Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ELNÖK: Nagyon szépen köszönöm. Z. Kárpát Dániel képviselő úr, a Jobbik képviselője napirend utáni felszólalásra jelentkezett: „Meddig még?” címmel. Parancsoljon!

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A devizahitelesek kálváriájával foglalkozó sorozatom legújabb állomása olyan valós tapasztalatokon alapszik, amelyeket én magam személyesen éltem át. Azokon a kilakoltatási eseményeken, ahova meghívást kapunk, bizony nemcsak elképesztő emberi sorsokba lehet betekintést nyerni, hanem olyan tipikusan előforduló magyar élethelyzetekbe is, amelyeknek a jogi szabályozása elejét vehetné számos problémának.Most a héten egy ötvenes éveiben járó, ereje teljében lévő olyan magyar dolgozónál voltunk, aki egyébként pilótaként dolgozott korábban. Egy agyvérzésen esett át, és így a szerencsére nem élethosszig tartó egészségkárosodása okán nagyon nagy küzdelemmel, egy év talpra állási időszakot követően most újra munkába tudott állni. Újra kereső polgárról beszélünk, aki képes lenne, szeretné is törleszteni a törlesztenivalóját. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy most néminemű, talán 6 hónapos haladékot tudott kapni mindehhez. De sok esetben bizony a 60 vagy 100 hónapos részletre vonatkozó indítványt, előterjesztést is elutasítják. Így teljesen értelmetlenül mennek tönkre emberi sorsok, hiszen látható, hogy ha már egy polgártársunk vissza tudott jönni a produktív szférába, újra munkába állni, akkor talán hagyni kellene neki azt a kis levegőt, ami szükséges, ha nem is az eredeti állapota helyreállításához, de ahhoz, hogy adófizető állampolgárként tudja építeni a saját életét.

Bizony jellemzően fordulnak elő olyan szituá-ciók, amikor önkormányzati lakásokban lakó polgár-társaink hasonló, tehát egészségkárosodás okán tar-tozást halmoznak fel, ám szeretnének és tudnának is részletekben törleszteni. Ilyen esetekben visszatérő probléma ugyanakkor, hogy a település polgármes-tere elutasítja az erre vonatkozó kérvényt, és kila-koltatás következik be. Nem szeretném én sem 20-30 évre a végletekig láncreakciószerűen kihúzni az újabb és újabb törlesztőrészletekre vonatkozó kérelmek elfogadtatását, de azt mindenképpen emberközelinek tartanám, ha az első ilyen kérelem esetében valami-fajta automatizmus léphetne a rendszerbe, és vala-mifajta könnyítést, levegőt biztosíték gyanánt garan-táltan kapna az az állampolgár, aki bajba kerül, és egyértelművé válna az, hogy van segítő kéz, amely felé fordulhat.

Hiszen a családsegítő sokszor próbál segíteni, esetünkben az általam felhozott példánál Óbudán is a családsegítő kiválóan látta el a munkáját, de más esetekben csak arra szorítkozik a tevékenysége, hogy értesítse a családot, hogy a kilakoltatás időpontjában ne tartózkodjanak otthon a gyerekek, mert ha ők is otthon vannak, akkor a gyámügy elviszi őket. Nyíl-vánvaló módon ennél azért szélesebb körű segítséget is lehetne adni.

Azt is látjuk, hogy miközben félmillió ingatlan áll üresen Magyarországon, és számos ezek között állami vagy önkormányzati tulajdonú, több olyan jelzés is befutott, hogy magyar családok, akik már kilakoltatás sorsára jutottak vagy nehéz helyzetben vannak, üresen álló ingatlanokba költöznek be, de nem ám önkényes lakásfoglalóként, hanem a tulajdonos tud-tával. Mégis számos esetben a tulajdonos tudta és beleegyezése mellett is vagy vegzatúra érte ezeket a családokat, vagy újabb kilakoltatás. Nem mondom azt, hogy az üresen álló ingatlanvagyont ily módon kellene felhasználni, tehát beleköltözni az utcáról az ingatlanokba, de azt mondom, hogy ezen üres in-gatlanállomány felmérése, és mondjuk, ha csak a 10 százalékának a felújítása, visszahozása a magyar élet-be megtörténne, akkor itt krízishelyzetben családok helyet, legalább átmeneti segítséget kaphatnának.

Az is jellemző visszatérő probléma önkormány-zati szinten, hogy a határozott időre kötött önkormányzati bérleti szerződés esetében, amikor lejár ez a szerződés, a család hiába fizetőképes, hiába többgyermekes és jó életvitelű, mégis azt mondják neki, hogy távozzon. Ilyen esetekben pedig nincsen kidolgozott eljárásrendszer. Tehát bármely határozott időre szerződő, jó magaviseletű és jóhiszemű bérlő család találhatja magát abban a helyzetben, hogy egy-két hónap alatt kell megoldást találnia. Erre is ki kell dolgoznunk tehát egy otthonteremtési program részeként bizonyosfajta megoldásokat.

Végül pedig a legnehezebb helyzetben talán a krízisszállók lakói vannak. Olyan, már egy veszélyhelyzet elől menekülő családokról, családmagokról, vagy mondjuk, egy édesanyáról és gyermekéről beszélünk, akiknek sok esetben 10 napos határidőt adnak arra, hogy el kell hagyniuk ezt a krízisközpontot, krízisszállót. És ha nem tudják megoldani 10 napon belül  gondoljunk bele, hogy milyen képtelenül rövid idő ez  a helyzetük rendezését, akkor a gyereket úgyszintén elviheti a gyámügy.

Tehát látható, hogy számtalan ponton van beavatkozási lehetőségünk, de úgy gondolom, hogy ezeken a pontokon beavatkozni egyenesen kötelességünk. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)