Könyv-jelző
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
(1933–2023) villamosmérnök, politikus, országgyűlési képviselő
Forradalmár és feltaláló. Mécs Imrével a Parlamentben (részlet)
Életemben először 1989 májusában jöttem be ide, a Parlamentbe. A főbejáraton föl volt terítve a piros szőnyeg, mert akkor tartották a nemzeti kerekasztal-tárgyalások ünnepélyes megnyitását, és az SZDSZ-t én képviseltem. Jöttem fölfelé a lépcsőn, amikor az NBC televíziós stáb megállított, és a riporter megkérdezte, hogy amikor ön halálra volt ítélve, gondolta-e, hogy valaha itt fog feljönni. A kérdés frivolitása és valahogy a lehetetlensége annyira földühített, hogy azt mondtam: igen, gondoltam rá, csak arra nem, hogy harmincvalahány évig kell rá várni. Tehát most, 40 évvel 56 után itt ülök a Magyar Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának elnöki szobájában, és egyáltalán nem érzem befejezettnek az életutam.
Visszagondolok arra, hogy annak idején, 23 éves egyetemistaként részt vettem 56 nyitóaktusaiban, ott voltam az október 22-i műszaki egyetemi diákgyűlésen, ahol elhatároztuk a szolidaritás-tüntetést. Másnap, október 23-án részt vettem az egyetemi diákgyűlés szervezésében, majd a tüntetésen, és átéltem, amikor a tüntetés fölszabadította az ország, a társadalom lefojtott energiáit. Amikor este idevonultunk a térre, voltunk több százezren, és percről percre nőtt a feszültség, percről percre nőtt a lelkesedésünk, akkor éreztem azt, hogy forradalom van, akkor éreztem, hogy újra megszületett a magyar nemzet, amit már a sárba tiportak, amelyről a történészek már azt mondták, hogy nem létezik. Akkor kezdődött a forradalom.
Ezt a történetet már sokan elmondták. Azt is, hogy akkor jelent meg Nagy Imre, itt a Parlament egyik erkélyén, kezdte úgy a beszédét, hogy „Elvtársak!". Őrült megdöbbenés volt. Egy hosszú, hosszú szünet. Nagy Imre agyában átfuthattak a gondolatok, akkor jött rá, hogy Magyarországon forradalom van, akkor jött rá, hogy megváltozott a helyzet, hogy szembe kell néznie egész múltjával. Mert utána így folytatta: „Barátaim, magyarok!" Erre óriási taps és ováció volt. Akkor fogadtuk igazán szívünkbe Nagy Imrét. De hát nem akarom én elmondani a forradalom gyönyörű és nehéz, fájdalmas történetét. Az én tevékenységemről is csak azt mondhatom: mindenütt ott voltam, ahol lehetett.
Forradalmár és feltaláló. Mécs Imrével a Parlamentben. In.: A mi forradalmunk, Budapest, Új Világ Kiadó, 2006.
Mécs Imre visszaemlékezése (Kossuth Rádió, 1996. október 9.)
Valahol középtájon mentem a hömpölygő menet felébresztette az emberek figyelmét, kezdtek zászlók megjelenni. Már a Batthyány tér közelében megjelent egy népköztársasági címeres zászló. A néma tüntetés annyiban engedett a némaságából, hogy tapsolni kezdtünk. Nem kiabáltunk semmit, nem mondtunk semmit, de amikor megjelent egy-egy zászló, vagy integettek nekünk, akkor tapsoltunk ütemesen. Akkor már nem fogtuk karon egymást, de még mindig tízesével mentünk és amikor ez a zászló megjelent, fújolni kezdett a tömeg. Kivágták a népköztársasági címert. Utána ez gombamód szaporodott. A Bem téren már rengetegen voltak, és a Margit hídról is hömpölyögtek a pesti egyetemisták, meg a Lánchídról is. Nagyon nagy volt a tömeg, nem nagyon lehetett hallani semmit, Veres Péter beszédét sem. Valamelyik színész szavalt, de ezt sem láttuk, és nem hallottuk, csak azt, hogy rengetegen vagyunk. Valaki elkezdte kiabálni, hogy menjünk a Parlamenthez. A tömeg elkezdett hömpölyögni a Duna-parton a Margit híd felé. Ez már úgy 4 óra és 5 óra között lehetett. Haladtunk a Kossuth tér felé, úgy éreztem, hogy valami olyan lelkesültség vesz erőt rajtunk, hogy egyre jobban kezdtünk bízni egymásban, mindnyájan egyet akarunk.
Előző este megfogalmaztuk a követeléseinket, most megyünk a Parlament elé, és ebből a legfontosabb az, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök.
Sándor Iván: A forradalom visszanéz: 1956-2016. Budapest, L'Harmattan, 2016.
