Könyv-jelző
HELLER ÁGNES
HELLER ÁGNES
(1929-2019) filozófus, esztéta, egyetemi tanár
Az én Kossuth terem (részlet)
Első felvonás: gyerekkor
Elemista koromban a Kossuth tér volt az én hatalmas játszóterem. Mi, a Szemere utcai elemi kisiskolásai tanítás után ide jártunk ugrálni, levegőzni. Ez volt a mi szabadságunk tere. Lehetett itt egyedül is játszani, erre való volt az ugrókötél vagy az ugróiskola, de mi kedveltük a társas szórakozást. S ezek közül is a legvonzóbbat, amit úgy hívtunk, hogy „négysar- kos”. A játék a Kossuth-szobor körül folyt. Nem is Kossuth-szobor volt az, hanem a szabadságharcban vereséget szenvedett szabad magyar kormány szobra: lehajtott fejű, hatalmas márványemberek szilárd talpazaton. Én legalábbis így emlékszem. A szobornak négy sarka volt. Azt játszottuk, hogy körülfutjuk a szobrot, s akit két sarok között futni látunk, az kap egy rossz pontot, aki már megfogott egy sarkot, az biztonságban van. Nem tudtuk, bár sejtettük, hogy nemsokára nem a szobor körül fogunk futni, s boldogak leszünk, ha megérinthetünk egy biztonságot jelentő „sarkot”.
Akkoriban állították fel a téren Rákóczi szobrát. Sokat mulattunk azon, hogy a ló csak a farkára támaszkodva tud a két lábán megállni, de áhítattal olvastuk a szobor feliratát – miután apám lefordította a latin szöveget, azonnal megtanultam. Megtudtam, hogy újra felfakadtak a magyar nemzet sebei. De akkor még nem tudtam, hogy többnyire már be sem hegednek.
Maga a Parlament épülete a maga fenséges látványával játékaink díszlete, háttere volt. Odabent sötét dolgok folytak, de ezt nem hoztam kapcsolatba sem az épület látványával, sem a térrel. Az ott „bent” egy idegen világhoz tartozott.
Második felvonás: kamaszkor
Május 8-át írunk, 1945-ben. Éhes vagyok, kenyérhéjat pirítunk anyámmal egy világítóudvarra néző szobában, egy papírral fűtött, ócska vaskályha tetején. Egyszerre csak az utcáról hangos kiabálásra, dübörgésre figyelek fel. Mi van, mi történhetett? Leszaladok az utcára. Emberek tömege rohan a Kossuth tér irányába. Kiabálnak: „Vége van a háborúnak, vége, vége!” Csatlakozom, én is rohanok, a Kossuth tértől egészen a Szabadság térig minden telis-tele ünnepelőkkel. A tömeg itt-ott énekelni kezd. Mindenki mást. Végül megjelennek a pártok és a szakszervezetek, zászlóikat bontogatva. Olvasom: Független Kisgazda Párt, Magyar
Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt, Magyar Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt – mind ott vannak, egytől egyig, ünnepelnek, örvendeznek, idegenek ölelik, csókolják egymást, sírnak. Béke van, szabadok vagyunk. Talán most végre behegednek a magyar nemzet sebei?
Első felvonás: gyerekkor
Elemista koromban a Kossuth tér volt az én hatalmas játszóterem. Mi, a Szemere utcai elemi kisiskolásai tanítás után ide jártunk ugrálni, levegőzni. Ez volt a mi szabadságunk tere. Lehetett itt egyedül is játszani, erre való volt az ugrókötél vagy az ugróiskola, de mi kedveltük a társas szórakozást. S ezek közül is a legvonzóbbat, amit úgy hívtunk, hogy „négysar- kos”. A játék a Kossuth-szobor körül folyt. Nem is Kossuth-szobor volt az, hanem a szabadságharcban vereséget szenvedett szabad magyar kormány szobra: lehajtott fejű, hatalmas márványemberek szilárd talpazaton. Én legalábbis így emlékszem. A szobornak négy sarka volt. Azt játszottuk, hogy körülfutjuk a szobrot, s akit két sarok között futni látunk, az kap egy rossz pontot, aki már megfogott egy sarkot, az biztonságban van. Nem tudtuk, bár sejtettük, hogy nemsokára nem a szobor körül fogunk futni, s boldogak leszünk, ha megérinthetünk egy biztonságot jelentő „sarkot”.
Akkoriban állították fel a téren Rákóczi szobrát. Sokat mulattunk azon, hogy a ló csak a farkára támaszkodva tud a két lábán megállni, de áhítattal olvastuk a szobor feliratát – miután apám lefordította a latin szöveget, azonnal megtanultam. Megtudtam, hogy újra felfakadtak a magyar nemzet sebei. De akkor még nem tudtam, hogy többnyire már be sem hegednek.
Maga a Parlament épülete a maga fenséges látványával játékaink díszlete, háttere volt. Odabent sötét dolgok folytak, de ezt nem hoztam kapcsolatba sem az épület látványával, sem a térrel. Az ott „bent” egy idegen világhoz tartozott.
Második felvonás: kamaszkor
Május 8-át írunk, 1945-ben. Éhes vagyok, kenyérhéjat pirítunk anyámmal egy világítóudvarra néző szobában, egy papírral fűtött, ócska vaskályha tetején. Egyszerre csak az utcáról hangos kiabálásra, dübörgésre figyelek fel. Mi van, mi történhetett? Leszaladok az utcára. Emberek tömege rohan a Kossuth tér irányába. Kiabálnak: „Vége van a háborúnak, vége, vége!” Csatlakozom, én is rohanok, a Kossuth tértől egészen a Szabadság térig minden telis-tele ünnepelőkkel. A tömeg itt-ott énekelni kezd. Mindenki mást. Végül megjelennek a pártok és a szakszervezetek, zászlóikat bontogatva. Olvasom: Független Kisgazda Párt, Magyar
Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt, Magyar Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt – mind ott vannak, egytől egyig, ünnepelnek, örvendeznek, idegenek ölelik, csókolják egymást, sírnak. Béke van, szabadok vagyunk. Talán most végre behegednek a magyar nemzet sebei?
Az én Kossuth terem – In: A múlt elkezdődött / szerk. Gáspár Zsuzsa – [Budapest]: Dunaholding, 2012. – 42. o.
