Felszólalás adatai

DR. NAGY GÁBOR TAMÁS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A Magyar Köztársaság alkotmánya megfogalmazza azt az alapot, amelyre a státustörvény épült. A paragrafus egész pontosan így hangzik: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatok ápolását.ö Sokáig éreztük úgy, hogy ez a mondat igazából nem szervesül a magyar jogrendbe, annak dacára, hogy számos erőfeszítést próbált tenni a magyar külpolitika; még az alapszerződésektől ‑ amelyekről az előbb hallhattuk az akkori miniszterelnök visszaemlékezéseit ‑ sem éreztük azt, hogy valamit is segít a határon túl élő magyar közösségek sorsán, illetve elősegíti az anyaországgal való kapcsolatok ápolását. Vannak ugyan nemzetközi egyezmények, kétoldalú szerződések, ugyanakkor tudjuk nagyon jól, hogy nincs szankció ezen szerződések és egyezmények betartására, ezért az abban foglaltak tulajdonképpen a nemzeti joghatóságok jóindulatára vannak bízva. Ha picit még drasztikusabban szeretném megfogalmazni, azt is mondhatnám, hogy az abban foglaltak mint egy óhajtás, mint egy jámbor óhaj fogalmazódnak meg.

Ezt a helyzetet felismerve és valóban tenni akarván valamit a határon túli magyarokért, a polgári kormány úgy döntött, hogy azoknak az államoknak a mintájára, amelyek a határon túl élő nemzettestvéreik segítésére törvényeket fogalmaztak meg, mi is valamilyen módon szeretnénk elősegíteni az ő gyarapodásukat, az anyaországgal való kapcsolattartásukat, kimondani azt, hogy ők az egységes magyar nemzet részei, és azt valamilyen, ha úgy tetszik szimbolikus, de a szimbolikus mezőnél sokkal gyakorlatiasabb, tartalommal is megtöltött jogi dokumentumba foglalni. Ez volt a státustörvény eredeti célja, és ‑ a szabad demokratákat leszámítva ‑ ebben értettünk egyet ebben a Házban bő két évvel ezelőtt.

A probléma az, hogy ha valaki belpolitikai kampánytémává tette a határon túli magyarok ügyét, vagy ha úgy tetszik, a státustörvény kérdését, akkor mi úgy látjuk, hogy az akkori ellenzék, a mai kormányzó pártok tették kampánytémává, és ezáltal ‑ ahogy az már korábban elhangzott ‑ mára saját kampányretorikájuk foglyaivá lettek, egyfajta olyan cselekvési kényszerbe kerültek, amelyből nagyon nehéz látni, hogy milyen előnye is származhat a határon túli magyaroknak.

A státustörvény kiüresítése azonban nem most kezdődik, ez a kiüresítés már a kormányváltást követően megkezdődött. Ugyanis sokszor és sokan elmondták már a vitában is, hogy végrehajtható törvényt kellene majd megalkotni, és elfelejtik, hogy ez a törvény már megszületett, és végrehajtható lenne, ha végrehajtanák. Az e törvény alapján járó támogatásokat nyugodtan elutalhatnák például azoknak a családoknak, akik erre rászorultak, vagy akik ezt szeretnék igénybe venni, és mégsem történik ez meg. A probléma tehát mégiscsak valamilyen szemléletbeli különbség lehet, valami, aminek a retorikai mezőben való megfogalmazása, birkózása történik most meg a Házban. Próbálunk valamit megérteni a másik logikájából, gondolatmenetéből, és minduntalan vádakká fogalmazódnak meg az érvek. Holott sokkal jobb lenne, ha nem vádakat hallanánk mindig önöktől, vagy önök nem vádaknak hallanák azokat, amiket mi mondunk, hanem sokkal jobb lenne, ha ez valódi párbeszéddé alakulna, mégpedig annak reményével ‑ ahogy azt Horn Gyulától is hallottuk ‑, hogy legyen valamilyen közös kimenetele, végeredménye a közös gondolkozásnak.

Szeretnék ehhez néhány adalékot hozzátenni, amiben úgy látjuk, hogy nem helyes a kormánypártok álláspontja. Nem helyes arra hivatkozni, hogy az Európai Unió a diszkrimináció, a megkülönböztetések tilalmával ellenzi, hogy a státustörvény vagy a határon túl élő magyarok kedvezményeiről szóló törvény valamiféle megengedhetetlen diszkriminációt fogalmazzon meg. Mindenki tudja ‑ legalábbis akik foglalkoztak vele, tudják ‑, hogy az Európai Unió nem fogalmazott meg jogi dokumentumot, amelyben ezt rögzítették volna. A csatlakozási tárgyalások során ilyen fenntartást vagy ilyen igényt a magyar kormány vagy a magyar tárgyaló delegáció részére nem fogalmaztak meg; erre Dávid Ibolya is utalt a felszólalásában. S tudjuk jól, hogy az európai jogrend ismeri is a pozitív diszkriminációt, a pozitív diszkrimináció pedig pont azért jön létre, hogy egy egyébként hátrányos helyzetű, valamilyen módon az érdekeit, az életegyenlőség-esélyeit érvényesíteni nem képes kisebbségnek segítséget nyújtson, hogy tényleges jogegyenlőséggel élhesse saját egyéni vagy közösségi életét.

(4.40)

Többen emlékeztettek rá, hogy Günter Verheugen fogalmazott meg kritikai hangokat, de szeretnénk még egyszer nyomatékosan hangsúlyozni, hogy bármely fontos is egy európai uniós tisztviselő álláspontja, ez nem a tagállamok hivatalos álláspontja, ezért nem is tekinthető olyan nemzetközi elvárásnak, pláne nem realitásnak ‑ ahogy ez itt a szocialisták szóhasználatában rendszeresen visszatért ‑, amely a magyar kormány cselekvését meg kellene hogy határozza. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy sokkal inkább egy belső megfelelési kényszerről, mint egy külső, nemzetközi vagy diplomáciai megfelelési kényszerről lenne szó.

A külügyminiszter úr említette, hogy ez a törvényjavaslat nem kelt majd feszültséget szomszédainkkal, és nem kelt majd feszültséget az Európai Unióval. Szeretném még egyszer aláhúzni: eddig sem keltett az Európai Unióval semmiféle feszültséget; szomszédainkkal pedig tárgyalások során folyamatosan ismertettük meg először a koncepcióját ennek a törvénynek, majd a törvény tervezett szövegét, és a nagyköveti konzultációkra semmiféle visszajelzés nem érkezett mindaddig, amíg ezt a törvényt el nem fogadták. Egész érdekes, hogy a velencei bizottság is fontosnak tartotta annak hangsúlyozását, hogy a kisebbségvédelem 20-21. századi fordulóján előtérbe kerülnek azok az új és eredeti formák, amelyeket az anyaállamok alkalmaznak, és ezek kedvező trendet képviselnek, ha hozzá tudnak járulni a kisebbségvédelem céljainak eléréséhez. Nem egyedi szemléletről volt itt szó. Az anyaállamok saját nemzeti kisebbségeiknek különleges jogokat biztosító törekvései egészen az utóbbi időkig nem keltettek fel figyelmet, és minimális vagy semmilyen érdeklődést nem váltottak ki. Nem így volt ez, amikor megszületett a magyar státustörvény. Abban a pillanatban hihetetlen nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki.

Ez lenne az, amit mi nemzetközi realitásoknak fogunk ezentúl érezni? Ha bárki, akinek velünk ellentétes véleménye van, és ezt adott esetben megjeleníti, akkor az a realitás, hogy mi rögtön fel kell adjuk nemzeti érdekeinket, nemzeti kulturális identitásunkat, és rögtön meg kell felelnünk valaki másnak, dacára annak, hogy ennél másabb, de hasonló szellemiségű törvényeket Romániában, Szlovákiában, Görögországban, Ukrajnában, Oroszországban, Lengyelországban már sokkal korábban elfogadtak, és akkor ez senkinek nem szúrt szemet, senkinek nem fájt. Ehhez képest érthetetlennek tűnik az a, még egyszer mondom, nagyon nagy fokú megfelelési kényszer, amely mára már úgy tűnik, hogy nem is annyira nemzetközi vagy európai hatalmi centrumoknak ‑ ahogy Eörsi Mátyás fogalmazott ‑ vagy szomszéd államoknak az igényeit próbálja kielégíteni, hanem, ha úgy tetszik, egy belső nemzetstratégiai önfeladást jelent. Ez a legszomorúbb ebben az egész vitában, és talán ez a szemléletbeli különbség is közöttünk, hogy mi nem arról beszélünk, hogy jogtechnikailag hogyan lehetne minél jobban megfogalmazni és megmenteni vagy segítséget nyújtani azoknak a nemzetrészeknek, amelyek óhatatlanul pusztulnak. Az elmúlt évtizedek adatait azért nem lehet csak úgy semmibe venni! A demográfiai adatok, a gazdasági mutatók, a beiskolázási adatok mind arról tanúskodnak, hogy ezek a szomszédos országok nem biztosítják a legelemibb kisebbségi jogokat sem, erőszakos asszimilációs politikát folytattak évtizedeken keresztül. Elég, ha csak a legutóbbi szlovákiai közigazgatási reformra utalok, amelyben megint olyan nagy egyetértés volt a szlovák pártok részéről, és amely el tudta érni azt, hogy ma színmagyar lakta területeknek nincsen többségi képviselete egyetlen szlovák régióban vagy megyében sem.

És ezeket a sorozatos, a magyar kisebbség ellen irányuló politikai, közigazgatási vagy adott esetben jogi akciókat a magyar állam, a Magyar Köztársaság, az anyaország mintegy zokszó nélkül vegye tudomásul ‑ mi nem szaladgálunk nemzetközi fórumokhoz, mi nem jelentgetünk fel más országokat európai főbíráknál. És akkor innentől kezdve kire számítsanak az ott élő magyarok? Ezt a veszélyt érzik most, hogy a státustörvény kiüresítésével tulajdonképpen csak a formája jelenik meg annak a szemléletváltásnak, amit a polgári kormány és a mostani szocialista-liberális kormány nézőpontja között éreznek. Eddig úgy érezték, hogy végre tartoznak megint valahová, végre az anyaország vállalja őket ‑ s mára odáig jutottunk, hogy az anyaország könnyedén lemond róluk a realitásokra, a nemzetközi elvárásokra vagy az európai hatalmi centrumokra való hivatkozások okán.

Térjünk még egy pillanatig rá arra, hogy mi is ezeknek az európai hivatkozásoknak talán a legfontosabb eleme, nevezetesen ez a bizonyos diszkriminációs tilalom. A törvény eredeti célja az volt, hogy a kisebbségi léthelyzetben élő magyarok kedvezményhez jutása, segítése a magyar állam részéről úgy történjen meg, hogy a magyar kultúrát, a magyar nyelven folyó oktatást támogatjuk. Ezt a célt egyébként az Európa Tanács velencei bizottságának nagytekintélyű jogászai legitimnek ítélték meg, s azért, mert ily módon csökkenthető az a hátrány, amelyet a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek a többségi nemzetek tagjaival szemben elszenvednek, és ily módon állítható helyre a valódi egyenlőség a kisebbségekhez és a többségekhez tartozó személyek között. Ugyanis az Európai Unió közösségi jogának a hátrányos megkülönböztetést tiltó rendelkezései sem tiltják azt, hogy e bizonyos pozitív diszkrimináció vagy positiv action ‑ ahogy a szóhasználat szól ‑ keretében egyes tagállamok olyan különleges intézkedéseket is tegyenek, amelyek megelőzik vagy kompenzálják az etnikai származáshoz fűződő hátrányokat.

Felismerve azt a tényt, hogy még jó darabig nem számíthatunk arra, hogy a szomszéd országokban például anyanyelvi felsőoktatást finanszírozzon az állami költségvetés akár Romániában, akár Szlovákiában, lépéseket kellett tenni azért, hogy legalább a magyar állam áldozatvállalásából magánegyetemek formájában a felsőoktatása, egyáltalán az értelmiségképzése ezeknek a közösségeknek megvalósulhasson. Ezek voltak annak a komplex intézkedéscsomagnak a részei, amelyeket mi a határon átívelő nemzeti újraegyesítés programjának szántunk, és ma is annak tartunk. Ennek egyes elemeit kiemelve vagy egyes elvi alapjait megkérdőjelezve az egész eddigi erőfeszítésünk omolhat össze.

Nem kevesebbről szól tehát ez a törvény, mint arról, hogy valójában magunkénak érezzük-e még a határon túli magyarokat. Valójában erőforrásnak, nemzeti kincsnek, a nemzeti hagyományok hordozóinak tekintjük őket ‑ vagy tehertételnek?

(4.50)

Úgy tűnik számunkra, hogy a szocialista-szabad demokrata kormány egy kipipálandó feladatként most elénk hozta ezt a törvényjavaslatot, ha úgy tetszik, a lehető legrövidebb idő alatt áterőszakolja a parlamentben. Most már így öt óra felé járva, kint már hajnalodik is talán, tehát reggelbe nyúló vitában mondhatjuk el az álláspontunkat, gyakorlatilag üres padsorok előtt ‑ mert már csak államtitkár úr maradt itt a szocialista-szabad demokrata kormány részéről ‑, pedig még volna mit mondanunk (Szabó Vilmos: Nyugodtan.), és kicsit egyoldalúra sikeredik ez.

Néha megkapjuk a fejbedöngöléseket, a vádakat, hogy mi mindent milyen rosszul csináltunk, és nem tételezik föl rólunk, hogy milyen szándékokkal, milyen erőfeszítésekkel próbáltunk segíteni, és próbálunk még valamit megmenteni azokból a kedvezményekből és azokból az elvekből, amelyeket a státustörvény jelentett.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)