MÁCSAI ISTVÁN

MÁCSAI ISTVÁN
(1922-2005) festőművész

Napló - 1956 (részletek)

Hat óra elmúlt, besötétedett. Nyugtalan vagyok, nem tudok hazamenni.

Ismét a Duna-parton találom magam. A Petőfi-szobornál újra nagy az izgalom, sőt, a Bristol előtt több száz főnyi csoport sorakozik, zászlók alatt. – Menjünk a Parlament elé! – kiáltozzák. Úgy látszik, még nincs vége a dolognak. A fiatalokban ott izzik még a forró délután; akárcsak én, ők sem tudnak hazamenni. Feltör az elfojtott tetterő. Egészen fiatal fiúk és lányok szervezik a csoportot, osztogatják a zászlókat. Lobognak a szőke hajak, a színes selymek a kék alkonyatban.

Egy nyitott teherautó robog el mellettünk, megtömve fiatalokkal. Zászló röpköd a tetején. A fiatalok szavalókórusban: „Magyar–Szovjet Barátság, Egyenlőség Alapján!” Aztán: „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán.” Az anyátok istenit, ez igen! Ezt merészelitek kikiáltani; ezt, amit éveken át négyszemközt is alig mertünk egymástól kérdezni? A sorakozó diákok lelkesedésben törnek ki, ők is átveszik a verset, s most már ötszáz torok ordítja szabadon, vörös arccal, megrészegülve, hová lett a magyar urán…

Újabb teherautók. Kik ezek? Csupa húszéves gyerek. Egyetemisták? Népi kollégiumok? – Hová mentek? – kérdezi a kocsi tetején álló lófarokfrizurás kislány. Úgy áll ott, kezében a zászlóval, mint a Delacroix-képen a Szabadság Istennője. – A Parlament elé! – hangzik a válasz lentről.

– A Parlament elé! – A Szabadság ballonkabátos nemtője meglengeti zászlóját, és a teherautók morogva elindulnak. – A Parlament előtt találkozunk!

Elfog az izgalom. Az új március tizenötödike izgalma, hogy kortárs vagyok. Diákkoromban mindig arról ábrándoztam: ha én is átélhettem volna március tizenötödikét! Ha ott lehettem volna a Bastille ostrománál! Hát most itt van! Gyerünk, csináljuk végre mi a történelmet! […] Nem tudom pontosan, hogy mit akarok, csak azt, hogy mit nem akarok. Elég volt a hazugságból, az erőszakból, a képmutatásból, az idegen megszállásból, a dilettantizmusból; a romokból, a nyomorból tizenegy évvel a háború után; a kirakatperekből, a kicsikart vallomásokból, a letelepedési engedélyből, az elutasított útlevélkérelemből, a szocialista realizmusból, a tízperces mozgalomból, az éjszakai becsöngetésből s végül mindezek dicséretéből – nem akarom, nem akarom, torkig vagyok vele!

Gyerünk! A kobaltkék ég alatt megmozdulnak a nemzetiszín zászlók. Villog a fehér, mogorván sötétlik a piros. Megindul a félelmetes tömeg. Ugyanakkor a Lánchídról is nagy csoport kanyarodik le, ők is csatlakoznak. A két menet összefolyik, egy pillanatra megáll a folyam az Akadémia szikláján feltorlódva. Megpróbálok az embergyűrű szélére kerülni, s egyszer csak észreveszem, hogy a Duna-parton, a Lánchíd alatt zavartalanul közlekedik a 2-es villamos! Éppen indul egy kocsi a Parlament irányába. Néhány ugrással utolérem, s felkapaszkodom rá. Bezuhanok a peronra, a bent álldogálók megütközve néznek rám. A kocsi félig üres, mindenki nyugodtan ül a helyén. Megdöbbenek. – Hiszen ezek nem tudnak semmiről!?

Most dugják csak arcukat az ablakhoz, most veszik észre a tömeget. A kalauz szája tátva marad a csodálkozástól. S most a tömeg is észreveszi a villamost. Egy pillanat alatt megrohanják az induló kocsit, s máris fürtökben lógnak az ajtókon.

– Mi van itt, kérem, forradalom? – kérdezi a kalauz. – Ahogy mondja, papa – felel egy fiatalember, és kidugja zászlóját az ablakon.

„Farkas Mihályt dutyiba, Rákosival mutyiba!”A villamos közönsége megrökönyödve néz össze. „Rákosinak parókát, Nagy Imrének a kormányt!” A szörnyülködés egy másodperc alatt mámoros helyesléssé válik. Senki sem tudja, miről van szó, nem érti, mi legyen ez az egész – hogyan lehet a pesti villamoson ilyesmit büntetlenül kiáltozni –, de egyetlen példa, hogy igenis lehet, s máris kitör a láva a hatesztendős hamu alól. A villamos közönsége egyetlen ordító, felszabadult kiáltás. […] „Miniszternek buta, mondjon le a Bata!”, s a többiek boldogan nevetve utána ismétlik. Ez aztán a népköltészet! „Elvtárs, kartárs, ide süss, mondjon le a Hegedüs!”

A villamos megakad a Parlament előtt; ott már nem tudunk befordulni, a Kossuth tér feketéllik a tömegtől. Leugrálunk, s bele a tömegbe. A tér egyetlen forrongó katlan. Zászlóerdő, embererdő; a Parlament lépcsője roskadásig tömve. És ott, a fejek felett, az épület kapujában egy hatalmas, papírból vágott, pajzs alakú Kossuth-címer. Félelmetes moraj száll a tér felett, csapong egyik végétől a másikig. Tíz szavalókórus egymás mellett, egymás ellen, egymás szavába vágva. Néha a véletlen az egész téren csöndet teremt egy pillanatra, hogy aztán saját csendjétől megijedve még vadabb erővel törjön ki a süketítő orkán.

„Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Lassan vágom keresztül magam a tömegen a Falk Miksa utca irányában. A lépcsők tetején áll egy fiatalember, nem lehet idáig hallani, mit mond. A kórus, melynek közepébe kerültem, rákezdi: „Szovjet–Magyar Barátság – Egyenlőség Alapján!”

Egyszerre pisszegést hallok. Körös-körül elégedetlen füttykoncert. „Nem kellenek az oroszok! Egyáltalán nem kellenek! Ruszkik haza!” S már zúg az ellenkórus: „Talpra magyar, hí a haza, minden ruszki menjen haza!” Ezt aztán átveszi az egész tér, percekig csak ez zeng körös-körül.

Egyszerre csak egy dévaj és magas hang az egyik lámpaoszlop tetejéről: „Davaj csaszi, karóra, Farkas Mihályt karóba!” Óriási siker, rögtön útjára indul az új sláger. Összeütközik egy másikkal, összekeveredik a kettő. Fortyog, kavarog a hangláva. Nincs tervszerű elgondolás az egészben, inkább csak játék, a partját vesztett ifjú indulat tombolja ki magát. Látni a tömegben katonákat is, katonatiszteket, Kossuth-akadémistákat. Egy fiatal tiszt torkaszakadtából ordítja a szavalókkal: „Miniszternek buta, mondjon le a Bata!” Enyhén szólva függelemsértés. Látni, hogy fogalma sincs róla, milyen bűnt követ el, s hogy a katonai büntetőtörvény mit ír elő e cselekményre.

„Vegyétek le a maskarát, honvédeknek magyar ruhát!”, kezdi egy csoport, köztük egy csomó tüzériskolás fiatal katona. Ha valaki most ügyes szóval egységes irányt tudna adni az összetorlódott indulatoknak, vízbe lehetne fordítani vele a Parlamentet. De senki sem tud szóhoz jutni, elvész az egyéni szó a tömegben. Csak a kortesrigmusok tudnak néhány pillanatig fennmaradni az indulatok tetején. Komoly szóra kár volna vállalkozni. Ha lenne itt legalább egy hangszóró, s abba beszélhetne, aki tudja, mit akar… […] Úgy látszik, másoknak is eszébe jutott ugyanez, mert egyre többfelől zúg: „Hangszórót, hangszórót!”

Lassan átsodródom a tér sarkára. Itt laknak Havas Paliék, a Falk Miksa utcában. Tényleg, mi van Havas Palival? Csak nincs otthon? Úgy látom, ég a villany náluk. Ez lehetetlen! Éppen ő ülne otthon, mikor ilyen csodálatos „zrí” van az utcán? Éppen elszánom magam, hogy felmegyek érte, mikor megáll egy krémszínű Adler a házuk előtt. Paliék azok! Rohanok hozzá, nyugodtan száll ki belőle, nem tud semmiről! Lenke is a kocsiban van, most jönnek Újpestről, az Egyesült Izzóból. Pali a hóna alatt cipel egy televíziós készüléket. Holnap televíziós próbaadás lesz, majd mi is menjünk át hozzájuk megnézni.

– Meg vagy őrülve? Hát nem tudod, hogy forradalom van? – Forradalom? Hol? – Hol? Mindenütt! Nem hallod? A Kossuth Lajos téren! Azonnal gyertek!

Azonnal jönnek, csak vigyük fel a lakásba a csomagot. Útközben, a liften, lelkendezve elmondom, mi történt. Pali majd’ kiugrik a bőréből. Fent a lakásban – a mama közben megfőzte a vacsorát – gyorsan leülünk enni. Türelmetlenül bekapok valamit, azt sem tudom, mit eszem. Rohanunk le Palival együtt. Lenke, meglepetésemre, nem akar lejönni. Sápadt, idegen, merev az arckifejezése. Otthagyjuk. Csak a lépcsőn jut eszembe, hogy valószínűleg fél. Ez meglep. A vagány Lenke, aki mindenben benne volt? Vagy talán… nem akarja, hogy meglássák a tüntetők között?

A Kossuth téren tetőfokán a tüntetés. Most már konkrét célja van: a formátlan forrongás egyetlen hullámtarajba szökik: „Halljuk Nagy Imrét! Halljuk Nagy Imrét!”A mikrofonprobléma még nem oldódott meg. Fiatal katonák csoportja mellé kerültünk. Sapkájukat a levegőbe dobálva, még mindig ott tartanak, hogy mondjon le a Bata. Ha jól meggondolom, ez elképesztő. De lehet-e jól meggondolni a dolgot? Már túl vagyunk ezen, ma este már nem a meggondolás uralkodik, hanem a hihetetlen, a lehetetlen, a csoda. Felfelé esik a kő, nyugaton kel fel a Nap. […]

Havas Pali magánkívül van a gyönyörűségtől. Magával hozta a fényképezőgépét, és nagyokat villogtat magnéziumjával a tömeg feje felett. „Halljuk Nagy Imrét! Halljuk Nagy Imrét!” A Parlament lépcsőjén nagy mozgolódás. Egyesek pisszegnek, hogy csönd legyen. Állítólag ott áll Nagy Imre, de nem tud a zajtól szóhoz jutni. Egyesek szerint már beszél is, de nem lehet idáig hallani a hangját. Mikrofon kellene! A sötétben nem lehet kivenni, hogy mi történik ott; tény, hogy a zászlók nagy mozgásban vannak, s időnként hurrázást hallani a lépcsők felől. De mire a hang ideér, elveszti erejét, itt, a tér központi mozgalmaitól távol a kis szavalókórusok önálló életet élnek.

A katonák csoportja mellett egy fiatal diákcsapat áll, teherautóra kapaszkodva, s a két társaság rigmusversenyt vív egymással. „Egységben az erő, mondjon le a Gerő!”, kezdik a teherautós diákok. „Keresztbe vagy hosszába, menjen vissza Moszkvába!”, válaszolják a katonák. Minden új ötletet nagy taps és nevetés kísér. – Állati! – mondja Havas Pali –, állati! – És magánkívül van a „zrí”-től, a szenzációtól, attól, hogy ez lehetséges. Felmászik a teherautóra, s onnan csinálja felvételeit. A sok éven át folyt orosz nyelvoktatás termi meg fanyar gyümölcseit: „Davaj csaszi, karóra, Farkas Mihályt karóba!” Majd: „Joptvoje Matyi, Rákosi Matyi!”

Újabb teherautó érkezik. Az autó nyomán támadó tömeghullám elsodor a honvédcsoport közeléből. Havast is szemem elől vesztem. Csak a katonák hangját hallom még, akik, úgy látszik, végleg Gerő Ernőre specializálták magukat. „Menjen haza Gerőke, elegünk volt belőle!” Szándékaikat a honvédek, meglepő módon, esztétikailag indokolják: „Rút pofájú Gerőke, elegünk volt belőle!”, „Nem kell Gerő ormánya, Nagy Imrét a kormányba!”

Sajnos, egyre messzebb sodródom e kivételes tehetségű kórustól… Lámpaoszlopra kapaszkodott fiatalemberek azt javasolják, hogy ha a kormány nem ad mikrofont a fiatalságnak, akkor vonuljon az egész tömeg a rádióhoz. Olvassuk be követeléseinket a rádióba, hadd hallja az egész ország! Itt, a tér közepe felé, moccanni sem lehet. Havas Palit végleg elvesztettem. Időnként félelmetes lökésekben jön egy-egy tömeghullám, mely nyolc-tíz méterre elsodorja az embert. Rugalmasan tágul és szűkül a tömeg anyaga, csak arra kell ügyelni, hogy egy lámpaoszlop vagy kerítés össze ne lapítsa az embert. Már az Alkotmány utcánál vagyok, mikor az első, a rádióhoz igyekvő zászlóvivők megindulnak. Kihasználva az alkalmat, befurakodom az Alkotmány utcába, majd ott a ritkuló tömegen át egy mellékutcába vágom ki magam.

A rádióhoz már nem megyek el. Hét óra van. Most kezdem csak fáradtságomat érezni. Hazamegyek. Majd este felhívom Palit, hogy mi történt. Felrémlik, hogy ma estére mozijegyünk is van. Na, azt hiszem, abból nem lesz semmi. A körúton felkapaszkodom egy 12-es buszra, és holtfáradtan érkezem haza. Kati nem tud semmiről, egész délután itthon ült, és olvasott.

(…)

Futás. Végig a körúton. Rohanó emberek; fiatal gyerekek, vállukon puskával, hangos éljenzés, kiáltozás. A Király utcánál a Horizont könyvesbolt kirakata bezúzva, két-három fiatal fiú az utca közepére dobálja a könyveket. Az Andrássy úton is nagy csoportosulás, itt azt halljuk, hogy az éjszaka ledöntötték a ligeti Sztálin-szobrot. Azt mondják, teherautóhoz kötötték, és drótkötéllel vonszolták le a helyéről. Nagyon nehezen akart megmozdulni. A csizmája ott is ragadt a talapzaton. […] Siessünk, mert innen is, onnan is távoli gépfegyverropogást hallani. És a Margit híd felől is! A Nyugati előtt egy égő, füstölgő roncs hever az aszfalton. Csak egészen közelről ismerem fel, hogy mi az: egy óriási vörös csillag! A pályaudvar homlokzatáról szakították le.

Szent István körút. A sarkon elbúcsúzunk Veráéktól, és sietünk a Margit híd felé. De abban a pillanatban, ahogy a hídra akarunk lépni, a híd közepéről csigalassúsággal és félelmes dübörgéssel ereszkedik felénk egy T 34-es. Egy? Dehogyis egy! Mögötte még egy s aztán még egy és még egy! Az egész híd tömve van velük, szürkén, csillogva közelednek a sötétségben. Kék olajfüst ömlik belőlük. Tornyaik jobbra-balra forognak, csikorogva. Reng, remeg az egész híd. Néhány ember futva menekül felénk. Mi is beszaladunk egy kapu alá, és onnan lesünk ki remegve. A tankok lassan lejönnek a hídfőig, és ott megállnak. Motorjuk tovább dübörög, de nem mozdulnak többé. Néhány perc múlva a Parlament felől hallunk közeledni tankokat.

Elhatározzuk, hogy nem megyünk át a hídon, visszamegyünk Bözsiékhez a Szent István körút 18.-ba, és ott alszunk. Kilopódzunk a kapu alól, és némi szívdobogás után, kaputól kapuig ugrálva, szerencsésen révbe is érünk. Azalatt a Honvéd utca, a Falk Miksa utca is megtelik T 34-esekkel. Fellélegezve bújunk be Bözsiék kapuja alá.

Bözsi és Ernő ébren vannak, rémültek; már egész éjjel hívtak minket a lakásunkon, de nem felelt a telefon. Elmondjuk, mit láttunk. Ernő mondja, hogy Havas nemrégen telefonált; ő a rádiónál volt; belekerült a legnagyobb lövöldözésbe, alig tudott hazamenekülni. Hívjuk fel Apát, ő is nyugtalan, mi történhetett velünk.

(…)

Október 25. csütörtök este

(…) beront Lengyel Bandi, lerogy egy székre, és lihegve, magánkívül meséli:

– Ott voltam délelőtt a parlamenti sortűznél! Hajszál híján menekültem meg, gyerekek, hajszál híján! Otthagyhattam volna a fogamat!

– Mi történt? Végre egy szemtanútól…

– Mi történt! Az történt, öregem, hogy én marha, reggel a rádió felhívására bementem dolgozni. A rádió közölte, hogy teljes a rend, mindenki vegye fel a munkát. Baj nélkül be is jutottam – egy kis tülekedés volt azért a villamoson –, munkáról szó sem volt, az egész Állami Gazdaságok Minisztériuma az elmúlt napok eseményeit tárgyalta ki. Na és aztán úgy tíz óra tájban a Parlament felől nagy zaj, tüntetés hallatszik – hát kimegyünk mindnyájan megnézni, miről van szó. Odakint „vesszen Gerő” meg „nem vagyunk csőcselék”, „nem vagyunk fasiszták”, „hazudik a rádió, nem vagyunk ellenforradalmárok” satöbbi. És egyre több és több ember özönlik a térre a környező házakból.

Egyszer csak szovjet harckocsioszlop jelenik meg őrült dübörgéssel a Duna-part felől, ám egy-két vakmerő fiatalember fölugrált, öregem, a tankokra, kinyittatták a tetőket, és beszédbe elegyedtek a ruszkikkal. A tankok megálltak, megmagyaráztuk nekik, hogy nem vagyunk fasiszták, magyar hazafiak vagyunk. Hát, öregem, a ruszkik mind kinyitották a tetőket, és úgy beszélgettek velünk, röhögve. Ilyen nagy szovjet–magyar barátság soha a büdös életben nem volt, a tüntetők feltűzték a zászlókat a T 34-esekre, ráültek a tank tetejére, és úgy dübörögtek a téren körbe-körbe! A tömeg diadalordítások közepette éltette az oroszokat, és szidta Gerőt, mint a bokrot.

Amikor a tetőfokára ért a hangulat, a Kúria tetejéről gépfegyver-kelepelés hallatszott. Rögtön utána a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről is. Mindenkinek földbe gyökerezett a lába, aztán ész nélkül futásnak eredtünk. Hullottak az emberek, mint a legyek! Közvetlenül mellettem esett össze egy fiatal gyerek. És a kelepelés tart tovább, öregem, a ruszkik is rémülten húzzák be a tankfedőket, Katona Zoli barátom csak úgy menekült meg, hogy egy orosz tiszt behúzta maga mellé a tankba. Az egyik tank vissza is tüzelt, fel a tetőre.

– És kik voltak ott?

– Kik! Hát az ávósok! Ki másnak lett volna módja gépfegyverfészkeket berendezni a Párttörténeti Intézet és a minisztérium tetején? Ki mást engedtek volna fel? Ott csak párthatóságok vannak. Hasra vágódtam, aztán kúszva egy lámpaoszlopig jutottam. Itt már egy kicsit nyugodtabban lélegeztem. Hát öregem, ne lásd, hogy ott mi volt! Gyerekek, asszonyok feküdtek körös-körül, minden csupa vér. És a géppisztolyok szóltak tovább. Ha valaki megmoccant, rálőttek. A Nádor utcai pártház tetejéről a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai alá lőttek be. Ott rengeteg halott volt. A kapukat bezárták, az emberek a minisztérium ablakain próbáltak bemászni, de közben lelőtték őket. Később megtudtuk, hogy egy Rostás nevű pacák záratta be a kapukat, ezt aztán délfelé a tömeg agyon akarta verni, nem tudom, sikerült-e. Remélem.

Aztán amikor a tér másik végén pattogtak a golyók, berohantam a Kúria épületébe. Oda nem tudtak föntről belőni. Itt bent kommunisták voltak ugyan, elvtársnak szólítottak bennünket, de rendesek voltak, beengedtek a kapu alá. Ott álltam vagy egy óra hosszat, borzalmas volt. Soha nem felejtem el. Egy tíz év körüli gyerek például föltápászkodott a tér közepén, és egy fehér, véres zsebkendőt lobogtatva el akart sántikálni – alig tett pár lépést, belelőttek egy sorozatot. Ott esett össze, rögtön vége volt. Mikor ezt észrevették, legtöbben halottnak tettették magukat, úgy feküdt egy óra hosszat mindenki, mozdulatlanul. Nem lehetett tudni, ki él, ki halott.

Én az Alkotmány utcai kapun keresztül visszalopakodtam a minisztériumba, ez már fél tizenkettő körül lehetett, képzelheted, milyen állapotban voltam. Később láttam, hogy mentőautók jönnek, hordágyakat cipelnek a tér felé.

Mácsai István: Napló – 1956 (részletek) - Holmi, 2006. október