Könyv-jelző
HORVÁTH ÁDÁM
HORVÁTH ÁDÁM
(1930–2019) televíziós rendező, egyetemi tanár
Horváth Ádám visszaemlékezése – 56-os intézet Oral History Archívum interjú, 2003. (részlet)
– […] A következő, jelentős esemény október 23. volt, a köztársaság kikiáltása, illetve este egy óriási tüntetés. Itt az a furcsa dolog történt, hogy, mint később megtudtuk, úgy döntött a televízió vezetése: közvetíti az esti, óriási tüntetést is. Mi viszont egyáltalán nem készültünk semmire. Én azt is csak az előző nap tudtam meg, hogyan döntött a parlament. […] Nem estére, a tüntetésre, azt majd később, hanem délelőtt 10-re kértek egy teljes, komplett stábot a Parlament előtti térre. És miközben ő már intézkedett, megszólalt a telefon: a Parlamentből hívtak, hogy menjek be reggel kilencre. Ott lesz a nagy egyeztetés. Bementem, akkorra már ott voltak a pártok, ott volt a hadsereg meg még egy ezredes is, akit közben előléptettek – ő volt az igazgatásrendészet főnöke, ővele együttműködtünk már a Nagy Imre-temetésnél is –, és végül röhögés is volt, mert nem szerettek a mi kocsinkkal menni, mert akkor abban mások is ültek. A köztársaság kikiáltása délre volt időzítve, mi pedig reggel, egy nagy asztalnál megbeszéltük, hogy akkor itt áll majd a diplomáciai testület, a kormány, itt vonul föl a díszszázad, ott beszél Szűrös stb., stb. Természetesen azt is megnéztem, melyik erkélyen beszél majd az ideiglenes köztársasági elnök. Bevittek hozzá, ő akkor még pontosította a beszédét, fölnézett belőle, kérdezte, hogy mit akartok. Mondom, megnézem az erkélyt. Az erkélyen egy hatalmas zászlórúd volt, amelyen egy óriási zászló lengett. Mondom, hát itt nem fogják látni az emberek ideiglenes köztársasági elnököt, egy zászlót fognak csak látni. Gondnokság jön, rögtön szedik is le a zászlót. Ez rendben is van, csakhogy ott maradt a hatalmas rúd. Mondom Szűrösnek: szeretnéd, ha egy tíz méteres rúd állna ki a lábad közül? Na, azonnal, óriási erőfeszítésekkel leszedték azt is.
– És végül az erkély mellvédjére terítették a nemzeti színű zászlót, mögötte állt Szűrös, ezt látta a tömeg a térről...
– Igen. Nekem pedig már délelőtt rendben ott álltak a téren a kameráim a megbeszélt helyzetekre beállítva. Én már nem mentem sehova, csak beültem a közvetítőkocsiba, és akkor egyszer csak kiderült, hogy amit reggel elterveztünk, az délre mind kútba esett. Százötvenezer ember jelent meg a Parlament előtt, amiért is se díszszázadnak, se semminek, se kormánynak, se diplomáciai testületeknek nem maradt ott egy fikarcnyi hely sem. Tehát ott semmiféle díszszázad nem vonult sehova, egy hatalmas tömeg állt a téren, így csak egy daruvevő kamerám látta messziről Szűröst. A többiek pásztázták a teret, és valójában a tömeget lehetett csak jól látni. Mindent egybevetve végül mégiscsak az én erőfeszítésemből láthatta az ország a köztársaság kikiáltását. Majd ez a tömeg feloszlott, hogy azután estére ismét összegyűljön egy ugyanolyan hatalmas méretű, egyszerre ünneplő és tüntető embercsoport. Közöttük akkor már olyanok is voltak, akik egykor, ötvenhatosokként, börtönben ültek, mint például amilyen Wittner Mária is volt.
– Igen, és transzparenseket is hoztak: „Soha többé kommunizmust!”, „Kommunistamentes övezet”, „Ruszkik haza!”, ilyen feliratokkal jelentek meg akkor ott, a leginkább keményvonalasnak nevezhető ötvenhatosok.
– Wittner Máriáról mi akkor hallottunk először, azt se tudtuk, hogy létezik. Fónay Jenő és még jó néhány ember beszélt, őket közvetítettük. Mellettem Deutsch Tamás állt, mert ő is benne volt az esemény szervezésében. Egyszer csak azt mondja nekem, hogy szóljak már Fónaynak, hogy álljon le, már túl sokat beszélt. Mondom, te, a dolognak ezt a részét nem én rendezem, én nem tudok odaüzenni Fónaynak, aki fönn áll a lépcsőn, nekem csak annyi a beleszólásom ebbe az egészbe, hogy szeretném, ha a végén elhangzana kihangosítva egy hangszórón az Egy mondat a zsarnokságról, Illyés hangján. Úgyhogy Fónay még beszélt egy ideig, de azután átengedte másnak is a helyet. Arra már nem emlékszem, hogy kinek a beszéde volt az utolsó, de valóban azzal fejeződött be a demonstráció, hogy én ráengedtem az Illyés-verset. Katartikus hatása volt, fáklyák lobogtak, és persze még mindig voltak bekiabálások, hogy „soha többet kommunizmust”.
– Odabent az elvtársaknak a szemük se rebbent?
– De, egyszer, még ezt megelőzően, kiszóltak bentről, hogy ha ez így megy, akkor hívni kéne valakit ide a pártközpontból, meg hívni kellene valaki kormánytagot, hogy meglegyen az egyensúly, ők így képzelték el ezt a dolgot... de mondtam nekik, hogy ez most nem az a helyzet. A televízió közvetít egy tüntetést, az pedig ilyen. És amikor majd ennek vége, akkor folytatjuk az ugyanolyan objektív beszámolókat a különböző helyszínek bejátszásával, hiszen másutt is voltak események. De ők ott nagyon be voltak tojva, nem mondok neveket, ott ültek a politikai vezetők...
– De, csak mondjon nyugodtan...
– ...áh, már nem is érdekes ez, a lényeg, hogy ez elég kemény helyzet volt, és akkor ez után az eléggé heves nap után még lement egy másfél órányi műsor a stúdióból. Amely után pedig, bár meglehetősen kimerülten, de végül is békésen hazamentünk.
Lévai Júlia: Két perdöntő tévéközvetítés. Beszélgetés Horváth Ádámmal, az első szabad tévéközvetítések rendezőjével. Élet és Irodalom, 2019. június 28.
