostanában diszkót szokás tartani a fiataloknak, nem sortüzet, most ez divatozik éppen. Most éppen ők táncolnak itt vidáman és ártatlanul és nem tudva arról, hogy csak véletlen, hogy velük is megtörténhetett volna és meg is történhet még, ne történjen meg! – hogy ugyanolyan értetlen gomolyaggá zsúfolódnak össze, mint akkor mi, némely gomolyagokból csak egy halom meghatározhatatlan valami maradt és véres csontszilánk hevert a Parlament lépcsőjén egy hét múlva is. Nem volt erejük fölvenni azoknak, akik beszórták a teret homokkal? Nekem sem volt erőm, hogy fölvegyem a kesztyűmet, akkor eshetett ki a zsebemből, amikor leugrottam a tankról, akkor szakadhatott le az ujja, amikor átment rajta a tank, ott volt az ujja is, ott hagyták azt is, mint a többi kesztyűket és sapkákat és öveket szerteszét, az emlékezetünkre.

Az első percekben nem lehetett elhinni. Olyan szépen kezdődött, olyan vidáman, diadalmasan. Tele volt velünk a tér, idősebbek is voltak ott persze, fehérhaju bácsik is, de a legtöbben fiatalok voltunk, táncolni szerető és bizonyára majdnem mind szerelmes húszévesek, mámorosan az örömtől és a reménytől, hogy most megcsinálhatjuk az igazi szocializmust, a miénket, erőszak és sunyítás és hazugság nélkül, éljen a magyar szabadság éljen a haza és megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt, a jövendő mi vagyunk, tele elszánással és felelősséggel és boldogsággal, mert Kossuth Lajos azt üzente, igazán azt üzente.

Ezt a kettőt énekeltük. És azt kiabáltuk ritmusra, hogy fegyver nélkül tüntetünk és nem vagyunk mi fasiszták és halljuk Nagy Imrét, Nagy Imrét a kormányba.
A tank ott áll a lépcső előtt, csövével a tér felé fordulva. Aztán kibújt belőle az orosz kiskatona. „Szervusz, Iván, zdrasztvujtye!” – kiabáltunk és mosolyogtunk piros pogácsaarcára, kedves turcsi orrára, hát hiszen kölyök volt ő is, és először zavarban volt, aztán azt mondta: „Nyet fasisztü! Nyet, nyet!” – és a kezébe nyomott kicsi magyar zászlót kitűzte a tank csövébe, ujjongott a tér, két fiú átkarolta, mert ott álltunk már a tank tetején, ahányan csak fölfértünk. Isten, áldd meg a magyart – ugye, most már megáldod végre?

„Szervusz, Iván, zdrasztvujtye!” – nézek a cigarettám füstjébe most. „Hát te túlélted-e?”
Ha akkor kiáll valaki az erkélyre vagy az ablakba, és azt mondja: Köszönjük nektek, édes fiaink, Nagy Imre lesz a miniszterelnök és a Kossuth-címer lesz újra a címerünk, és legyetek ilyen elszántak továbbra is, mert nagy feladat vár rátok, előttünk egy nemzetnek sorsa áll, és persze hogy nem vagytok fasiszták, egyáltalán: ki mondhat ekkora szamárságot, és még a Himnuszt is elénekli velünk – akkor megéljenezzük és talán egy körcsárdást is eljárunk még, aztán hazamegyünk boldogan.
Lövetni egyszerűbb volt?
Ti átkozottak. Ti gyilkosok – mondtam azokban a napokban. Most azt mondom: Ti tehetségtelen fajankók. Ti gyávák. Hát nem volt közöttetek senki, egyetlen egy sem abban a fölöslegesen hatalmas épületben, aki ki mert volna állni és hazudni akár, ha gyűlöl is minket, ha retteg is tőlünk, lányoktól és fiuktól, fehérhajú bácsiktól? Hát ilyen keveset tudtatok az egzigenciák tudományáról? Ennyire ostobák is voltatok, ti átkozottak, ti gyilkosok?

Az én látószögemből a ballonkabátos fiú volt az első halott. Azokban a percekben kezdtük elhinni, hogy itt nem ijesztgetnek: itt minket halomra gyilkolnak.
Nincs kedvem táncolni, ülök az asztalnál vörösbort kortyolva és nézek a piros-kék-sárga félhomályba, ott táncol már a ballonkabátos fiú a szőke jogászlánnyal, soseismert ritmusra ingatja magát és kissé zavarja az aktatáskája, a hóna alá szorítja hát és nevet, az aktatáskája vagy félméterre repült tőle, kitárt karral feküdt az aszfalton, szép szelíd feje oldalra csuklott. De most itt táncolnak bennem, libben a szőke haj, nevet az okosszemű jogászfiú is és a hosszúhajú lány a barna kabátban.

Amikor belehasított a levegőbe a három szólam: egy mély, egy középfekvésű és egy élesen vijjogó hang, leugrottunk a tankról. Akik hátrább állnak, a szobor és a bokrok felé szaladnak. Az első sorok az épülethez rohannak, de nem nyitják meg a kaput, ott halnak meg sorra, az egyik fiú gurul két foknyit a lépcsőn, amelyre mindenféle cifra alkalmakkor piros szőnyeget terítenek, de azt a másféle pirosat úgysem fedi el soha semmi, sokan életben is maradhattak a legelsők közül, mert az emberi test jó fedezék, régóta tudjuk ezt.

A tank oldalához szorulunk négyen. Egy nő bemászott a tank alá. Húszéves volt, harmincéves? Nem tudom. Összebújunk, minél kisebb halomba. Fölhajtm a galléromat, a mozdulat megnyugtat, mintha bármitől is megvédhetne az a gallér. Nevetek magamon. És arra gondolok: bárcsak elugorhatnék öt percre telefonálni, hogy otthon ne izguljanak. Ezen újra nevetek. A tér egy szeletét látom csak: a pajzsot tartó bronzoroszlánt, a lépcsőt, a Rákóczi-szobor mellett inkább csak sejtem a tömeget. Időnként kis csoportok futnak görnyedve a Dunapart felé, aztán lerogynak. Egy lány a Parlament falához tapadva, araszolva lépked, látom: remeg a keze. Aztán rálőnek egy szál puskával egy földszinti ablakból. Valakinek nagyon fontos lehetett, hogy legyen egy külön halottja.
- Egyetemista vagy? – kérdezi a szép szőke lány.
- Nem vettek föl az egyetemre. És te?
Jogász vagyok.
- És maga? – kérdezem az egyik fiútól.
Csak hosszú évek múlva gondolkozom el ezen. Bármelyik pillanatban, egymás ölébe fordulhattak volna a beleink, az agyvelőnk, a vérünk, össze simulva térdeltünk-kuporogtunk, de mindvégig magázódtunk a két fiúval. Mi még nem voltunk tegeződő nemzedék, nekünk ünnep volt, szerelem vagy barátság, ha azt mondtuk valakinek: te.
- Én is jogász, vagyok.
- Én is jogra járok, estin. Maga hová felvételizett?
- A bölcsészkarra. Már másodszorra. Dehát úgyis tudtam, hogy hiába. A származásom, ugye... legyinteni nem tudok, fintort vágok helyette.
- Tulajdonképpen kik lőhetnek most? – kérdezi a lány.
- Hát lehet azt tudni? Talán ávósok. Vagy katonák. Az épületek padlásáról lőnek. Olyan sűrűn, mint amikor elszakad a film – dünnyögi az a fiú, aki szembefordul a térnek.

Mint amikor elszakad a film... ezt más is mondta később. Édesapám egyik barátja az egyik utca torkolatában állt, és belátta az egész teret. A sűrű csíkokat a levegőben, a holttestek egyre gyarapodó halmait.
A másik film, életem filmje csak nem akar peregni. Csodálkozom, mert azt olvastam, hogy ilyenkor ez történik. Hűvös nyugalom van bennem – láthatóan a többiekben is –, és ostoba gondolatok. Újra és újra: csak legalább öt percre, hogy telefonáljak. A fejembe, a fejembe kapjam a golyót. Hol az életem filmje? Megpróbálok erőlködve emlékezni, nem sikerül. Istenem ha mégis vagy, ezt az egyet még utoljára, hogy a fejembe. Kérlek, kérlek szépen. De jó, hogy Anyu és Apu nem láthatnak most. Meg kell igazítani a galléromat. Pont ezt kell néznem utoljára, ezt a gőgös oroszlánt és ezt a hernyótalpat belülről, milyen szabályosan illeszkednek össze a fémlapok. Na látod, mindig kerested, mi dolgod a világban. Hát ez, fiacskám. Hősi halott leszel, fénykép gyászfátyollal, de ronda vagyok minden fényképen, legenda leszel a jó kislányról aki mindig megette a paradicsomlevest, holott sose ette meg. Jaj, Kedveseim. Ne sírjatok sokat. Talán nem lesz nagyon csúnya látvány. Gyorsan akarok meghalni. De előbb még telefonálni kéne.
Egy pillanatnyi szünet. A szemünkkel intünk egymásnak, de mire felpattannánk és nekiiramodnánk a Dunapart felé, újrakezdik. A tank is lőni kezd. Remeg, és a testünk átveszi a remegését.
- Kire lő ez?
- A padlásablakokra.
A két hernyótalp között hasaló nő most elkezd zokogni.
- Még maga sir? Maga van a legjobb helyen! – kiált rá az okosszemű fiú.
A zokogás abbamarad, nyöszörgést hallunk csak. Bennem pedig szinte" szótagolva megszólal egy hűvös hang: Hisztéria. Nem csoda. A hisztéria legjobb gyógyszere a pofon vagy a hideg víz. Kérem, szíveskedjenek egy pillanatra abbahagyni a lövöldözést, itt valaki rosszul lett. A fiúban is ez a hang szólalhatott meg, azért mondta ezt. Aztán morog:
- Még csak az hiányzik, hogy elkezdjünk: hisztizni!

Fölnevetünk. Hát tényleg! Még csak az hiányzik! És nem beszélünk arról, amire bizonyára mindannyian gondolunk: hogy a tank bármelyik pillanatban elindulhat. Mennyi ideig tart vajon, míg palacsintává lapítják az embert? És megint lényegtelen apróságra gondolok: hogy Ivánnak biztosan nem volt ideje arra, hogy kivegye a zászlót, kirepülhetett az első lövéssel, nyoma sincs már. 
- Harapj bele – a lány egy almát nyom a kezembe.
- Köszönöm. Tápláljuk a hullánkat – könnyedkedem. Beleharapok, továbbadom. 
- A vitamin, az mindig jól jön – nevet az estis jogász. 
És egyre több a halott. Egyre többen vannak. Már nem tudom megszámolni őket. Egy fiatal lány barna kabátban, hosszú haja szétterül. Bizonytalan körvonalú rongycsomók. És a lépcső, a lépcső! Hát miért szaladnak még mindig arrafelé, hát nem látják?
- Ha ezt megússzuk – mondja az okosszemű fiú – akkor elmondhatjuk, hogy megúsztunk valamit.
- Megúszni? Ezt nem lehet megúszni – nézek rá csodálkozva. És hűvösen tovább szótagol bennem a hang: nekünk már lőttek, pontosabban: lőnek, hát hiszen éppen nekünk lőnek, ez itt egy vérengzés, tanultuk a történelemben, hogy az ilyen.

Kik lehettek abban a kocsiban? Talán két személy ha beleférhetett. Páncélkocsinak hívják az ilyet? Odagördül elénk vagy két méterre. Ránk irányítja a gépfegyver csövét. Szembenézünk vele. Egészen élesen láthatják a négy fiatal arcot, összehúzott szemünket, komoly tekintetünket. Aztán még szorosabban simulunk egymáshoz, lehajtott fejjel. A gyomrom egészen kicsire ugrik össze. A fejembe, a fejembe, most biztosan sikerül – ismételgetem magamban. Aztán fölnézünk, egyszerre. A cső elfordul néhány centire, újra ránkszegeződik, újra elfordul. Játszik velünk. Bizonyára élvezi. Talán még nagylelkűnek is tartja magát, hogy belőlünk nem csinált egy meghatározhatatlan valamiből álló kupacot. 
- Állatok. Mocskok. Gyilkosok – morogjuk, amikor a kocsi kigördül a látóterünkből. A tank alatt elhallgatott a nyöszörgés, a közelebb kuporgó fiú odaszól: 
- Nincs rosszul, kérem? 
- Köszönöm, jól vagyok – válaszol halkan a sötétség, és ez nem komikus akkor. Hiszen még élünk, és ez itt egyre valószínűtlenebb állapot.
Egy pillanatra elhallgat a háromszólamú üvöltés, a következő pillanat is néma. 
- Most! – és felugrunk mind a négyen, és rohanunk a Dunapart felé.

Miért kell ilyen hosszú parlamenteket építeni? Sohase jutok el a sarkáig. Holttesteket ugrálok át, nem tudom hányat és nem tudom hányszor mondom magamban: bocsáss meg. Akkor üvölt fel újra a három szólam, amikor a nagy, kerek rácshoz érek, és akkor kezdek el félni. Félni? Szűkülő és vinnyogó félelemmé változom. Sűrű csíkokat látok a levegőben és süvítést hallok egészen közelről, széles sávban folyik a vér a Parlament falán. A többiek lábadobogását nem hallhatom az üvöltésben, hátranézni nincs időm, befordulok az épület sarkán, megmenekültem.

Fiatal férfi ül a falnak dőlve, arccal az égnek, álla leesve, a keze görcsben. Mellette újabb vércsík a falon. A szemközti padlásról is villognak a sűrű csíkok, süvöltenek a golyók a fejem mellett. Rohanok. Már nincs gondolatom. Aztán zihálva fekszem az alsó rakpartra vezető lépcsőn, vannak ott már vagy hatan és nézek az üvöltő tér felé és várok. 
Hiszen tudom én – nézek a vörösboros pohárba – hogy meghaltatok mind. Hiába magyaráztam magamnak, hogy a földre is vethettétek magatokat, kivárhattátok a végét: láttam én azokat a csíkokat a levegőben: precíz szakmunka volt. A lány gyöngéd vonásai, az egyik fiú okos, barna szeme, a másik profilja, ahogyan a tankhoz szorul. A halottakat mindig tegezem.

Érkeznek még néhányan a tér felől, lihegve. Ti nem. Aztán, vagy negyedóra múlva, elhallgat a három szólam. A félelem utolsó villanása: egy rohamsisak és egy szempár jelenik meg az alsó rakpart szegélye fölött. Aztán orosz kiskatona lesz belőle és többedmagával elkísér bennünket az alsó rakparton az Akadémiáig. A sarkon kenyérért állnak sorba. És megállunk és nézzük a békés hétköznapokat. A körút és a Rákóczi út sarkán is békésen kopácsolják a Sztálin-szobrot.

Egyfelé lakunk a fehérballonos férfival, akinek véresebb a ballonja, mint a mészárosok köténye – „kinek, kiknek a vérétől?”
- Ártatlanokat gyilkoltak a Kossuth Lajos téren, fegyvertelen, békés tüntetőket! – mondjuk el ötször, tízszer, húszszor, az egyik sarkon zöldségesrekeszt is tesznek elém, hogy arra álljak és többen halljanak. Ki vagyok én ebben a pillanatban? Az biztosan nem vagyok, aki két esztendeje, még három napja is disszidálásra készült, keserű elszánással, mert az ország rossz hazája volt.

Hányan lehettetek? Mondják: kétszázan, háromszázan. Azt is látta valaki, hogyan hordják teherautók a holttesteket a Kerepesi temetőbe, órákig. Többen lehettetek, én nem láttam azt a teret, telistele volt – és már csorog a könnyem, mindjárt visszajönnek a barátaim a táncból és azt hiszik, hogy becsíptem vagy elhagyott a szeretőm, pedig csak életben maradtam, mohón tolonganak az árnyak Odüsszeusz körül, hiszen ülhetne itt egy szőke jogásznő is és sirathatná a kócos barna lányt és a többieket mind.

Mondják: még üvöltött a három szólam, amikor a feketekendős, feketeruhás öregasszony járkálni kezdett a téren, imára kulcsolt kézzel. Nem törődött a golyókkal, nem találták el. Keresett valakit a halottak, sebesültek között, vagy imát mondott értük? És hogyan imádkozott vajon, katolikusul vagy reformátusul? Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk... most, halálunk óráján? Az embereket Te meg hagyod halni?

Egy hét múlva halottak napja volt. Erre is emlékszünk és erről is hallgatunk. A város minden ablakában gyertyák, a házakon fekete zászlók a lyukasközepű háromszínű mellett. A tér közepén, ahol a katonai és egyéb parádékat szokták tartani, felszórva homokkal. Kisebb-nagyobb homokfoltok távolabb az aszfalton. Az a véres csontszilánk. Elszórt ruhadarabok mindenfelé. És virágok és gyertyák, tízesével vagy egyesével. Ott, ahol lelőtték azt a lányt. Ott, ahol a ballonkabátos fiú feküdt. Ott, ahol csak véres halom volt akkor. Ott, a lépcsőn. Pontosan ott lobogtak a gyertyák a szürke délutánban. 
Én is pontosan ott álltam, ahol akkor a tank. És néztem az aszfaltot, a teret, a gőgös oroszlánt. Nem hoztam virágot, nincsen annyi virág, amennyi halottam nekem van.
- Nézd azt a kesztyűt. Kié lehetett…?
- Az enyém. Én megúsztam. Közülük csak én.
Talán még nem felejtettük el mindnyájan, hogy azokban a napokban úgy beszéltünk az idegenekkel, mint a barátainkkal, és jók voltunk egymáshoz. 
- Hát ezt túl lehetett élni? – mondta a középkorú házaspár.
- Ha nem nagyon rossz magának, mondja el, hogyan történt!
Elmondtam. És arra gondoltam közben: körbe kellene adnunk egy almát, minden harapás után továbbadni, amíg el nem fogy, halotti áldozatul.
- A kesztyűjét nem viszi el?
- Nem.
Aztán odalépett hozzánk egy villásbajszú, kemény bácsi.
- Én is itt voltam, kérem.
- Merrefelé?
Úgy tárgyaltuk meg, mint egy szakmai kérdést. Igen, a Kossuth-szobor mellett is rengeteg volt a halott? Pedig az a talapzat jó fedezék. Csak kevesen érték el. A bácsi a bokrok és a kőpárkány között hasalt.
Most is négyen voltunk, ugyanazon az aszfaltdarabon. Aztán kezet fogtunk, elbúcsúztunk: most minden jó lesz. Szép lesz. Igazságos lesz.
- Kartársnő! – szól utánam a bácsi. – Kartársnő! Mondja, nincs még egy ilyenje? Egy ilyen kokárdája?
- Nincs, de felezzük el az enyémet. Van bicskája?
Volt. Nyiszáltuk hát azt a kis szalagdarabkát két még kisebbre, és sírtunk. „A mocskos gyilkosok, a mocskos gyilkosok” – mondta közben mindig ugyanazt. Aztán föltűztem a kabátjára, kezet fogtunk újra, a bácsi még tisztelgett is és csorogtak a könnyei, végig a bajusza mellett.
Én nem mondom azt nektek, hogy nyugodjatok békében. Túlságosan is békén nyugosztok, ti kényelmetlen halottak. 
Olvastam azt is egy újságban, hogy „ellenforradalmár bandák” fészkelték be magukat a miniszteriális és egyéb hivatalos épületek padlásaira. Mindenki tudja, aki akkor élt és gondolkozott, hogy ez, vagy harminc órával a felkelés kezdete után egyszerűen lehetetlen. Egy vaskos, tudományosnak nevezett könyvben azt is olvastam, hogy a tragikus esemény mindmáig felderíthetetlen.

Hát kik is, ugyan kik is hordatták össze a fegyvereket a reprezentatív teret körülvevő épületek padlásaira, mert egyszer szükség lehet rájuk; kik tudták olyan pontosan, hogy megérkezhetnek erre a térre, ahol sokszor énekelték már a Kossuth-nótát, ahol sokan beszéltek már a tömeghez, hogy megérkezhetnek egyszer sokezren az igazságos világ lehetőségétől és a szabadság leheletétől részeg fiatalok és fiatalszívű öregek és ők nem beszélni akartak hozzájuk; ugyan, kik is adták ki a tűzparancsot, hogy pusztuljunk el mind?

Nem pusztultunk el mind. Akik a tér szélén álltak, a Parlament oldalkapuihoz futottak, hiába dörömbölitek ott is, de orosz katonák jöttek az alsó rakpartról és szétlőtték a zárat, kitűnőre vizsgázott Iván azon a napon, aztán lekísérték őket az alsó rakpartra az épületen át. A déli oldalon egyik barátom menekült meg így, az északin a felesége, egyik sem tudta, hogy a másik itt van, csak a rakparton borultak egymás nyakába. Egy fiú mellett cafatokká lőtték a menyasszonyát, a fiú még aznap elindult a határ felé.

Ki írja meg egyszer a történetedet, édes nemzedékem? A halottakét. A megnyomorodottakét. A kanadai üzletemberét. A svédországi fémmunkásét. A nyugatnémet szociológusét. A holland családapáét. Azokét, akik cement után futkosnak a családi házhoz ás legyintenek: szél ellen nem lehet, csak minél több pénz legyen – de néha belerévednek a cigarettafüstbe; és azokét, akik sose mondanak nagy szavakat, csak teszik a dolgukat tisztességgel. A láthatatlan cezúrát, amely élesen és pontosan választ ketté bennünket: azokra, akik hazudnak azokról a napokról és azokra, akik hallgatnak róluk – de őrzik és továbbadják, ahogy lehet, „reszketve és szilárdul, mint a hűség”.

Nekem történetesen tanítanom is kellene. De nem tanítom, mert nem hazudok. Állok a katedrán, valaki az ötvenhatos ifjúságból, és már őszül a hajam. Az enyém megőszülhet, nincs a földben. Nekem két születésnapom van és október huszonötödike mindig szigorúan néz rám. Hiába élek úgy, mint aki csak kölcsönbe kapta az azóta eltelt éveket és elszámolással tartozik velük. Nincs mentség, nincs igazolás, nincs válasz a kérdésre… és én miért?

És mert a valósággal szembe kell nézni, vagy öt évvel később elszántam magam, hogy átvágjak a téren. Szikrázó nyár volt, szép fiatal mamák napoztatták a gyerekeiket vörös kardvirágok és surrogó öntözőcsövek között, turistacsoportok mentek föl a lépcsőn. – Oda ne lépj! – sikoltottam magamban és egyszerre fölüvöltött a fülemben a három szólam, mint annyi éjszakán azóta, ott hevert a ballonkabátos fiú újra és a hosszúhajú lány is. Reszkettem és sírtam. De hát iszonyú nagy az a tér, iszonyú nagy, nem figyelt rám senki.

Mostanában sűrűn járok arra. Ott van munkaadó intézményem, tanítani is arra járok, a szerkesztőségbe is. És mindig szembenézek azzal a hivalkodó kupolával, összehúzott szemmel, komolyan. Soha nem vágok át a téren, pedig talán már nem sírnék. Csak most nem tudom abbahagyni a sírást, ebben a piros-kék-sárga vibrálásban.
- Majd elmondom – mondom aztán Péternek, néhány kapkodó mondat után. 
Elmondtam.

/1977/