Felszólalás adatai

MÁDAI PÉTER (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a tempóérzékét. (Derültség.) Tisztelt nem lankadó buzgalmú nagyszámú Képviselőtársam! Tisztelt ugyancsak nem lankadó buzgalmú Varga Mihály Államtitkár Úr! - akinél most ugyan egy pillanatra lankadt a buzgalom.

Rossz érzéssel állok most föl, nem azért, mert soká kellett várnom, hanem mert ettől a vitától azért azt vártam, hogy egyrészt minden párt erre megbízott vagy felkészült embere elmondja a magáét, és utána e mentén vitatkozunk. Azt hiszem, rossz a rendszer, amikor a kétpercesek olyan módon szétszabdalják, hogy az ember már igazán úgy érzi, hogy talán fölösleges is elmondania azt, amit akar. Ezért megkímélem nem lankadó buzgalmú képviselőtársaimat, és rövidre fogom.

"Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk a parlamentbe" - ezzel az idézettel akartam kezdeni, és kezdem is, ami nem az enyém, de a gondolat maga szép. Aki a szemben lévő Földművelésügyi Minisztériumba nem csak hódolata jelét kifejezni megy, nem csak közpénzekért kuncsorogni, az talán észrevette, hogy egy szobor talapzatán áll ez az idézet. Igen, Nagyatádi Szabó István az illető, aki közel 80 éve mondta ezt, amikor bekerültek a parlamentbe.

Félreértés ne essék, nem történészkedni akarok, mint pár képviselőtársam, aki időnként át akarja venni a történészek szerepét, nem Nagyatádi Istvánt kívánom megítélni, csak azt gondoltam, ennél a témánál ez a gondolat mindannyiunk számára vezérelv lehet. Hogy tartsam magam ehhez, a kritikám jelentős részét most nem is kívánom elmondani, két ok miatt. Egyrészt a kétpercesekben kiveséztek a képviselőtársaim nagyon sok részletet, másrészt Vojnik Mária képviselőtársam, akivel nem egyeztettük a felszólalásunkat, lényegében azokat a kérdéseket feszegette, amelyeket én is, de jobb hozzáértéssel, nagyobb szakmai tartalommal. Tehát, ha azt mondanám, hogy dettó, dettó, dettó, azon, gondolom, mosolyognának.

Azt azonban még politikai bevezetőként el szeretném mondani, hogy ne hagyjuk téveszmében az ország lakosságát. Az államnak, a kormánynak nincs pénze. Tehát amikor a propaganda az, hogy ennyit meg ennyit adunk, akkor talán meg kellene nézni, hogy ugyan miből. Ez a pénz nem más, mint tőlünk, az adófizetőktől befolyt pénz, amelyre ugyan természetesen felhatalmazást kap a kormány és a parlament, hogy elossza, de nem ő adja. Tehát nem gondoskodó államról beszélünk, hanem elég jelentős adót szedünk be a lakosságtól, amit bizonyos kötelezettségeket vállalva igyekszünk visszaadni. Ilyen kötelezettségvállalás többek között minden kormány részéről mindenkor a társadalombiztosítás, tehát a nyugdíjbiztosítás és az egészségügyi ellátás biztonsága.

(21.00)

Nálunk gazdagabb országokban is problémák vannak, természetesen nálunk is van. Azonban egy gazdaságpolitikai mondat: nem szerencsés dolog '98 júniusától eredeztetni a magyar gazdaság felfelé ívelését. Ezt nagyon keservesen megszenvedte az ország, megszenvedtük sokan, akik a megszorító intézkedést annak idején hoztuk. Ez a gazdasági fellendülés '97 óta indult meg. Örülök neki, hogy töretlen, remélem, hogy töretlen is marad, és akkor talán a 2000-es költségvetés 2001. évi beszámolójánál kedvezőbb dolgokat is tudok mondani.

Szóba került az APEH, szóba került az ellenőrzések felületessége, az adatok pontatlansága. Erről sem kívánok beszélni, mert hisz tavaly annak idején a vitában ezeket elmondtuk.

Szeretnék az ÁSZ-jelentés egy részére kitérni, ez pedig a befejező rész, ahol ajánlásokat tesz. Erről, azt hiszem, nem nagyon hallottam szót. Jobb emlékezetű képviselőtársaim emlékeznek rá, hogy tavaly milyen heves, indulatos szócsata volt a Club Aliga ügyében. És azt kell mondanom, hogy Keller képviselőtársam belelát a jövőbe, mert igaza lett. Nem történt ez ügyben semmi, tessék elolvasni az ÁSZ jelentését, és azt gondolom, hogy ez nagyon komoly gond.

Komoly gondnak érzem - még ha tételeiben nem is nagy -, hogy az OEP még mindig felületesen bánik a vásárolt és bérelt lakásokkal; nem tudjuk, milyen körülmények között, kinek adja oda. Ismétlem: nem milliárdokról van szó, de ez közpénz, tehát joggal elvárhatjuk, hogy beszámoljanak róla. A 20,8 milliárd forint, amiről képviselőtársaim már beszéltek, azt gondolom, "elegáns" - az elegánsat idézőjelbe teszem - állami kozmetikázás. Így könnyű az egyik dolgot nyereségesnek vagy kevésbé veszteségesnek mutatni. Azt a 20,8 milliárd forintot oda kellett volna adni, ahova jár. Hogy miért nem történt meg, ezt mindenki megítélésére bízom.

Szeretnék válaszolni az államtitkár úrnak. Azt gondolom, hogy - nem vagyok polgármester, de önkormányzatban lakom, Ajkának is van kórháza - az az állítás, hogy nem alkalmasak, nem képesek vagy nem tudnak az önkormányzatok mint tulajdonosok kórházfenntartóként működni, így sértő az önkormányzatokra.

Miért nem tudnak? Mert szűkülnek a bevételeik. A menedzsment tud és az önkormányzat nem? Azt gondolom, ez nagyon-nagyon fals gondolat. Itt szeretnék idézni. A tavalyi vitában Ékes József képviselőtársam - szintén ajkai - a következőt mondta: "Nem kormányzati szinten történt a döntés, hanem lepasszolták a megyei közgyűléseknek, ahol sajnos politikai szinten történnek majd a döntések." Nem másról beszélt, mint a kórházi ágyak csökkentéséről.

Lehet azon vitatkozni, hogy ez mikor indult, bár ez tény. Az is tény azonban, hogy most is van. Itt szeretnék utalni rá mint ajkai és Veszprém megyei képviselő, hogy igenis politikai okok miatt hiúsult meg az egyeztetés Veszprém megyében. Tulajdonképpen örülök neki, hogy meghiúsult, mert remélem, hogy ez az egész meghiúsul. Azt gondolom, hogy ez így, ahogy van, az önkormányzatokat és a betegeket hozza lehetetlen helyzetbe.

Amíg nincs egyértelmű térségi statisztika, kimutatás arról, hogy milyen gyakorisággal milyen betegségek fordulnak elő azon a területen, milyen az ágykihasználás, hogyan tudjuk pótolni a beteg helyét, aki oda nem mehet, addig arról vitatkozni, hogy innen elveszek 50 ágyat, odateszek 60 ágyat, összességében megszüntetek... Természetes, hogy a kórházak nagyon nehéz helyzetbe kerülnek.

A legnagyobb gond az, hogy évek óta nem sikerült a kórházi amortizáció ügyében előrelépni, és ez fogja félő módon a kórházakat megölni. Nagyon kívánom, hogy ne legyen igazam. Valószínűleg nagyon sokan találkoztunk azzal, hogy elmentünk tüdőszűrésre, mert bár nem kötelező, de fontos számunkra, és sokunknak jött vissza papír minden különösebb megjelölés nélkül, hogy menjünk vissza. Szerencsére nem vagyunk nagyon ijedős emberek, de azért sokunkban fölmerült az, hogy hopp, valami baj van.

Persze, hogy baj van! Csapnivalóan régiek a röntgenkészülékek, nincs pénz a filmekre, és két-három napig izgul az ember, hogy te jó Isten, ez a tbc engem is elért. Szerintem itt van egy nagyon nagy probléma, amin mindenféleképpen segíteni kell.

Egy kritikai megjegyzést szeretnék szőrmentén érinteni: a magánnyugdíjat és ennek az egész rendszernek a kormány által való kezelését. Amikor a magánnyugdíj-pénztári törvényt bevezettük, világos volt, meghatározott volt, hogy körülbelül ez mennyibe fog kerülni az államnak. Óriási létszámú ember jelentkezett be. Ne mondja nekem senki, hogy ezt a közel 2 millió embert megetette a propaganda! Akkor tudniillik azt mondjuk, hogy a magyar lakosság buta. Nem buta!

Ezek után beindul valami, ami ugyan most veszteséges, de 20-30 év múlva a gondoskodó állam helyett megteremti annak a lehetőségét, hogy saját magamról gondoskodjam. Ezt gátolni, nehezíteni, azt gondolom, nem segíti igazában az egészségügyi reformot.

Idéztem Nagyatádi Szabó Istvánt, idézem még egyszer: "Nem sebeket ütni, hanem sebeket gyógyítani jöttünk." Idetartozik két gondolatom, ami ugyan nem a '99-es zárszámadáshoz tatozik, de ez jó alkalom arra, hogy elmondjam.

Nem igazán nagy tétel, de tragikus következményei lehetnek, ha a hadirokkantakról szóló törvénnyel ellentétesen az ingyenes egészségügyi ellátást - gyógyszerek, segédeszközök - esetleg meg kívánja nyirbálni a kormányzat. Ez ügyben az egészségügyi miniszter úrnak interpellációt nyújtottam be. Remélem, megnyugtat, remélem, a kósza hírek nem lesznek igazak. Nagyon szerencsétlen dolog ezzel riogatni az amúgy is nehéz helyzetben lévőket.

A másik ugyancsak nem igazán nagy tétel: örömmel olvastam a statisztikákat, hogy csökkent az öngyilkosságok száma Magyarországon. Ismét növekedés tapasztalható. Nem állítom, hogy ez amiatt van, mert a pszichiátriai kezelésre járó betegek gyógyszerének árát bizonyos mértékig téríteni kell, de a szakemberek véleményével nem tudok vitatkozni. Ez nem jelent többet ismereteim szerint, mint 600-700 millió forintot. Azt gondolom, nem lenne igazán humánus elbánás, ha ezt folytatnánk.

Végül befejezésül - ígértem, hogy időt takarítok meg - és elnök úr utólagos engedelmével szeretnék egy személyes bejelentést tenni, hogy oldjam valamivel ezt a kicsit keserű hangulatot. Kis Zoltán képviselőtársunk felesége ma délután egészséges leánygyermeknek adott életet. Éljen a magyar!

Köszönöm. (Taps és derültség.)