Könyv-jelző
HÁY GYULA
HÁY GYULA
(1900-1975) drámaíró, műfordító
Az élet hídja (részlet)
BÓDOG: Én nem vagyok annyi idős, mint Tóni bácsi. Én nem tapasztaltam annyit, nem is tanultam eleget ahhoz, hogy mindent meg tudjak magyarázni. Nem volt időm olvasásra, szemináriumra, szabadon sem, börtönben sem. Nem tudok olyant mondani, hogy az magát meggyőzné. De tudom, amit tudok. Ennek a hídnak fel kell épülni. Ez a híd az élet hídja. Ha nincs híd, meghal a város, meghal az ország. Két részre szakítva megfagy, éhenvesz. Maguk is, mi is, ez a gyerek is. Ezért kell a híd. Hogy egy test legyen az ország. Hogy újra éljen a gyár. Hogy legyen liszt, legyen zsír, legyen lakás lugassal, vadszőlővel. Hogy legyen teje az anyának ... Hogy meginduljunk egy úton, aminek első lépése keserves, de minden következő már több örömöt hoz és a végén…a végén van valami olyan ragyogó, hogy annak a meglátására még a maga szeme is gyönge, az enyém is...
ÓDOG: Én nem vagyok annyi idős, mint Tóni bácsi. Én nem tapasztaltam annyit, nem is tanultam eleget ahhoz, hogy mindent meg tudjak magyarázni. Nem volt időm olvasásra, szemináriumra, szabadon sem, börtönben sem. Nem tudok olyant mondani, hogy az magát meggyőzné. De tudom, amit tudok. Ennek a hídnak fel kell épülni. Ez a híd az élet hídja. Ha nincs híd, meghal a város, meghal az ország. Két részre szakítva megfagy, éhenvesz. Maguk is, mi is, ez a gyerek is. Ezért kell a híd. Hogy egy test legyen az ország. Hogy újra éljen a gyár. Hogy legyen liszt, legyen zsír, legyen lakás lugassal, vadszőlővel. Hogy legyen teje az anyának ... Hogy meginduljunk egy úton, aminek első lépése keserves, de minden következő már több örömöt hoz és a végén…a végén van valami olyan ragyogó, hogy annak a meglátására még a maga szeme is gyönge, az enyém is...
Háy Gyula: Az élet hídja: színmű három felvonásban, 7 képben – Bp.: Szépirod., Kvk., 1951.- Első felvonás, második kép
Született 1900-ban: Emlékezések (részlet)
Masírozunk, énekelünk, nevetünk. Ismeretlenek, félismerősök egymás nyakába borultak. Viharos üdvözlések, mindig újból és újból. A nép boldog találkozása önmagával.
A tömeg együtt maradt, a hidakon át várakozásteljesen áramlott a Kossuth térre, a Parlament elé. Ez alkalmas hely fontos események számára. És a pillanat alkalmas volt, hogy történelmi fordulópont váljék belőle. De a tétova várakozás pillanata maradt; és további eseménytelen másodpercek, percek, órák követték, amelyek azonban nem maradtak hatás nélkül. Az a tömeg, amely először csak látni és hallani akarta Nagy Imrét, más volt, mint az a tömeg, amely hosszú várakozás után a Parlament egyik kis erkélyén végre megpillanthatta.
Az ilyen pillanatok végzetesek egy forradalom számára. A csöndesen forrongó tömegben alig észrevehető változások mentek végbe. A tömeg, mielőtt a téren váratták, még megelégedett volna az 1953 és 1954-es állapotok visszaállításával. De a tömeg, amelynek hosszú ideig az óriási épület néma homlokzatát kellett bámulnia, csalódott, ha a várton felül nem kap semmit.
A szinte áttekinthetetlenül sok üres ablak vakon tekint a térre, amely egyre tömöttebb lesz. Mindegyik egy-egy nyugtalanító négyszög, mint akkor, amikor tizennyolc évesen a nyitott ablak vonzereje elől kereket oldottam.
A visszatért Nagy Imre, akit ma csak Imre bácsinak hívnak, első beszéde egy technikai hibának - vagy egyszerű szabotázsnak? - esik áldozatul. A hangszóró nem ad egyetlen hangot sem. A tömeg bosszús és amikor Nagy, végre hallhatóan, „elvtársaknak" szólítja, ezt a szót már nem akarja hallani. Ugyanaz az erő, amely a helyzetet stabilizálhatta volna, váratlanul labilitást teremt.
[…]
Tildy Zoltánon kívül – a kisgazdapárt vezetője, akit 1946-ban köztársasági elnökké választottak, majd nyolc éven át Rákosi foglya volt, s a forradalom utolsó napjaiban államminiszter lett – ezen a reggelen a Parlamentben találtam még Dobi Istvánt, egy furfangos, iszákos öregembert, akit Rákosi idejében az államelnöki székbe emeltek; a forradalom minisztereit is ki tudta nevezni és ezzel a jogfolytonosságot formálisan biztosítani. Továbbá jelen volt még egy hajdani szociáldemokrata politikus, Rónai Sándor is. A három öregember fáradtnak és mélységesen szomorúnak látszott. De talán a fáradtság és szomorúság csak álarc volt. Ami mögötte rejlett, rosszabb volt: a feneketlen, reménytelen kétségbeesés.
[…]
A három öreg szürke, mély ráncoktól barázdált, kialvatlan arca kissé felderül, amikor minket, újonnan érkezetteket meglátnak és hallják, hogy feladatokat akarunk vállalni. Tildy meghatódva mond köszönetét a haza nevében. Majd kis gondolkodás után: „Menjetek a rádióstúdióba. Az itteni, a parlamenti stúdióra gondolok." Ez volt az egyetlen adó, ami még a mienk volt.
Az ajtóból még visszahívott bennünket: „Tudnotok kell: nem állunk ellent. A fiúk a parlamenti őrségtől harcolni akartak. Az utolsó emberig. Az utolsó töltényig. De megtiltottam. Ezt az orosz parancsnokokkal is tudattam." Hangja felmondta a szolgálatot, amikor hozzátette: „Nincs segítség..."
A szőnyegre fektetett vastag kábelköteg nyomán elértük a stúdiót. Két vagy három hiányosan berendezett helyiség, a személyzet néhány ember és nem nagyon tudják, mit kezdjenek magukkal. A Rádió szétlőtt, kiégett épületéből válogatás nélkül idementett hanglemezek – két fiatal lány rakja fel őket – szolgáltatták a vég nélküli cigányzenét, ami ezekben a napokban a nemzet idegeit kínozta. A jó zenét az ünnepélyes pillanatokra tartogatták.
Éppen, amikor beléptünk, pokoli zaj rázta meg a falakat és az ablakokat. Az orosz tankok elérték a Kossuth teret és ágyú¬csöveiket a Parlamentre irányították.
„Nincs segítség…”
[…]
Kezembe vettem egy cédulát és majdnem gépiesen ráírtam néhány mondatot, megmutattam Évának, ő hevesen, igenlően bólintott és mosolygott, mintha ajándékot kapott volna tőlem.
A kábelköteg mentén visszaszaladtunk a kis szobába, ahol épp úgy találtuk a három öreget, ahogy otthagytuk őket. Megmutattuk Tildynek a cédulát, rábólintott, visszarohantunk a stúdióba és néhány másodperc múlva a világ sokmillió rádió-vevőjén hallották: „Figyelem! Figyelem! Figyelem! Kedves hallgatóink! A Magyar írók Szövetségének felhívását hallják:
Itt a Magyar írók Szövetsége! - A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesületéhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!"
Mialatt a szöveget magyarul beolvastam, Éva elkészítette a német fordítást. Hangtalanul – ahogyan a stúdióban illik – lépett utánam a mikrofonhoz... „Helft!... Helftl... Helft!..." Hozzá csatlakozott egy karcsú, feketehajú asszony, kezében az éppen elkészült angol fordítással. Nem ismertem; az angolnyelvű bemondó: „Help! Help! Help!" Azután az angol nő helyére egy előttem szintén ismeretlen fiatal férfi lépett és most hallotta a világ, ahogyan az orosznyelvű bemondó száján keresztül egy kis nép, amelynek éppen szabadsága utolsó maradványát rabolták el, az elnyomó valahol még biztosan fellelhető maradék emberségéhez fordult segítségért, védelemért az embertelenség ellen.
„Segítsetek!,.. Segítsetek!... Segítsetek!"
Amikor elhagytuk a stúdiót, hogy a kábelek mentén megint Tildyhez menjünk, a két lány azon vitatkozott, melyik, ünnepélyes pillanatokra tartogatott lemezt kell most feltenni.
A folyosó végén már az első orosz katonákat láttuk közeledni.
Tildynél: felkerekedés. Mindnyájan hallották felhívásunkat. A felelet: barátságos fejbólintás, elismerő mosoly, kézszorítás.
Új emberek jönnek, akik nyilván a Parlamentben éjszakáztak. Először egy régóta ismerős egyetemi tanár a feleségével, aztán egy magas, sötéthajú férfi, hanyag tartással. Nem ismertem, Bibó István volt, csak nemrég vált számomra ismertté; az új, átalakított Nagy-kormányban – még nem egészen huszonnégy órája – államminiszter. Amit elmondtak róla, erős benyomást hagyott berniem hátra és ha még hozzáveszem, amit később hallottam róla és olvastam tőle, azt hiszem, hogy Bibéből forradalmunk politikai Malétere lehetett volna: egy hirtelen felragyogó üstökös.
Néhány nap múlva tudtam meg, hogy Bibó nem velünk egy időben hagyta el a Parlamentet. Visszatért a dolgozószobájába, hogy képviselje az egyetlen törvényes kormányt, melynek Nagy Imre volt a miniszterelnöke. Ott maradt akkor is, amikor az orosz katonák elözönlötték a házat. Írógépe mögött ült és szakadatlanul gépelt. Olyan szakszerű nyugalommal csinálta, hogy az oroszoknak eszébe se jutott, hogy megzavarják, ugyanúgy, ahogyan a munkába érkező takarítónőket is zavartalanul hagyták dolgozni. A férfi az írógépe mellett ült és gépelt, gépelt. Hivatalos nyilatkozatot gépelt, javaslatot a magyar probléma megoldására, gépelt a nemzetért, gépelt Európáért, a világért. És az iratokat saját nevével írta alá mint államminiszter.
„A Nyugatnak kötelessége, hegy a magyar ügyet az első sikertelenség után ne ejtse el... Ameddig ez a kérdés nem nyer megnyugtató megoldást, nem lehet folytatni a megszakított Kelet-Nyugat párbeszédet", hangzik egyik írásában. Nem kellene ezen még ma is elgondolkozni?
Hírlett, hogy néhány napon és éjjelen át Bibó nem hagyta el hivatali szobáját. Amit írógépen írt, az azonnal ismertté vált a világban. Később az a hír is elterjedt, hogy nem közönséges írógép volt, hanem egy külföldi csatlakozással rendelkező távíró- gép.
Bibót, az államminisztert, aki az egyetlen, reális gondolatokat fogalmazta meg és tette le a világ asztalára a reménytelenül összekuszálódott magyar helyzet kibogozásáról — és ezzel együtt Közép-Európa és Kelet-Európa problémáiról –, nemsokára letartóztatták és életfogytiglani fegyházra ítélték. Az a nagyhatalom amelyik az európai kontinens keleti felét tartotta megszállva, az európai kérdés tartós megoldásában nem volt érdekelve.
„Assez! Assez!" - lehetett volna Nyugaton hallani, ha valaki Európa igazi helyzetét meg akarta volna magyarázni és kiutat javasolni.
Tildyné egy másik szobából teát és vajaskenyeret hozott mindannyiunk számára. Vastag, fehér csészék, vastag kenyér- szeletek, vastagon megkenve vajjal.
Az általános felkerekedés közepette szorosabban magamhoz húztam Évát: „Most el kell búcsúznunk egymástól".
Felhevült arcában a háromszögben ívelt szemöldökök magasra szökkentek: „Miért?"
„Most le fognak minket tartóztatni... külön sorakoztatni ... itt a férfiak, ott a nők." Éva tekintete rövid ideig elgondolkodó maradt, majd azt mondta: „Várj rám itt." Egy nyitott ajtón át egy elhagyott szobába ment és leemelte a telefonkagylót. Alig egy perc múlva megint mellettem volt: „Rendben van." - „Micsoda?" Szeretetteljesen végigsimította a hajam: „Ha mégsem történik meg mindjárt a legrosszabb... ha mégsem állítanak fel két sorban és választanak el egymástól... akkor szállásra van szükségünk ma éjjelre. Ezek most biztos nem engednek a hídon keresztül hazamenni. Beszéltem Pán Klárival, nála éjszakázhatunk."
Kis csoportokban mentünk a kijárat felé. Rónai a folyosó egyik kanyarjában elbúcsúzott tőlünk. Volt a házban egy dolgozószobája, onnan akart még valamit elhozni. Vagy talán megtudta közben, hogy Szolnokon már miniszter?
Majd feltűnt a folyosó végén a nyitott ajtó világos négyszöge. Aki ott kiment, láthatatlanná vált számunkra, sorsa ismeretlen. A Tildy házaspár... a professzorpár...
Elértük a kijáratot. Elmentünk a befelé nyomuló orosz katonák mellett, elhagytuk az épületet és nem történt semmi.
Hagytak továbbmenni, mintha nem is láttak volna. De a két óriásán nagy tank tornyaiból, melyek közrefogták a kijáratot, két gépfegyver követte utunkat. Úgy mentünk keresztül a Kossuth téren a sűrűn felsorakozott tankok között, mintha ez volna napi utunk. Egyikünk sem fordult hátra, ahogyan menekülők szokták, de fülünk figyelt minden neszre.
Háy Gyula: Született 1900-ban: Emlékezések. Budapest, Interart, 1990.
