NÁDAS PÉTER

NÁDAS PÉTER
(1942–) író, újságíró, esszéista

Emlékiratok könyve (részlet)

Így mentünk az Országház felé.
Szentes pedig, mintha föltételezné, hogy az ekként összezúduló eseményekről más véleménnyel vagyok, és mégse óhajtaná másoknak kiszolgáltatni esetleges különállásom tényét, egészen közel hajolt hozzám, a Stark se hallja, közös izgalmunkban valahogyan belehajoltunk egymás arcába, most már én is világosan láthatom, mondta, a saját szememmel láthatom, hogy ennek a rendszernek vége.
Hogyne látnám, látom, válaszoltam, és elrántottam a fejem, csak azt nem tudom, hogy mi lesz ebből az egészből.
Az Országház sötét kupolája, a csúcsán világító testesen vörös csillaggal, amit alig néhány hónapja tettek föl oda, utunk tengelyébe került.

Bizonyára mulatságosan hatottam a rajztáblámmal, a tömött iskolatáskámmal, az este kivételes eseményeit sajátos családi tapasztalataimmal összhangba hozó, felelősségteljesen komoly ábrázatommal, mert e jövőre vonatkozó kétely olyannyira meglepte őt, hogy nevetnie kellett; ám ugyanabban a pillanatban, amikor eldönthettem volna, valójában miért nevet, valaki hátulról átnyalábolt, és egy tenyér erősen, puhán és melegen lefogta a szemem.

Már megint mondja a tanulságokat, már megint mondja a tanulságokat, kiáltozta Kálmán, ugrándozott, a kaszáló karjával csapdosott örömében, és zavartan állt a három gimnazista a péktanoncok között; de nem állhattunk, menni kellett.

A rajztáblát egyébként a téren, a Kossuth-szobor talapzatánál veszítettem el, Kálmán fölmászott, én utánamásztam, látni akartuk az egész teret betöltő embertömeget, amint eget reszkettető ordítással követeli, hogy oltsák el a csillagot, oltsák el a csillagot, és akkor, mint egy szemhunyás, minden lámpa kialszik a téren, csak a csillag világít a kupola csúcsán, az elégedetlenség robaja feldübörög, füttykoncertbe robban, fújolásba, majd hirtelen csend lesz, és ebben a csendben az emberek a fejük fölé emelt újságokból gyújtanak fáklyát, és mintha viharzó, csapongó, megkavarodó szél fújna át egy végtelen mezőn, az egész teret fényárba borító tűz föllobogott, áthullámzott, laposan ellobogott, elparázslott, kihunyt a fejek fölött a hatalmas téren, és újra gyúlt, újra terjedt, foltosan fölvillogott, szétterült, fehéren kavargott át a tűzvész, megint sárgás hullámokat csapott, és vöröslőn pislákolva hullott a lábak közé; az iskolatáskám pedig néhány óra múlva a Puskin utca és a Bródy Sándor utca kereszteződésében, az üres aszfalton maradt, ott, ahol Kálmán futás közben még beleharapva szilvalekváros kenyerébe, elvágódott egy tetőről lezúduló sorozat elől, és én azt hittem, ilyen ügyes, azt hittem, csak lekváros lett az arca.

Nádas Péter: Emlékiratok könyve. – 2. kiad. – Pécs: Jelenkor, 1994.

Évkönyv (részlet)

Nádas Péter: Évkönyv. – Bp.: Szépirod. Kvk., 1989.

Párbeszéd. Négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben (részlet)

– Amikor Magyarország csúnyaságáról beszéltem, akkor ez a megfigyelésem megerősített benned valamilyen korábban már tudottat, vagy éppen azért volt megrázó, mert korábban egyáltalán nem gondoltál ilyesmire?

– Soha nem gondoltam semmi ilyesmire. Helyesebben gondoltam. Egy másik svéd hívta fel erre először a figyelmemet. Hogy is hívták azt az ismerősödet, akinél megismertük egymást?

– Göran Frennee.

– Persze, Göran. Ő mondott először valami hasonlót, és nagyon hasonló, kíméletlen modorban. Amit kétszer mondanak, annak el kell mélyülnie. Göran Frennee kijelentése inkább csak elképesztett. A te kijelentésedet viszont valóban megrázónak találtam. Emlékszel, fenn lakott a várban, valamilyen fogadáson ismerkedtünk meg, és meghívott magához vacsorára. Nyári este volt, iszonyú meleg, nyitva voltak az ablakok, nyitva az erkély ajtaja, s amint megérkeztem hozzá, beszélgetve kiléptünk az erkélyre. Alattunk zúgott a város, a sötét Dunán fények tükröződtek, ki volt világítva a Parlament. Valamilyen nagyon jó érzés fogott el, s kifejezetten miatta. Örültem, hogy ez a rokonszenves idegen ember a városnak ezen a kiválasztott pontján lakik, s azt a szépséget birtokolja, ami az én otthonom és az én szülővárosom. Ez a lokálpatrióta adakozó büszkesége. Ezzel az érzéssel fordultam hozzá, csevegő hanghordozással, de mégis olyanra sikerült a mondatom, mint valami felkiáltás, hogy ez aztán igazán szép. Elámulva nézett vissza rám. Már mi lenne szép? Hogy a kivilágított Parlament, meg a Duna, meg ezek a fények, mindez ne lenne szép? Erre azt válaszolta, hogy igen, egy folyó elvileg nem lehet csúnya, ez az épület azonban kifejezetten és határozottan ronda, és így még azt is csúnyává teszi, ami egyértelműen szép lehetne. Amire nem volt mit mondanom, csak néztem, ahogyan ez az épület ott áll idegenen és fényesen. De miként láthattam volna csúnyának, ha egyszer valami olyasmit jelképezett, vagy olyasmit jelentett, aminek se a szépséghez, se a csúnyasághoz nincsen köze?

– Ismert. Valami, ami ismerős.

– Valami, ami túl ismerős ahhoz, hogy megítélhetném a szépségét vagy a csúnyaságát. Amikor például kisgyerek voltam, nagyon szerettem felmászni a bejárat előtt ülő oroszlánok hátára. Aztán ott volt ötvenhat is…

– Szabad volt fölmásznod?

– Akkor még szabad volt fölmászni rá, hiszen ez a fordulat éve előtt történt. Még bárki fölmászhatott. És akkoriban egészen másmilyen volt ezen a téren egy napfényes délelőtt. Egy sokkal szomorúbb Kossuth állt ott csüggedt és reménykedő hívei körében, mégse volt olyan kietlen, mint most, s nem volt olyan üresen heroikus sem, mint amilyenné az ötvenhatos sortűz után tették. Az urak ugyanis valószínűleg okultak a történtekből, lecsupaszították, átláthatóvá tették, hogy máskor is legyen jól belőhető. És különben is, kinek lett volna kedve ide jönni? Az a tér, amely az én érzéseimben él, teli van fiatal anyákkal, akik ide hozták a gyerekeiket játszani, s miközben mi az oroszlánokra mászunk, rollerozunk és tekerjük a háromkerekű biciklink pedálját, ők gyerekkocsikat tologatva csevegnek és zsibonganak. Erre emlékszem. Ez egy tér volt, ahol jól lehetett játszani, ez egy épület volt, amelynek a titokzatos belsejében valami mindig történhetett, néha kinyitották a nagy vaskaput és ünnepélyesen öltözött emberek kijöttek, meg bementek, ami különösebben senkit nem érdekelt. Pontosan emlékszem rá, hogy ilyen ceremóniák kellős közepén is azon fáradoztam, hogy megmásszam az oroszlánokat. És ezért ezek az oroszlánok nekem a mai napig nem lehetnek se szépek, se csúnyák, hanem az oroszlánjaim.

– Csupán a gyermekkorod oroszlánjai.

– És aztán jött ötvenhat, amikor ott álltam abban a beláthatatlan, meleg embertömegben az épület előtt. Ami megint csak nem kapcsolható se a szépséghez, se a csúnyasághoz, mert az élmény egyszerűen kívül van ezen a körön. Vagy nem tudom, hol van. Mindenesetre erősebb, maga alá gyűri az esztétikai ítélet szempontjait. Így aztán mit tehettem volna mást, eltátottam a számat a csodálkozástól, de akceptálnom kellett Göran ítéletét, hiszen egy idegen városban én is hasonló szempontok alapján ítélek. Olykor egész városokról azt mondom, hogy ronda, máskor meg azt mondom, hogy ez igazán szép. Mondjuk a franciák a Place de la Concorde-jukkal vannak ilyen nagyra. Nekem az elképzelhető terek egyik legrondábbika. Aránytalan, bombasztikus, kietlen és pöffeszkedő. Ezen a téren minden olyasmi megszűnik, amit az ember a franciák gondolkodásában szépnek vagy vonzónak találhat. Ezen a téren a birodalmi gondolat orrfacsaró bűze terjeng. Ha ezt egy franciának megmondanám, mint ahogy a példádat követve meg is mondtam, akkor halálosan megsérteném. Hiszen nem látja, vagy nem szeretné látni, hogy mi pöffeszkedik benne ilyenre. Mint ahogy én is csak az oroszlánt látom. Ma is csak azt láthatom, hogy ezeknek az oroszlánoknak a háta meg a farka egészen fényesre kopott a hasonlóképpen csúszkoráló gyerekektől. Ami nem jelenti azt, hogy ne kéne akceptálnom, vagy ne kéne fontosnak tartanom az idegen ítéletét. Lehetőséget biztosít. Nem. Inkább arra kényszerít, hogy egészen váratlanul, kívülről lássam és más lélekkel éljem át a túlzottan ismerőst, és az idegen részvétlenségének a szemszögéből térjek vissza a saját élményeimhez. Ez a lehetőség.

Párbeszéd. Négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben – Digitális Irodalmi Akadémia - Petőfi Irodalmi Múzeum – Budapest, 2011.

Fővesztett forradalom (részlet)

Mondom, azon a kedden délután a körutakon egyetlen emberfolyam, jöttek a Váci úton, jöttek a Bajcsy-Zsilinszky úton, de a Marx téren sokan nem tudták eldönteni, hogy akkor merre. A feltorlódott villamosok ott maradtak, ahol elakadtak, az üres kocsikban égtek a villanyok. Lehettek vagy nyolcvanezren, akik a nagy útkereszteződés partjain rekedtek, énekeltek, kiáltoztak, követeltek, vizionáltak, szónokoltak. Mintegy félmillióan már a Parlament előtt. Követelték, hogy az oroszok menjenek haza, követelték, hogy Nagy Imre beszéljen. Lassan besötétedett. Jöttek a Margit hídon Budáról, végig a Balassi Bálint utcán, jöttek ki a térre a Falk Miksa utcából, az Alkotmány utcán már nem jöttek, mert ott a tömeg masszívan beállt, de jöttek a tér túlsó oldaláról, a Nádor utcából, jöttek végig a rakparton, a városban akkor már jobbára leállt a forgalom. Kórusban követelték, hogy a kupola tetején oltsák el a csillagot, az egész tér átvette és követelte. "Oltsák el a csillagot." Az iskolából jövet én is az utcán töltöttem a délutánt, most ott álltam a téren a tömegben. Minden követelést nem vett át a tér, de ezt igen. Mindössze néhány hete szerelték fel a kupola tetejére, s igazán szép munka volt. A jókedvű követeléstől visszhangozott, ritmusától dübörgött a tér. De mintha nem lenne, aki meghallaná, csúcsaival és csipkéivel komoran, némán és sötéten magaslott a Parlament. Talán a kupolateremben égett némi fény. Talán meg is hallották, jobbnak látták engedni a népakaratnak. Mégis az óriási tér közvilágítását kapcsolták ki, nem a csillagot. Felhördült a tömeg, morajlott, félő volt, hogy nekimennek az épületnek, és puszta kézzel szedik szét. Azonnal tüzek gyúltak, újságokat, röplapokat gyújtottak és emeltek a magasba. Mint a futótűz, a gyorsan kilobbanó fények áthullámoztak a fejek felett. Ünnepélyes lett a csönd, a tűzhullámok szépsége néhány pillanatra mindenkit elvarázsolt. Valószínűleg ekkor hagytam el a rajztáblámat a fejesvonalzómmal. Aztán odafönn kihunyt a rubin fényű csillag, a moszkvai Kreml híres csillagának kicsinyített mása volt. Teljes lett a téren a sötétség. A puha és meleg estében az ősznek volt már némi fanyar, ködös éle, érzett a folyó fémes illata. A tömeges némaságnak ólomsúlya van. A tér egy ideig nem merte elhinni, hogy teljesítették követelését, mikor is az első világraszóló győzelem üdvrivalgásától kísérve ismét meggyújtották a közvilágítást.

Valaki kijött a bal oldali erkélyre, amit persze nem lehetett észrevenni, de jött a hír, hogy valaki kijött az erkélyre. Hiába beszélt, nem lehetett hallani. A tömeg ordított, hogy nem lehet hallani. Közben elterjedt, hogy Nagy Imre úton van. Mert az erkélyen a valaki azt mondta, Nagy Imre úton van. És az erkély mellvédjén szerelni kezdték a mikrofont, majd néhány nagy, tölcséres hangszórót akasztottak ki az épület homlokzatára, próbálgatták, kocogtatták, mondták, mikrofonpróba egy, kettő, három, ami a teret övező épületek homlokzatáról visszaverődött. Ettől még vidámabb lett, örömében felnevetett a tér. Aztán mégis úgy tűnt, hogy az örökkévalóságig ezzel fognak baszakodni, ezzel a szereléssel, időhúzásra kell nekik. Zúgott a tömeg, csattogott, elégedetlenkedett, nyugtalankodott, nem maradt türelme, gócok keletkeztek, csoportok, türelmetlen szónokok hangoztatták a véleményüket. Ami megint új élmény lett a városnak, ismeretlen minőségű egyidejűség és többhangúság. Nem lehetett előre látni, hogy mi keletkezik, melyik követelés terjed ki az egész térre, mi lesz belőle, minden máris történt.

A helyi jelentőségű esemény a tömegben jelentőséget kapott. Vagy nem kapott. Volt, ami terjedt, s volt, ami megmaradt magányos kiáltozásnak. A Szalay utcából kikanyarodott a térre egy emberekkel megtömött teherautó, de a Kúria előtt elakadt. Ők a platóról a trónörököst követelték, Ottót akarták a trónra, a királyságot állították volna vissza, a Habsburgokat. Az Alkotmány utca torkolatában megrekedt tömeg furcsa módon utat nyitott, menjenek. Voltak transzparenseik, Ottóról egy óriási képük. Ismeretlenek jelentek meg. Hiszen egymásnak majd mindenki ismeretlen volt, de néhány perc múltán ismerős. Először is tudtad, honnan jött, valamilyen okból mindenki erre volt kíváncsi, honnan jöttél. És tudtad, hogy a közvetlen közeledben kinek miről mi a véleménye. Majd mindenki mondta. Ettől az is beszédes lett, aki mélyen hallgatott. Népnevelőkre emlékeztettek az ismeretlenek, semmit nem mondtak magukról, hanem arról akarták meggyőzni a közelebbről ismerősöket, hogy a sok zsidó miatt van így. Engem is győzködött egy fiatalabb férfi, távolabb egy másik, egy harmadik. Ki a zsidóval a hatalomból, ez lett volna a javallatuk. Ahol én álltam, senki nem válaszolt. Megint jött egy, mert nem tudta, hogy jártak már itt. Nem válaszoltam. Mintha levegőnek néznék, nem válaszoltak, mintha nem hallanák.

A főlépcsőről hullámokban érkező ujjongásból aztán tudni lehetett, hogy Nagy Imre megérkezett. Zúgott a tér, elhallgatott, hallani akarta, jól hallja-e önmagát, megint felzúgott. Valaki a hangszórókon át be is jelentette, hogy megérkezett. Ettől kezdve emlékezetem néhány ponton eltér mások emlékezetétől. Amikor kilépett az erkélyre (mások úgy emlékeznek, hogy egy ablakban jelent volna meg), valamilyen lámpával ügyetlenül megvilágították, de valamiben megbotlott. Talán a magas küszöb, talán a zavara, hiszen ennyi ember előtt még nem beszélt, esetleg alkati alkalmatlansága egy ilyen szerepre, vagy az erkélynek egyszerűen túl meredek a padlata. Azóta is mindig szerettem volna közelebbről megnézni az erkélyt. Én legalábbis úgy emlékszem, hogy beszéde alatt ketten tartották az erkély ajtajában. Ezért volt tőle oly távol a mikrofon, s ezért lehetett olyan rosszul érteni. Mások úgy emlékeznek, hogy az ablakban tartották volna ketten. De ragaszkodom a saját emlékezetemhez. Ebben az ügyetlen fénycsóvában annyit lehetett látni, hogy valaki kilép, megbotlik, lerepül a kalapja, ő maga egy pillanatra eltűnik. Nevetés csattant a tér felett, mert nevetséges volt, de nem az egész tér nevetett, hanem a nevetés foltjai, s azonnal a tömeges szégyen csöndje csapta el. Forradalomban nincs szcenírozás. Hiába vár rád a város, hiába vagy te a Nagy Imre, olyan vagy, mint bárki más. Minden emóció tömeges volt a gyöngéd őszi estén, illetve kizárólag a tömegesség legitimálhatott vagy fojthatott el saját emóciót. Azóta sem értem, hogy délután háromtól éjfélig miért nem voltam éhes, miért nem voltam szomjas, miért nem kellett vizelnem.

Az volt az első szava, hogy "elvtársak". A megszólítás egy ideig visszhangozott volna még, de a tömeg azonnal rádördült, füttykoncerttel válaszolt rá. "Nem vagyunk mi elvtársak." Nemhogy egyformán gondolkodott, nemhogy azonos szavakkal, hanem egy időben volt rá válasza. S akkor bármilyen erős legyen a Nagy Imre bolsevista szocializációja, hiába erősködik még egyszer ezzel a hülye elvtársazással, ez nem ment. Volt egy forradalmi nyelv a tizenkilencedik századból, ezen kellett volna megszólalnia. "Fiatal barátaim", most valami ilyesmivel próbálkozott, de a tér az atyáskodását sem fogadta el. "Polgártársak". Diadalordítással jutalmazták, holott a szó alig jött ki a torkán. Lám, kijött, rávezettük, sikerült neki, s akkor ez a fordulat is rögtön a nagy diadalokhoz tartozott. Konfirmáltuk a polgári forradalmak hagyományos nyelvhasználatát. Beszédét aztán a sok visszhangtól, recsegéstől, helyesléstől, ellenkezéstől, a sok örömteli és ellenséges füttyögéstől alig lehetett érteni. A téren állva nem volt az embernek olyan érzése, hogy a forradalom megtalálta volna a vezérét.

A forradalom első, mondhatni jóindulatú és kedélyes szakaszának - amelybe bőven belefért a rendőrségi és honvédségi alakulatok tömeges dezertációja, a fegyvergyárak raktárainak megnyitása, Mikus Sándor Sztálin-szobrának rituális ledöntése és felfűrészelése, a rádió Bródy Sándor utcai épületének megrohamozása (még ott álltam a téren, amikor a Nádor utca felől közeledett a hír, hogy "lőnek a rádiónál, lőnek a rádiónál"), később pedig az első komoly tűzharcok is - vérfürdő vetett véget. Ez csütörtökön történt. Volt egy jóbarátom, aki ott volt az Astoria Szálló előtt, amikor a tömeg egyszerűen nem mozdult az úttestről. Föltartóztatott egy orosz tankoszlopot. Ez a vezénylő tisztet arra késztette, hogy bújjon elő. "Mit akartok itt, minek jöttetek ide? Miért nem mentek haza?" - kiáltozták neki magyarul és oroszul. A tiszt azt ordítozta vissza, hogy meg kell szabadítania a várost a fasiszta banditáktól. Nem volt nehéz meggyőzniük, hogy itt nincsenek fasiszták, nincsenek banditák. Diákok vannak, munkások vannak, hivatalnokok vannak, tudósok vannak. "Hát nem hallod, hogy oroszul beszélünk veled?" A tiszt kétségbeesetten védekezett, hogy akkor őket becsapták. Erre a tömeg ünnepelte az oroszokat, magyar zászlókat erősített a tankokra, amit a megzavarodott orosz sorkatonák békés szándékaik jeleként meg is engedtek. Ebben a pillanatban a Rákóczi úton egy másik szovjet tankoszlop közeledett, s amikor a tömeg észrevette, hogy azok is magyar zászlókkal vannak fellobogózva, kitört az örömujjongás. "Győzött a forradalom! Menjünk a Parlamenthez!" Aznap, csütörtökön, tényleg futótűzként terjedt el a városban, hogy az oroszok is velünk vannak, átálltak. Ma is fel tudom mondani a tizenhárom nap kronológiáját. Még ma sem tudom elfojtani a romantikus tombolhatnékomat, hogy mindenki velünk van, az egész világ velünk van. Az ember nem lehetett ott egyszerre mindenütt, de a hírek, a történetek és a csodásnál csodásabb legendák mind elérték. Aki hallotta, átélte és fantáziált, használta az empatikus készségét, bizonyára innen a sokféle változat. A forradalom ismer egy olyan többes szám első személyt, amely nemhogy kizárná az egyes szám első személyt, hanem minden tulajdonságával együtt befogadja, felissza. Barátom ment a Parlamenthez, ahol szintén orosz harckocsik fogadták, a tömeg itt is fölmászott a harckocsik tetejére, hogy a katonákat és önmagát ünnepelje. Ekkor dördültek a sortüzek. A teret övező épületek tetejéről géppuskáztak bele a tömegbe. Akkoriban úgy tudta a város, hogy a gyűlölt Államvédelmi Hatóság emberei tették, kutatók szerint Szerov tábornok parancsára lőttek odafentről. Azok odalenn futottak, hogy az árkádok alatt találjanak menedékre, amíg az óriási téren csupán sebesült és halott maradt. (…)

Nádas Péter: Fővesztett forradalom (részlet) - Élet és Irodalom, 2006. október 20.