Felszólalás adatai

DR. GIDAI ERZSÉBET (MIÉP): Köszönöm szépen. Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár Urak! Áttekintve és áttanulmányozva az államháztartás társadalombiztosításra vonatkozó költségvetési anyagait és az Állami Számvevőszék adatait, azt lehet megállapítani, hogy több helyen vannak számszaki eltérések, és vagy a költségvetési anyagnak, vagy az Állami Számvevőszéknek a tény-, illetve tervszámadataiban nemegyszer igen jelentős eltérések tapasztalhatók, ezért igen nehéz teljesen tiszta képet alkotni. Valószínű, hogy itt valamiféle statisztikai leírás technikai tévedései jelentek meg.

A másik, amit fel szeretnék hozni, hogy általában a járulékbefizetések körül igen komoly gondot kell megemlíteni, mégpedig azt, hogy a társadalombiztosítási járulékbefizetés várható alakulásánál olyan töréssel is számolni kell, hogy egyrészt a kedvezőtlen demográfiai szerkezet, másrészt az aktív keresők számának, illetve a foglalkoztatottak számának a csökkenése következtében a befizetendő járulék nagysága - legalábbis a prognózis szerint - várhatóan csökken. Ehhez még hozzájárul az is, hogy a belföldi és külföldi vállalkozások egy jelentősebb része arra törekszik, hogy a társadalombiztosítási járulékfizetés alól kibújjon, aminek számtalan formája adódik, például lehetséges úgy, hogy bedolgozóként, alvállalkozóként foglalkoztat munkaerőt. Itt tehát a járulékbefizetéssel lehet különböző manipulációkat végrehajtani. Emellett a hazai vállalkozók esetében is, éppen azért, mert nagyon magas a közterhük, a közteherviselésnek egy bizonyos határát érték el, egy olyanfajta befizetés alól való kibújásnak a természetes következménye jelenik meg, amely egészében azt engedi prognosztizálni, hogy a járulékbefizetés mértéke a jövőben várhatóan csökkenni fog.

A harmadik ilyen megállapításom úgy szól, hogy az anyag - sem a minisztériumi, sem pedig az ÁSZ jelentése - nem nagyon foglalkozik a kintlevőségekkel. Közismert, hogy a társadalombiztosítás be nem fizetett járulékának a kintlevőségi nagysága igen komoly összeget tesz ki. Ha megnézzük az OEP kintlevőségeit, azt láthatjuk, hogy 1998-ban 251 milliárd forint volt, amit 1999-ben valamelyest sikerült lecsökkenteni, de az egész évi egészségügyi kiadás százalékában tekintve 1998-ban ez 84 százalékot tett ki, amely rendkívül nagy arányt képvisel, és ezeknek a kintlevőségeknek a behajtására vagy behajthatóságára vonatkozóan gyakorlatilag nincs megfelelő stratégia kidolgozva, nincs kialakítva annak a rendszere, hogy hogyan lehetne a kintlevőségeket úgy csökkenteni, hogy valójában a járulékbefizetők érdekét szolgálva több jusson akár a Nyugdíj-biztosítási Alapba, akár az Egészségbiztosítási Alapba. Bár kritikaként az Állami Számvevőszék ezt megemlíti, de jelentősebb mértékben ezzel nem foglalkozik.

A Nyugdíj-biztosítási Pénztár esetében a számadatok szerint a kiadások és a bevételek összehasonlításánál többlet jelentkezett, míg az Egészségbiztosítási Alap esetében nagyon komoly hiány jelenik meg ezzel a bizonyos 47 milliárd forinttal. A Nyugdíj-biztosítási Alapnál felmerül az a kérdés, ha egy többlet jelent meg, akkor ezt miért nem lehetett a nyugdíjak emelésére fordítani 1999-ben is, amire vonatkozóan elég nagy vita alakult ki annak idején a költségvetés elfogadása során. Például a Magyar Igazság és Élet Pártjának a frakciója sem támogatta ennek a költségvetésnek az elfogadását, amiben többek között ez is szerepet játszott, hiszen a nyugdíjak esetében jelentősebb emelést lehetett volna végrehajtani.

Természetesen igaz az is, hogy a nyugdíjak reálértéke 1993-98 között mintegy 25 százalékkal csökkent - ez tehát egy nagyon kritikus időszak volt -, és nyilvánvaló, hogy rövid idő alatt nem lehet a nyugdíjak reálértékén jelentősebb mértékben változtatni, azonban differenciáltabb és nagyobb mértékű nyugdíjemelést 1999-ben is végre lehetett volna hajtani. Az adatok szerint mintegy 3 százalékos reálérték-növekedés következett be, ennél magasabb értéket is lehetett volna biztosítani ezekből a forrásokból.

Kiemelném a nyugdíjasok esetében, hogy az alacsony nyugdíjjal rendelkező nyugdíjasok száma magas, amely a nyugdíjasokon belül eléri a nyugdíjasok mintegy 40 százalékát, és nagyon súlyos megélhetési gondokkal kell küszködnie ennek a nyugdíjas rétegnek. Ha pedig a reálérték változását tekintem, azt látom, hogy valójában a közepes nyugdíjjal rendelkezők számára is nagyon súlyos megélhetési gondot okoz a nem megfelelő nyugdíj biztosítása. Ezekből a többletforrásokból lehetett volna korrekciókat végrehajtani.

(21.30)

Kiemelném még itt a nyugdíjasok köréből - én többször interpelláltam is már ebben a kérdésben, azonnali kérdést is tettem fel - az egyedülálló nyugdíjasok helyzetét. Tehát nem az özvegyekről szólok, hanem például olyan egyedülálló nyugdíjasokról, akik egyedül nevelték a gyermekeiket, majd később magukra maradva gyakorlatilag semmiféle kedvezményt nem kaptak, külön kiemelten esetleg valamiféle olyan nyugdíjemelést, amellyel az ő nagyon súlyos megélhetési gondjaikon enyhíteni lehetett volna. Holott ha áttekintjük a forrásokat, akkor itt az a forrástöbblet rendelkezésre állt, amiből ezeket a kérdéseket is meg lehetett volna oldani, és ez nemcsak az életminőség szempontjából jelentős, hanem politikai súlya és szerepe is igen fontos lett volna.

A második terület, ami az egészségügyi ellátást illeti: gyakorlatilag ha az egészségügyet a többi ágazattal összehasonlítom - nem először mondom el -, ezt ma egy katasztrófaágazatnak is lehetne hívni, hiszen többszörösen hátrányos helyzetben van. Az itteni mínusz, tehát az a bizonyos 47 milliárd hiány, ami jelentkezett, ez természetesen az egészségügyi ellátás három szintjét súlyosan érinti, és a gyógyító-megelőző ellátásra biztosított 350 milliárd forintból 11,3 milliárd forintot nem tudtak felhasználni, amelynek a felhasználását 2000-ben természetesen biztosítania kellene a kormányzatnak.

Végignéztem az egészségbiztosítás által 1994-2000 között finanszírozott egészségügyi kiadások alakulását, nominális, tehát névleges indexszel és fogyasztói árindexszel korrigálva, tehát egy úgynevezett deflálást elvégezve. Az az eredmény jött ki, hogy ha 1994-et a reálindex alapján 100-nak vesszük, akkor '98-ban 82,4 százalékot tett ki az egészségbiztosítás által finanszírozott egészségügyi kiadások nagysága, 1999-ben pedig 84,9 százalékot tesz ki, és 2000-ben ez várhatóan 83,2 százalék lesz. Itt igaz, hogy '98 és '99 között egy kisebb emelkedés bekövetkezett, ha az egyik évről a másik évre számítom ezt az indexváltozást, tehát reálértékben, azonban ez az egészségügyi ellátás gondjait nem oldja meg.

Kiemelem az ellátásból is a beruházások alakulását, hiszen ha az egészségügyi beruházásokat és a nemzetgazdasági beruházásokat összehasonlítom, akkor az a véleményem, hogy az egészségügyi beruházás elmaradása egy kritikus ponthoz érkezett. 1990 és '98 között, hogyha '90-et 100-nak vesszük, akkor '98-ban a beruházások volumenindexe és '99-ben - '90-hez képest - 70 százalékos. Ez azt is jelenti, hogy gyakorlatilag az egészségügyi beruházásoknál a technológiai fejlődést tekintve - és az építési beruházásokat, tehát a gép-műszer és építési beruházásokat szétválasztva - mind az építési beruházásoknál, mind pedig a műszerezettség fokában rendkívül nagy az elmaradottság.

Korábban jómagam is készítettem egy olyan számítást '89 és '90 között, hogy milyen a műszerezettség alakulása, illetve nagysága a fejlett egészségügyi ellátási rendszerrel rendelkező országokhoz viszonyítva. Itt a fekvőbeteg-ellátásra számítottam ki, és egy kórházi ágyra vetítve körülbelül 1:5, 1:6 arányú elmaradást lehetett az adatokban tapasztalni.

Itt a további elmaradás természetesen már halmozottan fejti ki a hatását, annak ellenére, hogy bizonyos területeken ez nem szervezetten, nem összehangoltan történik. A legfejlettebb csúcstechnológia vásárlása is megjelenik például a diagnosztika területén, kórházanként ez változó, de ha egészében tekintjük a hazai egészségügyi ellátás, fekvőbeteg-ellátás műszerezettségi szintjét, akkor az bizony nagyon kritikus szintre süllyedt '98-99-re.

A kérdés, hogy hogyan lehetne ezen változtatni, milyen források állnak rendelkezésre. Nyilvánvaló, hogy a beruházásnak van saját forrása, van hitelforrása és van támogatási forrása. Miután az amortizáció - amit képviselőtársaim már felvetettek - kérdése megoldatlan, ez egy nagyon régi, már szinte 15 éve tartó vitatéma, ezért a forrásokat akkor két helyről lehet biztosítani az önkormányzati tulajdonú kórházak esetében, hiszen a fejlesztés biztosítója maga az önkormányzat, a működtetést az OEP biztosítja, akkor az önkormányzatok területéről kellene biztosítani több fejlesztési forrást, ami jelenleg nem működik, hiszen az önkormányzatok - néhány kivételtől eltekintve - alapvetően nem a fekvőbeteg-ellátás műszerezettségét és technológiai szintjét fejlesztik.

A másik oldalon akkor honnan lehet forrást szerezni? A forrás pedig benne van a költségvetésben, tehát akkor ez bizony kormányzati feladat, hogy ennek a megfelelő finanszírozási bázisát biztosítani lehessen, mert amennyiben ez nem következik be, akkor bizony a fekvőbeteg-ellátás részéről megjelenő szolgáltatásnyújtás és az ezzel szemben megjelenő keresletnövekedés, ami a lakosság egészségi állapotának ugrásszerű romlásából következik, valójában annyira eltér egymástól, hogy ez a fajta eltérés - tehát nem tudja kielégíteni ezt a keresletet - nagyon súlyos következményekkel jár, mert tovább rontja a lakosság egészségi állapotát.

Tehát ha azt a mondást, hogy orvosilag lehetséges, gazdaságilag megengedhető, nem tudjuk érvényesíteni, mégpedig a költségvetésből, a befizetett adókból, akkor gyakorlatilag az egészségügyi ellátásban a beruházások megoldhatatlanok. Hitelt felvenni erre és ezt ebből biztosítani, ez könnyelműség, mint ahogy gyakorlatilag a világbanki hitelek kudarca is ezt mutatja, ezért azt a hiányzó forrást, ami az ellátásnál, a beruházásoknál jelentkezik - sőt a működtetésben, ami itt különösen az egészségügyi dolgozók bérének rendezését illeti, vagy a működési költségek kiegészítését szolgálná -, ezt a költségvetésbe befizetett lakossági adókból biztosítani lehetne. Tehát a befizetett adók ne a kiadási oldalon, például az adósság kamatainak a kifizetésére kerüljenek, hanem bizony ilyen feladatokat kell megoldani, hiszen Európa más területén, más országaiban - Németországban, de másutt is - valójában a hiányzó biztosítási forrásokat minden esetben a költségvetésből finanszírozzák és biztosítják, mert ha egy alapvető szükséglet kielégítése sérül, akkor ennek a következményei olyan súlyosak, hogy a gazdaság egész teljesítőképességét rontják. Tehát innen forrásokat lehet és lehetne nyerni arra, hogy az egészségügy finanszírozását biztosítani tudjuk.

Természetesen, amennyiben ez nem kerül megoldásra, akkor számolni kell azzal, hogy további leépülés jelenik meg. Ha pedig további leépülés jelenik meg - itt különösen a fekvőbeteg-ellátásnál -, akkor a magam részéről is komolytalannak tartom azt a döntést, hogy kórházi ágyat építsünk le, hiszen ismeretes, annak idején a Mannó Mária által vezetett csoport, amelyik elkészítette a 35 ezer ágy leépítését egy matematikai modell alapján, abból ki lehetett hozni, de valójában nem felelt meg a valós szükségleteknek. Úgyszintén értelmetlennek tartom a privatizációra való áttérést, tehát hogy a privatizáció megoldja, mert a privatizáció a fekvőbeteg-ellátásban nem oldja meg azokat a kérdéseket, amelyeket a kormányzat a biztosított forrásból nem tudott ellátni és nem tudott megoldani.

Tehát ez egy nagyon súlyos felelősség is, hogy az egészségügyben kialakult diszfunkciókat megszüntessék, mert erre a költségvetésben benne vannak azok a források, amelyeket erre fordítani lehet. Ez természetesen parlamenti felelősség is, hogy mennyire képviselik itt és mennyire lehet ezt végrehajtatni.

Utoljára csak megemlíteném, a szerkezetnél felhívnám a figyelmet, hogy úgy látszik, a háziorvosi ellátás most hátrányosabb helyzetbe kerül, különösen a gyermekellátás, és ennek a forrásaira is oda kell figyelni, hogy ne szenvedjen jelentősebb hátrányokat. Köszönöm szépen. (Erkel Tibor tapsol.)