Felszólalás adatai

GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Mi, magyarok, akik balsorsunkat megénekeljük saját nemzeti himnuszunkban, sokszor azt gondoljuk, hogy a miénk a legnagyobb történelmi kihívás, amellyel nemzetnek szembe kellett nézni az elmúlt évszázadokban. Aztán, ha fellapozzuk a krónikákat, azt látjuk, hogy ez a térség, ahol különböző nagyhatalmi törekvések, különböző kultúrák és különböző vallások találkoznak egymással, csaknem valamennyi nép számára és csaknem valamennyi állam számára ugyanezt a kihívást rendelte. Lengyelek, csehek, litvánok, észtek, magyarok, szerbek, románok mind-mind azért küzdöttek az elmúlt évszázadokban, hogy megtartsák, megerősítsék, megszerezzék a maguk államiságát, helyenként visszaszerezzék azt, majd az európai történelmi fejlődés utolsó pár évszázadában az államiság megerősítése és visszaszerzése összekapcsolódott az erős, önálló nemzeti közösség megszervezésének vágyával.

A XX. század Magyarország számára azt a kihívást jelentette, hogy ugyan visszanyerte sok száz év óta elvesztett önálló államiságát, az első világháború végén Magyarország újra önálló, független állam lett, de egy kicsivel később a trianoni békeszerződésben azt is tudomásul kellett vennie, hogy az az állam, a Magyar Királyság, bizony jelentős veszteségben születik újjá a XX. században. Veszteségben, amely éri területének jelentős részét, és veszteségben, amely éri a magyar nemzet jelentős hányadát, és természetesen mondhatom így - idézőjelben -, akkor már ezzel együtt az új magyar államhatárokon kívülre kerülnek azok a korábbi államalkotó népcsoportok, amelyek nem magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Magyarország nagyon sokáig, nyugodtan mondhatom, mind a mai napig nagyon nehezen békél meg XX. századi sorsával. Igazságtalannak tartja a rá kényszerített békét, és nehezen fogadja azt el, hogy az új államhatárokon kívülre került sok millió magyar és a történelmi magyar államban fölhalmozott tehetség és tudás, képesség és sokfajta erőforrás jelentős része új államokhoz, helyenként újraszerveződő államokhoz került.

Magyarországnak ezzel egyidejűleg két nagyon fontos felelőssége van tehát a régióban. Megtanulva és megértve az elmúlt évszázadok nagyon-nagyon sok tanulságát, megértve ezek részeként a XX. század megannyi tragédiájának következményeit és okait is, egyszerre kell olyan politikát folytatnia, amely stabilitást és prosperitást, fejlődést hoz a régióba, és egyszerre olyan politikát, amely érti, hogy felelőssége van az egész magyar nemzetért, éljen annak egy-egy közössége határon belül vagy határon kívül.

A XX. században nagyon sokfajta politikai válasz keletkezett erre az egyidejűleg ható két nagy kihívásra. Ismerjük, hogy a két világháború között a magyar politika prioritásának közepébe a történelmi magyar államhatár újramegrajzolásának vágya, szándéka került, a határrevízió, a nemzet újraegyesítése a régi határok között, és ennek érdekében az egyre erősödő Német Birodalom árnyékában Magyarország sok mindent, végül mindent egy lapra tett fel.

(13.10)

Az eredmény, amit elért, időleges lehetett, az ár pedig iszonyatos. Részei lettünk egy olyan háborúnak, amely háború nem Magyarországról és nem a magyar érdekekről szólt. Elveszett sok százezer magyar, és nem kaptunk cserébe semmit. Semmit, a nemzetpusztuláson kívül. A második világháborút követően pedig mintha feledésbe merült volna az a tény, hogy nemcsak a stabilitás a fontos, a régió stabilitása, hanem itt százezrek és milliók élnek a határon túl. Van értük felelősségünk. Mintegy negyven éven keresztül ez a felelősség nemcsak hogy elhomályosult, hanem szinte teljesen zárójelbe tétetett. Ez is rossz válasz volt. Rossz válaszra rossz válasz.

Így ért el bennünket a rendszerváltás. A rendszerváltás, amely újra megkerülhetetlen erővel tette fel a kérdést, hogyan lehet egyidejűleg szolgálni Magyarország és a régió stabilitásának érdekét, és hogyan lehet felelősséget vállalni a trianoni határon kívülre került magyarság kulturális, történelmi, nyelvi közösségeiért. Van-e egyensúly egyáltalán, létezhet-e egyensúly e két szándék között? Én ebben a folyamatban sok kitüntetett elemet látok.

Az egyik, talán legfontosabb: akkor sokat vitattuk, utólag úgy látom, hogy már nem sokan vitatják, hogy sikerült a környező országok jelentős részével és ezek között, többek között például Romániával is megkötni azt az alapszerződést Horn Gyula vezetésével, Horn Gyula kormányának jelentős erőfeszítésével, amely világossá tette, hogy Magyarország elfogadja az új európai realitásokat. Magyarország békében és biztonságban akar élni szomszédaival, és képes és kész arra, hogy ezen keretek között találja meg a maga feladatát és felelősségét a határon túli magyarság identitásának megőrzése és fejlesztése dolgában.

A 90-es évek utolsó éveiben egy megélénkülő, egyre kiteljesedő, a határon túli magyarságért egyre többet tenni akaró politika volt jelen Magyarországon, az a politika, amely azt mondta, hogy közvetlenebb és direkt eszközökkel is szerepet kell vállalni az oktatás, a tudomány, a kultúra területén, hogy ezek a közösségek erősödjenek, ezek a közösségek gyarapodjanak. Az Orbán miniszterelnök úr kormányzásának időszakában megszületett szándékok, az oktatási-nevelési támogatás, a Sapientia Egyetem és mások egy kiteljesedő felelősségvállalásról szólnak.

Köszönettel tartozunk ugyanakkor azért a folyamatért, amely 2002 után, Magyarország és Románia történelmi megbékélésének érdekében Medgyessy Péter kormányzása idején azzal a szándékkal indult el, hogy rendezzük végre közös dolgainkat itt, ebben a régióban, hogy Aradon állítsuk végre fel a Szabadság-szobrot. Üzenjük meg magyaroknak és románoknak, hogy tudomásul vesszük, Európának ezen a vidékén meg kell tanulnunk együtt élni. Hogy magyarok és románok, bár felemlegethetik történelmi sérelmeiket, hogy talán ebben vagy abban magyaroknak vagy románoknak volt igazuk vagy éppen hogy nem egy adott történelmi szituációban, de ami igazából fontos a két nép számára, ami igazából fontos a két ország számára, hogy vállaljon közös felelősséget népeiért, az országhatárai között élő valamennyi nemzetiségért és régióért.

Mert ha igaz az, hogy nekünk van dolgunk a határon túl élő magyarsággal, akkor nyilvánvaló, hogy ezen feladat és felelősség teljesítésének az a legkedvezőbb környezete, ha Magyarország és Románia nemcsak egyszerűen békében tud együtt élni, hanem közös felelősségvállalásban. Hogy magyarra nem úgy tekintenek, mint a Romániával nagyon-nagyon sok vitában élő, nagyon-nagyon sok konfliktusban élő országra mint anyaországra tekintő román állampolgárokra, hanem olyanokra, mint akiknek szívük egyik fele ahhoz a Magyarországhoz húzza őket, amely Magyarország nem egyszerűen csak békésen együtt él itt Románia szomszédságában, hanem ennél többre is képes: közösen felelősséget vállalni a régióért, közösen felelősséget vállalni Európa ezen darabkájáért, valamennyi emberért. Nincs kétségem afelől, hogy akkor, amikor mi azt mondjuk, hogy magyarnak lenni jó, de magyarnak lenni nehéz, az hasonlóképpen szólhat egy román szájából is, amikor azt mondja, hogy románnak lenni jó, de románnak lenni nehéz. És gyanítom, hogy ugyanezt mondják horvátok meg sokácok.

Nem ismerek olyan politikát ebben a régióban az elmúlt évszázadokban, amely ne arra tanított volna meg bennünket, hogy jól képviselni a nemzeti ügyet csak úgy lehet, ha az emberben van kellő nyitottság annak megértésére, hogy mások hasonló gyötrelmeken és dilemmákon keresztül próbálják meg saját nemzeti identitásukat megőrizni és megerősíteni, saját államukat alkalmassá tenni az új és új kihívásoknak történő megfelelésre. Hogy bezárkózás és a felsőbbrendűség helyett csak az a fajta patrióta magatartás lehet eredményes ebben a régióban, amelyben van kellő bátorság időnként azt is megkérdezni, hogy vajon az én törekvéseim nem sértik-e mások hasonló nemzeti törekvéseit. Hogy vajon számíthatok-e megértésre a saját szándékaimmal szemben, ha én nem mutatok hasonló megértést más népek hasonló szándékai iránt.

Azok a próbálkozások és azok a kísérletek, amelyek 2002-t követték, tették lehetővé azt, hogy a múlt héten Bukarestben, először a két ország történelmében közös kormányülést tartottunk. Azt mondják, hogy szimbolikus ez a közös kormányülés. Magam is azt gondolom, hogy igen, szimbolikus. Szimbolikus, mert két kormány nem tud ennél már többet tenni annak kifejezésre juttatásában, hogy érti, hogy nem egyszerűen partnernek kell lenni, hanem közösen felelősséget vállaló, egymás iránt is nyitottságot mutató és a nyitottságban közös válaszokat találó stratégiai partnernek. Igen, ebben partner volt Tariceanu miniszterelnök úr kormánya. Igen, miközben ez a közös kormányülés szimbolikus jelentőségű volt, egyben elvégzett annyi munkát az elmúlt hónapokban, az előkészítés folyamatában, ami több, mint amit az elmúlt hét-nyolc évben összesen elvégeztünk: 15-16 egyezményt, jegyzőkönyvet, megállapodást írtunk alá.

Ez a fajta jóakarat és ez a fajta egymás iránti nyitottság és közös felelősségvállalás az, ami lehetővé tette, hogy Csíkszeredában végre főkonzulátus nyíljon. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Kedves Barátaim! Szeretném megjegyezni, hogy a csíkszeredai főkonzulátus nyitásának első javaslata Orbán Viktor kormányától származik, ha jól emlékszem, ’99-ből. (Dr. Géczi József Alajos: Na, miért nem tapsoltok már?) Azt mutatja a megállapodás, hogy létre kell hozni az együttműködésnek ezt a magas szintjét, hogy ne egyszerűen csak egyoldalú javaslatok, hanem közös megállapodások lehessenek. Ez a fajta politika kellett ahhoz, hogy egyébként egy jó javaslatból döntés legyen és cselekvés lehessen.

Igen, ez a kormányülés kellett ahhoz, hogy Sepsiszentgyörgyön létrejöhessen a bukaresti Kulturális Intézet helyi fiókintézménye. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Ez kellett ahhoz, hogy a román kormány nyilatkozatot tegyen közzé, hogy hajlandó részt vállalni a Sapientia Egyetem román költségvetésből történő finanszírozásában. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Ez a kormányülés kellett ahhoz, hogy meg tudjunk állapodni arról, hogy ha mi Nyíregyháza, Debrecen és Szeged környékén az épülő autópályákat továbbfolytatjuk a határokig gyorsforgalmi utakban, akkor ők hogyan és milyen módon illeszkednek ezekhez a fejlesztésekhez 2010-2012-ig. Ez a kormányülés kellett ahhoz, hogy kimondja a román kormány, hogy igen, folytatni kívánja az északi autópálya építését (Taps a kormánypárti padsorokban.) Erdélyben.

(13.20)

Hogy igen, azt szeretné, bár bonyolult, mert ezernyi gondja-baja van annak a szerződésnek, amely köti őket, hogy 2012-ig megépüljön az északi autópálya.

Ez a kormányülés kellett ahhoz, hogy a határokon átnyúló fejlesztési programokról kezdődjön el tárgyalás, ahol pedig van, ott ezek a tárgyalások legyenek még dinamikusabbak, hogy a fejlesztési terveinket összeegyeztessük, hogy árvízvédelem, természetvédelem, folyószabályozás kérdésében a két ország úgy tekintsen egymásra, mint amelyik tisztában van azzal, hogy lehet, hogy ez két állam, lehet, hogy ez két nemzet, de ez egy Kárpátokig nyúlóan egységes természetföldrajzi, gazdaságföldrajzi és helyenként társadalmi régió. Márpedig ezeket az egységes régiókat nem választják el a politikai határok, ezekben muszáj együttműködnünk egymással, magyarnak, románnak itt azonos az érdeke, embernek és államnak egyaránt.

Természetesen azzal, hogy megtörtént a kormányülés, nem fejeztük be a dolgunkat. Most mindaz, amiről megállapodtunk, egy munkaprogram részét és alapját fogja képezni, a kormány el fog fogadni egy olyan munkaprogramot, amelyben a megállapodásokat konkrét hetekre, hónapokra lebontott határidőkre fogja majd felbontani, és a mi kormányunk január végéig majd rá is fog tekinteni, hogy amiben most megállapodtunk, annak a végrehajtása hogyan megy előre. Ma reggel erről tájékoztattam telefonbeszélgetésen Tariceanu miniszterelnök urat, és azt kértem tőle is, hogy semmiképpen ne elégedjünk meg a hazai és a nemzetközi sajtó egészen kiváló véleményével és értékelésével, most tovább kell menni ezen az úton, dolgozni kell, mert a kormányülésnek ez volt az értelme, hogy lendületet adjon a munkának.

Bukaresti látogatásunkat Snagovban kezdtük, ahol Jánosi Katalinnal, Nagy Imre miniszterelnök lányával… - (Közbeszólások: Unokájával!) unokájával, igen -, Jánosi Katalinnal, Nagy Imre miniszterelnök unokájával megkoszorúztuk a Snagovban elhelyezett emlékoszlopot.

Ennek kapcsán hadd mondjak összesen három mondatot. Szeretném, ha Magyarország és a magyar parlament értené, 1956. október 23-ának ege alatt megfért egymás mellett a kommunista Nagy Imre és Mindszenty bíboros. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Nem!) Megfértek egymás mellett. Tudták, hogy 1956-ban, abban a forradalomban, amely a nemzet szabadságáról, függetlenségéről, a demokráciáról szól, mindegyiküknek szerepe és helye van. Nagy Imre és Mindszenty távolsága többszöröse annak, amely távolság ma a parlament pártjai között van, mégis értették és tudták, aki elolvassa Nagy Imre emlékiratait, ma is tudhatja, aki meghallgatja újra Mindenszenty bíboros üzeneteit, az tudhatja, hogy október 23-ának a fő céljaiban tudtak osztozni. Nyilván tudták, ha siker lesz és demokrácia lesz és függetlenség lesz, akkor majd elkezdődnek a viták, de nem vitatták el egymástól, hogy részesei mindketten a nemzet szabadságharcának, függetlenségi harcának és demokratikus törekvésének.

Soha nem fogom megérteni, hölgyeim és uraim, soha, hogy tizenöt évvel a rendszerváltás után az ünnep miért nem az örömről szól. Lehet sokféleképpen látni ezt az ünnepet, de hogy van-e annak oka, hogy sértsék egymást emberek, hogy egymás tisztességébe gázoljanak, hogy elvitassuk azt, hogy van egy közös és fontos örökségünk, hogy Bozóki Andrást, aki a Fideszben kezdte vagy Kóka Jánost, aki a hetvenes években született, miért kell kifütyülni, és miért nem a védelemre érdemesek, soha nem fogom megérteni. (Dr. Géczi József Alajos: Úgy ám!) Nem hiszem, hogy ez erkölcsös dolog, legalábbis nem azé az erkölcsé, amit ’56 hagyott ránk.

Köszönöm szépen. (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiból.)