Felszólalás adatai

Felszólalások:   17-20   21-24   25-28      Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

ELNÖK: Tisztelt Képviselőtársaim! Adjuk meg ennek a mai napnak a méltó tiszteletet! (Zaj és közbeszólások a Jobbik padsoraiból, köztük dr. Brenner Koloman: Igen, köszönjük! Csicskázó államtitkár… Tisztelet? Gratulálok!) Képviselő úr, ne kelljen nekem ma a házszabályhoz folyamodnom, jó?! (Dr. Brenner Koloman: Így van, a Ház tekintélyét sérti az államtitkár úr, elnök úr!  Zaj a teremben.)Tisztelt Országgyűlés! „Tiszteletet egy embertelen ideológia áldozatainak!” címmel a KDNP képviselőcsoportjából Soltész Miklós képviselő úr jelentkezett napirend előtti felszólalásra. (Dr. Brenner Koloman: Halljuk!) Parancsoljon, képviselő úr, öné a szó. (Dr. Brenner Koloman: Ott ül az összes MSZMP-tag…  Dr. Fónagy János: Korunk Adolfjai…)

SOLTÉSZ MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A XX. század az emberiség történetének technikailag legfejlettebb, legnagyobb tudást felhalmozó évszázada volt. Mégis, vagy mindezek ellenére, a legkegyetlenebb és legpusztítóbb évtizedek jellemezték. A két világháború őrülete, milliók értelmetlen halála és szenvedése már bőven elég volt ahhoz, hogy a nemzetekben kitörölhetetlen sebeket ejtsen, azonban az embertelenség más arcot is öltött, hiszen a háborúk közben vagy azokat követően két szocialista ideológia is, a nemzeti szocializmus és a nemzetközi szocializmus pusztította, nyomorította tovább az emberiség közel felének életét.

(10.00)

Az utóbbi áldozataira emlékezünk ma, közel nyolcvan év embertelen, kommunista diktatúrájára, amely nem ismert és tisztelt sem embert, sem istent, amely üldözte, kivégezte, lágerekbe vagy börtönbe zárta a hívőket, az egyházak vezetőit és papjait, a másképp gondolkodókat, de fonák módon sokszor ugyanezt tette saját kommunista elvtársaival, vezetőivel, az ebben a gyalázatos ideológiában hívő emberekkel is.

A kommunizmus cinizmusa és hazugságáradata is felülmúlhatatlan, ugyanis hirdették az egyenlősdit, de az legfeljebb a nyomorban, az éhínségben és a szenvedésben valósult meg. Hirdette a munkásosztály és a parasztság felemelését, sőt hatalmát is; az előbbieknek azonban a megaláztatás, a legszegényebb élet jutott, az utóbbiaknak pedig a padlássöprés, a gulág és az erőltetett téeszesítés.

Tisztelt Országgyűlés! A kommunisták itt, ebben a térségben is, hazánkban is jó csatlósként figyelték a moszkvai elvtársak utasításait, sokszor azt túllihegve teljesítették, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, ennek következtében hurcoltak meg zsidó honfitársaink közül sokakat, akiknek az addig megélt szenvedések és borzalmak után újabbakat kellett elviselniük Recsken, Kistarcsán vagy az ÁVH celláiban.

A megfelelési kényszer a náci Németország bűnei miatt pusztította, illetve űzte el a térség, így hazánk német származású családjait, akik ugyanúgy elszenvedői voltak a második világháború borzalmainak. De a kommunista ideológia indította el a civil szervezetek, közösségek üldözését is, ők szüntették be a többpártrendszert a kommunista demokrácia jegyében. A kommunizmus tette tönkre az országok gazdaságát, szüntette meg a magángazdaságokat, számolta fel az iparosok, mesteremberek vállalkozásait, amely lépések miatt mérhetetlen nyomort és szegénységet zúdítottak az emberekre.

Tisztelt Országgyűlés! Sok-sok család emlékezik ma az áldozatokra, a meghurcoltakra, a szenvedőkre. A félelem az elmúlt három évtizedben csak lassan oldódott, a sebek nehezen gyógyultak, az emléknap sokszor újra és újra feltépi azokat. Mindezek ellenére emlékezni kell, hogy soha e szörnyűséges ideológia föl ne éledjen, nehogy újra erőre kapjon.

Éppen ezért azoknak is érdemes emlékezniük, akik tevőlegesen is részt vállaltak a kegyetlenkedésben, a hamis ítéletek meghozatalában és a rendszer embertelen kiszolgálásában. Ha egyszer végre bocsánatot kérnének, ha egyszer végre beismernék bűneiket, akkor talán az ő lelkük is megtisztulna a XX. század e szörnyű szennyétől, mindezek nélkül a kommunistákból sohasem lesz demokrata, legfeljebb hataloméhes koalíció. Tűzzel játszik az, aki mentegetni próbálja a kommunizmust, annak ideológiáját és jelképvilágát vörös csillagostul, mindenestül együtt, de azok is méltatlanok mindarra, hogy a kommunizmust emlegessék, Pongrátz András szavaival: „Akik az MSZMP jogutódjával, az MSZP-vel, valamint Gyurcsány Ferenc pártjával és a többi balliberális alakulattal fújnak egy követ, azok maximum az ÁVH vérgőzös gyilkosairól emlékezhetnek meg, de nem az ’56-os magyar hősökről.”  idéztem most itt Pongrátz Andrástól.

Befejezésül, tisztelt Országgyűlés, egy idézetet még engedjenek meg. Kádár János a következőt mondta 1969 decemberében: „Meg kell értetni mindenkivel, különösen a fiatalokkal, hogy a legszebb emberi cél a szocializmus, a kommunizmus.” Nekünk feladatunk, kötelességünk, felelősségünk, hogy az ellenkezőjét bemutassuk és bizonyítsuk is. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.  Dr. Brenner Koloman: Még egy kis németgyalázás a végére!)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. A képviselő úr elhangzott napirend előtti felszólalására a kormány nevében Schanda Tamás államtitkár úr válaszol. (Dr. Brenner Koloman: Legalja!)

SCHANDA TAMÁS JÁNOS innovációs és technológiai minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselő Úr! A mai emléknap arra ad lehetőséget, hogy tisztelettel és méltósággal emlékezzünk meg azokról az emberekről, azokról a családokról, akiknek a ma élő fiatal generációk számára már teljesen elképzelhetetlen szenvedés jutott osztályrészül, a fizikai erőszak, a kényszermunka, a kegyetlen gyilkosságok, a szándékosan előidézett éhínségek, a megbélyegzés, az anyagi ellehetetlenítés és a folyamatos megfélemlítés áldozataira. A kommunisták mindenhol, felrúgva minden társadalmi közmegegyezést, kísérleti terepként tekintettek az országra. Hazug jelszavakat skandálva nemcsak a múltat akarták eltörölni, hanem sokak számára az élhető, emberhez méltó életet is, az őrült emberkísérleteknek pedig százmilliók estek áldozatául szerte a világban. A kommunisták cinkosságát és embertelenségét jól példázza az a mondat, amelyet Sztálinnak tulajdonítanak: „Egy ember halála tragédia, egymillióé statisztika.” Mi ezen a napon nemcsak számokat látunk, hanem egyéni és családi tragédiák tömkelegét, hiszen családjaink, a magyar családok nagy részének van tapasztalata a kommunisták szörnyű tetteiről.

Tisztelt Képviselő Úr! A magyar parlament valóban nagy tartozásának tett eleget a kommunizmus áldozatai felé, amikor az első Orbán-kormány alatt a kommunista diktatúrák emléknapjává nyilvánította február 25-ét, a kisgazdapárti Kovács Béla 1947-es elhurcolásának évfordulóját. Magyarország ezzel Közép-Európában elsőként szentelt egy napot a kommunista diktatúrák áldozataira való emlékezésre.

Az sem tekinthető természetesen véletlennek, hogy erre egy polgári többségű parlamentben került sor. És arról is szót kell ejtenünk, hogy kik voltak azok, akik ezt az országgyűlési határozatot végül nem szavazták meg akkor. Hát persze, hogy az utódpárt képviselőinek, az MSZP-nek a nagy része és a velük összeborult, már azóta szerencsére a történelem feledésébe merülő liberális SZDSZ-es képviselő.

Tisztelt Képviselő Úr! A kommunisták nem válogattak sem eszközökben, sem az ellenségekben, bárki könnyűszerrel rákerülhetett a listájukra. Ahol a kommunizmus felütötte a fejét, ott senki nem érezhette magát biztonságban. A kommunizmus nem csak osztályalapon válogatott; erről az is árulkodik, hogy legtöbbször épp azok keltek fel a rendszer ellen, akikre a kommunisták szavakban támaszkodtak. Ennek nagyszerű példája az ’56-os magyar forradalom is, ahol a felkelők és az áldozatok nagy része is munkásszármazású volt.

Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselő Úr! A kommunizmus szörnyű rémtettei felkiáltójelként kellene hogy figyelmeztessék az újraegyesülő Európát. Erre mit látunk? Magas rangú uniós vezetők tisztelegnek Marx előtt. A kommunisták nemcsak a testet zárták be, hanem a lelket is meggyötörték. Ma mégis mit tapasztalunk? A szabadság önként felkent prófétái emlékeznek meg nyájasan Fidel Castróról, mintha Európa és a nyugati világ liberálisai súlyos amnéziába estek volna. Szégyenletes, hogy ma a liberális politikusok egyre inkább teret engednek a neomarxista áramlatoknak, és azok képviselőit tekintik szoros szövetségeseiknek. Embermilliók szenvedése késztet minket emlékezésre és emlékeztetésre, és óva int attól, hogy relativizáljuk a kommunizmus bűneit.

Tisztelt Országgyűlés! Ha a kommunizmus áldozataira gondolunk, eszünkbe juthat Placid atya, az ő életigenlése, bátor és vidám kisugárzása, amit még a kommunisták sem tudtak elvenni a gulág kegyetlen világában sem tőle. Ahogy egy interjújában fogalmazott, a 2000-es évek végén azt mondta: „Az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok, de hol van a Szovjetunió?”

Különösen is megragadt bennem egyébként az a négy szabály, amit nevesített, ami a vezérelve volt a kényszermunkatáborban, és amit az életben maradás szabályainak nevezett. Engedjék meg, hogy ezzel fejezzem be a felszólalásomat, ezt a négy pontot itt hagyom mementóul:

„A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.

Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.”

Utolsóként: „Akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.”

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(10.10)

Felszólalások:   17-20   21-24   25-28      Ülésnap adatai