Könyv-jelző
MÉRAY TIBOR
MÉRAY TIBOR
(1924–) író, újságíró
Nagy Imre élete és halála (második részlet)
A Parlament előtti nagy tér, ahol 1918-ban a köztársaságot kiáltotta ki egy októberi forradalom, zsúfolásig megtelt. A tömeg nagysága több mint kétszázezerre volt becsülhető. Ez annyit jelent, hogy minden hatodik-hetedik budapesti lakos ide gyülekezett.
A tömeg Nagy Imrét akarta hallani. De Nagy Imre otthon volt.
A Parlament első emeletén több ablakból világosság szűrődött az utcára. Az ablakok mögött néhány ismertebb politikus szemmel is jól látható volt: Hidas István és Mekis József miniszterelnök-helyettes, Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter. Hidas és Mekis – mindketten Rákosi kreatúrái, úgynevezett „munkáskáderek”, tehetségtelen figurák, a bukott diktátor hátrahagyott kiszolgálói – olykor-olykor egy függöny mögül kilesett a térre. Aligha telt nagy örömük a tömegben.
Minden valószínűség szerint az ő intézkedésük volt, hogy az utcai világítás, amely eddig úgy-ahogy valami fényt kölcsönzött a leszálló estének, hirtelen kialudt. Nyilván arra számítottak, hogy a koromsötétségben a tömeg majd csak elunja a várakozást.
De éppen az ellenkezője történt. Mintegy varázsütésre, a zsebekből papírok, újságlapok kerültek elő, s szinte pillanatok alatt ezer és ezer fáklya gyúlt ki a téren. A Margit-hídnál röplapokat osztogattak a felvonulók között: ezek Gerő esti rádióbeszédét hirdették meg és nyugalomra intettek. Most a várakozók gyufái és őrgyújtói ezeket lobbantották lángra. Lenyűgöző látvány volt. A szemek és a lelkek megfürödtek a fáklyafényben. A tömegen úrrá lett az érzés: a forradalom nemcsak erős, hatalmas – de szép is.
Nem sokkal később a lámpák megint kigyúltak. A tömeg ettől a kis győzelemtől még inkább érezte önnön erejét. Még hangosabban kiáltotta: „Nagy Imrét!” „Hol van Nagy Imre?”
Az egyik első emeleti erkélyre kilépett Erdei Ferenc. Beszélni akart, de a tömeg egyszerűen nem engedte szóhoz. Végül is vissza kellett mennie az épületbe. Erdei nem volt kommunista párttag. Az egykori Nemzeti Parasztpárt balszárnyának a vezéralakja volt, aki mindvégig együttműködött a kommunista párttal. „Elűzetése” az erkélyről világosan megmutatta, hogy a tömegnek nemcsak az eddigi kommunista vezetők nem kellenek, hanem senki olyan nem kell, aki „kompromittálta magát”, aki nem fordult szembe Rákosiékkal.
(…)
Nagy Imre elindult és kilépett az erkélyre.
Minthogy semmiféle technikai előkészítés nem volt, s az erkélyen körülötte még legalább öt-hat ember szorongott és a téren állók előtt a nagy távolság miatt meglehetősen elmosódtak az alakok és az arcok, a tömeg az első pillanatban észre sem vette, hogy a férfi, akit várt, immár ott áll és beszélni készül. Végül is valami lámpát kerítettek a szobából és azzal belevilágítottak az arcába.
A nagy tér most már felismerte őt és éljenezni kezdett. Az éljenzés őszinte és hosszú volt; a tömeg Nagy Imre puszta jelenlétét is a maga győzelmének könyvelte el: sikerült kivívnia, hogy eljött s hogy a hatalom birtokosai kénytelenek voltak a nép színe elé engedni. A kezével kellett csendet intenie, a morajlást elcsitítania.
Végre megszólalt:
– Elvtársak!
Ebben a pillanatban a téren több helyütt is fütyülés kezdődött és ellenvető kiáltások hangzottak el. Több csoport ütemesen kiáltozni kezdett: „Nem vagyunk mi elvtársak.” Ez a kiáltás egyre jobban eluralta az egész teret. A tömegben nagy számban voltak kommunisták, meggyőződéses párttagok, akiknek semmi kifogásuk nem volt az „elvtárs” megszólítás ellen. De ezeket is mellbe vágta a többségnek ez a határozott és vad tiltakozása. Mindenki előtt, akinek szeme és füle volt, ebben a pillanatban nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy Magyarországon nemcsak Sztálin és Rákosi nem kell, hanem az egész párt sem – úgy, ahogy van. A magyar kommunista párt teljesen és visszavonhatatlanul megbukott.
Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. – dia.pim.hu
Nagy Imre élete és halála (első részlet)
A Parlamentig az utat gyalog tette meg; a kocsiját előreküldte. Jólesett neki ez a kis október végi séta, a napsütéses pesti utcán. A járda telis-tele volt üvegtörmelékkel; csak úgy ropogott a lépések alatt.
A Kossuth-hídon, amelyet nemrég nyitottak meg a forgalomnak, járókelők igyekeztek Pest felé. Jó páran felismerték Nagy Imrét és hamarosan kis csoport vette körül.
– Mi lesz, Nagy elvtárs?
– Vége lesz már a lövöldözésnek?
– Kimennek-e az oroszok?
Csak úgy záporoztak a kérdések. Az „öreg” mosolyogva hallgatta. Érezhető volt, hogy az utca emberei szeretik őt s nem vesztette el a népszerűségét.
Egy polgárasszony-féle egész fátyolos szemekkel rebegte:
– Jaj, de jó, hogy látjuk, Nagy elvtárs… Mindenki azt mesélte már, hogy fogoly…
Az öreg még szélesebben mosolygott:
– Hát láthatják, milyen fogoly vagyok…
És körülnézett: a barátai s a budapesti nép állt körülötte. Úgy mondta ezt, mintha az elmúlt napokban soha a legkisebb bántódása nem lett volna személyes szabadságának.
Egy overallos, munkás külsejű fiatalember egyre csak azt firtatta: ezután mi lesz?
– Menjenek csak dolgozni, elvtársak – mondta biztatóan az „öreg” –, legyenek nyugodtak… Vegyék fel a munkát… Minden szépen rendbe fog jönni.
Nem mondott semmi különöset, de maga az emberi közelség tetszett a járókelőknek. Most azt a Nagy Imrét látták benne, aki félreállítva, megbélyegezve – egyedül sétálgatott a belvárosi utcán.
– Ez igen! – rikkantott távoztában az iménti overallos –, ez a mi emberünk!
Ő meg egészen vidáman lépegetett a Parlamentnek a Duna-hídra néző kapuja felé. Mintha ez a találkozás őt igazolta volna, amiért kicsit lehűtötte a „forrófejűeket”.
A pártban mindent rendbe rakott, most tárgyalni fog s megegyezik a fegyveres felkelőkkel – nem lesz itt semmi baj, elvtársak.
Talán soha annyira biztos még nem volt a dolgában, mint akkor reggel, október 29-én. A Forradalmi Értelmiségi Bizottság követeléseit elolvasta és túlzóknak találta; haragudott miattuk: nem segítik, csak sürgetik a kormányt. Most már nem rögtönzött követelésekre, hanem tudományosan kidolgozott programpontokra van szükség. Szépen, nyugodtan, alaposan, elmélyülten ennek akart nekilátni.
Tudós akart lenni a forradalomban.
Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. – dia.pim.hu
Tisztító vihar (részlet)
Az épület, amelyben oly hosszú időn át intézni vélték Magyarország sorsát, a Duna partján áll, hatalmasan és méltóságteljesen. Kupolája messze a város tetői fölé magaslik, tornyai, erkélyei, bejáratai egész önálló kis várost alkotnak. A gótikus ház – így nevezik – Budapest egyik építészeti nevezetessége. A várossal együtt él, lélegzik, testrésze, csaknem a feje a fővárosnak, mint ahogy évtizedeken át feje volt az országnak; itt csinálták – ahogy a magyar mondja – a legúribb huncutságot: a politikát.
Főbejárata hatalmas térre néz s ez a tér nem egy történelmi pillanatnak volt tanúja. Két oldalán a magyar nemzet történelmének két nagy alakja, sorsának formálója áll: Kossuth Lajos és II. Rákóczi Ferenc fejedelem. Az utóbbi lovasszobrán ezek a szavak állanak: „Recrudescunt vulnera inclitae gentis Hungariae” – „Felszakadnak a nemes magyar nemzet sebei.”
Az épület belseje vetekszik külsejével. A századvégi szecessziós pompa, a kanyargó folyosók, az üléstermek, gyűléstermek, irodák, pihenők, vendéglők, büfék – azokról az időkről beszélnek, amikor itt élénk és izgalmas élet folyt: a kormánypárt padsorairól, az ellenzéki gyülekezésekről, a hangos vitákról és hangtalan intrikákról. Aki először lép be az épületbe, bizonnyal nem ismeri ki magát a tekervényes labirintusban, amelyben az ember szinte azt érzi, hogy a kanyarok, fordulók, lépcsők, termek után egyszer csak majd önmagával találkozik szembe.
A gótikus ház legszebb terme az ülésterem. A látogató az üres padsorok láttán azokra gondol, akik félszázad folyamán e padokban ültek: a miniszteri bársonyszékekben, a baloldalon vagy a jobboldalon, a kormánypárton vagy az ellenzéken. A díszes, egyenes támlájú elnöki szék az ülések vezetőjéről beszél, szinte hallani a hangzavarba süvítő elnöki csengőt, amely rendet igyekszik teremteni a szenvedélyes vitákban.
1949 után ez a csengő megszűnt működni. Igaz, a parlament folyosóit olyan emberek népesítették be, akik eddig nem nagyon juthattak ide: munkások, parasztok, írók, mérnökök, de e forma mögött, mintha egycsapásra eltűnt volna a parlament lényege: a tárgyalás és a vita.
Igaz, a régi Magyarország választásai sem voltak mindig a legtisztábbak, a legdemokratikusabbak. A parlament ülésein sem mindig az igazság elnökölt. De azért ritkán fordult elő, hogy ne akadt volna legalább egy ember, egy bátor és felelősségteljes férfi, aki szemébe ne merte volna mondani véleményét azoknak, akik nem szerették mások véleményét hallgatni.
Most nincs többé kormánypárt és nincs többé ellenzék. Mindegy, hogy ki ül a baloldalon és ki a jobbon, mindenki a Hazafias Népfronthoz tartozik. Az elnöki rendcsinálás helyett az ütemes tapsok és zúgó éljenzések töltik be a nagytermet.
A mechanizmus egészen egyszerű.
Évenként, meghatározott időben, összehívják a képviselőket.
Előre elkészített, kidolgozott és elfogadott javaslatokat terjesztenek elébük, mindig mint a párt és a kormány javaslatait.
Érdemi hozzászólások helyett ünnepi felszólalások hangzanak el, amelyeket előre megbeszéltek „illetékes helyeken”, azaz a pártközpont irodáiban vagy a minisztériumok tanácstermeiben, s elmondásuk előtt még pontos szövegüket is ellenőrzik.
Ezek a felszólalások kivétel nélkül helyeslik azt, amit a javaslat mond, lelkesen és határozottan helyeslik, majd elfogadják.
Ezután szavazás következik, mely mindig, kivétel nélkül mindig, egyhangú és lelkes.
A lapok ebből mindig, kivétel nélkül mindig, azt a következtetést vonják le, hogy az ország népe „egy emberként” áll a kommunista párt, a kormány, a Hazafias Népfront mögött.
Ekkor az előre megtárgyalt, elfogadott javaslat törvényerőre emelkedik.
Az elnök elnapolja az országgyűlést.
A képviselők hazamennek. Négy, öt vagy hat hónapon keresztül csend ül az ülésteremre.
Ami a formákat illeti, azokban 1953. július 4-én sem volt semmiféle változás. Az új Ház, melyet alig hat héttel azelőtt választottak meg, csaknem teljes egészében ugyanazokból az emberekből állt, mint a megelőző. A képviselők az ország különböző részeiből most is rendben összegyűltek, tapsoltak és elfogadtak.
De valami különös dolog mégiscsak történt.
Ezeket a képviselőket ugyanis meghatározott, kidolgozott, hangsúlyozott program alapján választották be az országgyűlésbe. E programot az országban szinte mindenki ismerte, hiszen heteken, hónapokon át beszéltek, írtak róla, ezt népszerűsítette a rádió, ezt „támasztották alá” a filmhíradók.
S ezen a szombati napon a képviselők egyhangúlag, lelkesen, vita nélkül (ahogy szokás) – pontosan az ellenkezőjét fogadták el annak a programnak, amelynek alapján az országgyűlésbe választották őket.
Az első padsor közepén, mikrofonnal maga előtt, egy alacsony, köpcös, cvikkeres, nagybajuszú férfi állt, aki nyugodt, csak ritkán felforrósuló hangon, kissé vidékies hanglejtéssel olvasta kormányának programját. Tegnap óta ő volt a miniszterelnök. A képviselők, akik egyhangúlag megválasztották, nem túlságosan sokat tudtak róla. Régi kommunista, a volt moszkvai emigráció egyik ismert alakja, a háború alatt a Moszkvában működő Kossuth-rádió egyik vezetője, a háború után földművelésügyi miniszter, egy rövid ideig belügy-, majd élelmezési miniszter volt. Azt is suttogták, hogy az 1948–49-es években mint a kommunista párt politikai bizottságának tagja, komoly összeütközésbe került a pártvezetéssel, aminek következtében a politikai bizottságból kizárták, a miniszteri posztról leváltották s megtették a mezőgazdasági tudományok egyetemi professzorának. Aztán megint miniszter lett, de teljesen alárendelt funkciót kapott a kabinetben: a begyűjtési tárcát. A pártonbelüli vita anyagát nagyon kevesen ismerték. Annak idején hírek keringtek a leváltott politikai bizottsági tag „jobboldali elhajlásáról”, arról, hogy már nem először fordul nála elő, hogy „szembehelyezkedik a párt vonalával”, arról, hogy mindezt sokszor a szemére vetették, s arról, hogy igen sokszor önkritikát is gyakorolt.
S íme, most itt állt ez az alacsony, kissé rövidlátó, magyaros beszédű, tempós emberke mint a kormány elnöke, az új program meghirdetője.
A teremben csend volt, feszült, izgatott, csaknem nyomasztó csend. A páholyok zsúfoltak voltak: külföldi diplomaták, vendégek, újságírók.
Talán senki sem tudta – maga Nagy Imre sem –, milyen fordulópontot jelent majd ez a nap az ő életében csakúgy, mint az ország egész új történelmében, de azt mindenki érezte, hogy nagy, súlyos pillanat tanúja lehet.
A miniszterelnök, mondandója fontosságának teljes tudatában, lassan, tagoltan beszélt. Mintegy alkalmat adott ezzel a hallgatóságnak arra, hogy ne csak az ő szavait jegyezze meg, de a felzaklatott, kóválygó fejekben szinte felszakadozzék az a másik, a „régi program”, amelynek alapján őket országgyűlési képviselőnek választották.
Nem volt nehéz visszaemlékezni rá.
Alig hat héttel ezelőtt, pontosan itt, ennek az épületnek a tér felé eső oldalán nem más, mint az akkori miniszterelnök, a párt főtitkára, Rákosi Mátyás ismertette. A hatalmas teret sokszázezres tömeg töltötte meg, zúgott, harsogott minden; zászlókat lengetett a szél; ki gondolta volna akkor, hogy ötven nap sem kell hozzá és minden az ellenkezőjére fordul?
Az új és a régi program mondatai szinte egymás mellett úsztak, egymással feleseltek a fejekben, mintha csak szakadékká akarnák mélyíteni azt az ároknyi kis időközt, ami a két beszédet egymástól elválasztotta.
Méray Tibor: Tisztító vihar. – dia.pim.hu
