Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

MAGYAR ZOLTÁN (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Ha jól számoltam, akkor a hetedik költségvetési vitában van szerencsém részt venni, és sajnos az elmondható egyébként általánosságban, hogy persze úgy folynak Magyarországon is a költségvetési viták, ahogy ez megszokott, azaz a kormánypárt minden évben előadja, hogy ez aztán a világ legjobb költségvetése, és sose volt még Magyarországnak ennyire tökéletesen összerakott és egyben lévő költségvetése, mi, ellenzékiek meg nyilván az érzékenyebb és gyengébb pontokat próbáljuk meg kiemelni és támadni.

Azonban van egy olyan pontja, amiről én szeretnék beszélni, ami általánosságban elmondható, hogy folyamatosan romló számokat és adatokat tartalmaz, illetve, ami ennél is súlyosabb probléma, hogy éppen ellenkező folyamatokat bizonyít be, mint amit egyébként a kormánypárti képviselők rendre állítanak róla, a vidéki Magyarország helyzetéről és úgy általában a mezőgazdaság kérdésköréről. Egy komoly ellentmondás van eleve már a logikában a kormánypártiak és közöttünk a tekintetben, hogy hogyan is minősítsük, hogyan is állapítsuk meg azt, hogy milyen állapotban van ma a vidéki Magyarország kérdése.

Folyamatosan GDP-vel jönnek, folyamatosan kozmetikázott munkahelyi adatokkal, illetve azzal a néhány tízezer mezőgazdasági vállalkozóval jönnek, akiknek ma tényleg nagyon jól megy, miközben a Jobbik felfogása ennél sokkal szélesebb értelemben értelmezi azt, amikor a vidék helyzetéről beszélünk. Számunkra a mezőgazdaság, az agrárium nem azt a néhány tízezer embert jelenti, akikre folyamatosan hivatkoznak, és akiknek, hála istennek, valóban jól megy.

Elég, ha azt megemlítem, hogy az AKG-prog­ram­ban milyen brutális számok jöttek elő minap. Tudom én azt, hogy ez most európai uniós forrás, és csak azért említem meg ebben a vitában, hogy például Borsod megyében 4 százalék kapott a zonális támogatások tekintetében a pályázók közül, mert bizony majd a hazai költségvetési forrásból kell ezeket kiegészíteni, máskülönben elképzelni sem tudom azt, hogy például mi lesz a túzokkal, a harissal vagy minden olyan fajjal, amelynek a fenntartásához, szaporodásához, a stabil populáció eléréséhez nélkülözhetetlen volt eddig az AKG-program megléte. Mivel ezek a családi gazdálkodók most elestek ettől az európai uniós lehetőségtől az önök hibájából, ezért egyszerűen elképzelhetetlen, hogy miként lesz majd ezeken a területeken a családoknak is a megmaradása, a lehetőségeik, illetve miként lesz ezen fajok fennmaradása.

A másik, amit szomorúan meg kell állapítani, a nemzeti vidékstratégia helyzete. 2020-ban járna le az a program, ami gyakorlatilag még el sem indult, legalábbis a gyakorlatban semmiképpen nem. A második Orbán-kormány színre lépését követően lett ez a stratégia kormányzati szinten elfogadva 2011-ben, de sajnos arra már nem vették a bátorságot, hogy ez a stratégia végül is ide a Ház elé is kerülhessen, mert ne felejtsük el, hogy az eredeti terv még az volt, hogy itt a Ház falai között is tudunk róla vitatkozni. A Jobbik számára az a stratégia egyébként elfogadható volt, azt kell mondanom, hogy olyan 80-85 százalékban egyezett a Jobbik vidékpolitikájával, azokkal a programokkal, amelyeket egyébként mi is folyamatosan szorgalmazunk.

Aztán persze nem lehet csodálkozni, hogy nem került ide a Ház elé, hiszen ahogy látjuk a költségvetést, idén sem áldoztak a nemzeti vidékstratégia céljainak a megvalósítására megfelelő összegeket ‑ ezt majd részletezem kicsit később ‑, sőt, ezen túlmenően ellentétes folyamatok indultak el, ha másra nem, például az állami földek privatizációjára gondolhatunk, aminek a befolyt összegek révén ismét csak komoly hatása kellene hogy legyen a költségvetésre, de majd erre is később térnék ki.

Tehát összességében azt tudom elmondani, hogy az a helyzet, ami a mai magyar vidéken van, azért okoz számunkra még a többi témánál is talán nagyobb csalódottságot, mert ez volt az a terület, ahol arra lehetett számítani, hogy a 2010-es kormányváltást követően talán nagyobb léptékben indulnak el a fejlesztések, és egy komolyabb ütemben történik meg a vidék felzárkóztatása. Hiszen azt mi is jól láttuk, hogy a korábbi MSZP-SZDSZ-kormányok alatt mindenképpen hátrányosabb megkülönböztetés érte az aprófalvas területeket, mint ahogy egyébként azt megérdemelték volna, és egy olyan kommunikációt folytatott akkor még a Fidesz, ami azt sejtette akár az ott élők felé, akár mifelénk, hogy talán ez a helyzet megváltozhat.

Néhány konkrétum, hogy mégis milyen módosító indítványokkal próbáltam meg ezt a helyzetet orvosolni, és ezen általánosan elmondott vidékképen miként kívántam vagy kívánok javítani, ezekre hoztam fel példákat.

A kisvasutak helyzeténél nagyon fontos elmondani, hogy vannak olyan aprófalvas területek, ahol például az elhanyagolt állapotban lévő, de még egyébként létező kisvasutak komoly turisztikai vagy akár gazdasági vonzerőt is jelenthetnének egy-egy adott térségnek, így erre mindenképpen szeretném, ha nagyobb figyelmet áldozna az Országgyűlés, és elfogadná például ez irányú módosító indítványainkat.

Beszélni kell a Kincsem nemzeti lovas­prog­ram­ról is, ami talán az egyik legnagyobb csalódás, hiszen az egész ágazat tekintetében ‑ de itt most nemcsak a lótenyésztésre gondolok természetesen, hanem a rekreációra, a turizmusra, a lovassportokra, sőt a lovaskultúra-oktatásra, a terápiára és a versenyzésre is, tehát a teljes lóval végzett tevékenységi csoportra, ha mondhatom ezt így, magára a lóhasználat minden egyes formájára ‑ komoly fejlesztéseket ígértek. 2012. február 29-én fogadta el a kormány a nemzeti lovasprogramot, melyet egyébként a szakmával dolgoztatott ki, és kiváló anyag, ezt el kell ismernem, és mi is üdvözöltük akkor a megszületését.

A probléma a gyakorlati feltöltéssel van, mert, ugye, az nem történt meg. Néhány extrém vállalás, néhány komolyabb sportkomplexum alapkőletétele történt meg, illetve van, ahol már ennél egy kicsit előrébb is tartunk, de az összes többi területen a nullával egyenlő az előrelépés. Sőt, mondjuk, a tenyésztés területén még komoly visszalépésekről is hallunk folyamatosan. Miközben sokszor jogosan elmondjuk, hogy lovas nemzet vagyunk, és milyen jó lenne, ha a ló sokkal inkább visszakerülne a mindennapokba, ahhoz képest, ha a környező országokhoz mérjük magunkat, akkor is jóval kevesebben tudnak lovagolni, mint ezekben az országokban, ami azért egy döbbenetes adat, főleg, ha figyelembe vesszük a terápiás és szabadidősport pozitív hatásait, főleg, mondjuk, ha a gyermekeket nézzük. Így szintén ‑ ahogy már említettem ‑ nagy csalódás, hogy arról volt szó, hogy 300 iskolában indul el majd a lovaskultúra-oktatás és aztán a lovaglás lehetősége, ehhez képest csak a legjobb módban élők tehetik meg ma azt, hogy gyermekeiket rendszeresen, mondjuk, ilyen helyekre elvigyék, és aztán ebből a hobbiból egyszer talán még életforma is kialakuljon.

Itt is nagyon szomorú egyébként az ágazat minden szereplője, hiszen a nemzeti lovasprogram megalkotásával és kormányzati elfogadásával azért egy kicsit többet vártak ettől, hiszen ezzel gyakorlatilag bohózattá vált a kormányzati intézmény, hiszen érthetetlen számunkra, hogy ha egyszer magán a kormányülésen elfogadásra kerül egy ilyen program, akkor miként képzelhető el, hogy aztán hosszú-hosszú éveken keresztül ezt nem töltjük fel tartalommal.

A tanyafejlesztési programra áttérve: itt is évről évre egy folyamatos csökkenést tapasztalunk. Szeretném ezt a tanyafejlesztési programra szánt összeget is kicsit megnövelni, persze, ennek az is azért feltétele, hogy ez értelmesen legyen elköltve, hiszen ha megint az V. kerület lesz a legnagyobb nyertese a tanyafejlesztési programnak, ahogy ezt néhány éve láthattuk, akkor nem sok értelme van ezt az összeget növelni.

(18.50)

De talán bízzunk abban, hogy ennél már józanabbul fogják elkölteni ezt a pénzt.

A nemzeti méhészeti programot már egy kormánypárti képviselőtársam is említette. Valóban nagy szükség lenne ennek a komolyabb mértékű támogatására, hiszen nemcsak a méhsűrűség iszonyatos növekedése okoz problémákat, aminek a „Fiatal gazda” program és sok egyéb okozója is van, és talán egy kicsit túl is lett már tolva ez a kérdés itt Magyarországon, hanem a kínai hamisított méz ügye is komolyan rontja a magyar méhészek lehetőségeit. Ebben is érdemi előrelépésekre számítanánk, ami olyan értelemben összefügg a költségvetéssel, hogy a Nébihnek ehhez megfelelő eszközöket kell biztosítani, ezt egy másik módosító indítványban meg is fogalmaztam. Illetve az idei fagy, ami középtavasz táján érkezett, azt eredményezte, hogy a legtöbb méhész még nem is tudott pergetni az idén, miközben normális években már ezen régen túl vannak.

A hungarikumok népszerűsítésére és egyáltalán a hazai hungarikumok kezelésére is többletforrást irányoztam elő, hiszen én az egyetlen ellenzéki képviselője lehetek a Hungarikum Bizottságnak, ami nagyon megtisztelő, és igyekszem is kihasználni ezeket a lehetőségeket, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy nem vesszük elég komolyan ezt a területet. Nagyon örülök, hogy megszületett a Hungarikum Bizottság, megszülettek a nemzeti értéktárak, és hogy ennek az egésznek ki lett építve az infrastruktúrája, és hogy ebben a politika is ilyen aktívan részt vesz, de azt tapasztalom, hogy ha az átlagemberekkel nem ismertetjük meg a hungarikumokat, nem ismertetjük meg a magyarság legnagyobb teljesítményeit, legyen az természeti vagy legyen az bármilyen találmány, akkor nem várhatjuk el azt, hogy a hungarikumnak mint fogalomnak kiteljesedjen a valódi értéke, és aztán ez a gyakorlatban is azt eredményezze, amit egyébként szerintem itt mindahányan a Házban elvárnánk tőle.

A halgazdálkodás egy örök vesszőparipám, arról is néhány gondolatot. A tengerek rohamosan fogyó halkészlete miatt egyre nagyobb hangsúly helyeződik az édesvízi halakra, és jó lenne, ha a táplálkozás területén is hazánk legalább a régi fényében tündökölne. Ennek összességében nemcsak olyan oka van, hogy ez több munkahelyet hozna létre, illetve a vidéki megmaradást is elősegítené, hanem tudjuk, hogy az egészségünkre gyakorolt hatása is jelentős lehetne. Nagyon sajnálom egyébként, hogy az európai uniós és hazai forrásoknál is most már évek óta, rendre folyamatosan vesztes a halas ágazat. Komoly lehetőségek rejlenek ebben, és remélem, hogy hozzájárulhatunk majd ezzel a költségvetéssel ahhoz, hogy ebben változásokat érjünk el.

Az osztatlan közös tulajdonok esetében nem kell mondanom a képviselőtársaimnak, hogy ez mekkora probléma. Aki tart fogadóórákat, az nagyon jól tudja, hogy körülbelül ötből két állampolgár ilyen jellegű problémákkal, ilyen jellegű visszaélésekkel, vélt vagy valós ügyekkel érkezik hozzánk. Jó lenne végre tisztázni ezt a kérdéskört. Ez az egész a rendszerváltásnak és annak a kárpótlásának a következménye, ami eléggé felemásra sikeredett, de ennyi évvel már az úgynevezett rendszerváltás után jó lenne ezt a kérdéskört tisztába rakni. Kaptunk ígéreteket, hogy ez 2018-ig megtörténik, de ha csak ilyen ütemben kap ez a feladat forrást a minden évi költségvetésben, akkor egyszerű számítással megállapítható, hogy ez nem fog sikerülni; ráadásul ott van még az erdők ügye, ami egy külön történet, de abban is előre kell lépni. Mégiscsak egy elég érdekes állapot az, hogy valaki örököl, mondjuk, erdőt, van tulajdona valahol, de azt nem tudja megmondani, hogy éppen melyik fa az övé, vagy egyáltalán nem tudja érvényesíteni a tulajdonához fűződő egyéb jogokat.

A prémesállat-tenyésztésről is néhány gondolatot. Tudom, hogy Magyarországon ez még gyakorlatilag csak a csincsillára korlátozódik, és abban majdnem hogy világhatalom vagyunk, de úgy alakultak a piaci körülmények, hogy ismét komoly lehetőséget látunk ebben, ráadásul maga a táplálékforrás, maga a táplálása ezeknek az állatoknak, a takarmányozása teljes mértékben megoldható lenne, erre komoly XXI. századi technológiák állnak már rendelkezésre, nem kell ahhoz tengerparti országnak lenni, hogy erre képesek legyünk megfelelő minőségben. Azért említem itt ezt is ilyen részletességgel, mert nem komoly, nagyipari, több ezer anyás nyérctelepekre gondolok ilyenkor, hanem bizony másodállásban egy-egy vidéki családnak ez komoly segítség lehetne. Láttunk például Lengyelországban példákat arra, hogy ez milyen kiválóan tud működni.

Beszélhetnénk még a konyha- és kiskertprogramról is, ami szintén támogatást érdemelne. Nagyon fontos lenne már óvodáskortól megismertetni a gyerekekkel azt, hogy milyen a tudatos táplálkozás, milyen fontos az, hogy az ember a saját környezetét meg tudja művelni, felismerje azokat a növényeket, állatokat, amelyekkel aztán később az asztalán fog találkozni, és hogy ezeket helyesen tudja művelni. Ez egyfajta rekreációs szerepet is ellát egyébként, akinek van konyhakertje, annak nyilván ezt nem kell bizonygatnom.

A mezőgazdasági szakközépiskolákról is néhány mondatot. Nagyon sokat beszélgetünk arról, hogy az egyik legnagyobb problémája ma az agráriumnak, legalábbis ami a humán erőforrás tekintetében megvan, éppen az, hogy ugyan elég jó agráregyetemeink vannak, persze ott is sok a gond meg lehetne fejleszteni, de igazán nagy hiány a szakirányú szakközépiskoláknál van, ahol a színvonal és egyáltalán a technikai felszereltség olyan alacsony, amivel nem is várható el az, hogy minőségi oktatást végezzünk. Ráadásul agrárországnak definiáljuk itt gyakran magunkat a parlament falai között, ezért, azt hiszem, sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.

A tejről is volt ma már szó. Minden bizonnyal tévednék, és nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy ez kizárólag a kormány hibája. Természetesen a tejválság jelenleg egy összeurópai, de még inkább világprobléma, ami összefügg az orosz válsággal, ami összefügg a csökkenő kínai kereslettel, összefügg az áfacsalásokkal és legfőképpen azzal, hogy az Európai Unió kivezette a tejkvótát. Ugyanakkor a kormány elmulasztotta a felkészülést erre az időszakra, és itt már nem kerülhető meg az ő felelőssége, ezért a módosító indítványomban arra teszek javaslatot egy komplex tejprogrammal, hogy az áfától a magyar tej reklámozásán keresztül egészen a feketetej kiszűréséig mindenre legyen lehetősége a kormánynak. Ha ezt nem tesszük meg, és ez most nem valamiféle ellenzéki ijesztgetés, akkor itt öt éven belül nem fogunk tudni hazai tejet fogyasztani.

Néhány területi módosító indítványra nagyon röviden kitérnék, ezek már nem a mezőgazdaságot vagy élelmiszeripart érintik kizárólag, hanem sokkal inkább a saját szülőhazám, választókerületem környezetéről szólnak, Győr-Moson-Sopron megyéről néhány gondolatban. A szigetközi vízpótlás az, amit talán érdemes lenne megemlítenem, itt is komoly ígéretek voltak. Mivel a mindenkori kormányok nem léptek semmit a Szigetköz vízpótlásának problémájával kapcsolatban, ezt megunva a szigetközi emberek aláírásokba kezdtek, összefogtak a megyei napilappal, és elérték azt, hogy itt a parlamentben is kénytelenek voltunk vitatkozni erről a kérdésről. A helyzet annyiban volt talán egy kicsit más, hogy akkor még Illés államtitkár itt ült az önök soraiban, és a haját tépve üvöltözött hol az ellenzéki képviselőkkel, hol egy kicsit mérsékeltebben azokkal a kormánypárti képviselőkkel, akik egyetértettek, és gyakorlatilag száz százalékban ugyanazt mondták, amit én, maximum kevéssé bírálták a kormányt a semmittevés miatt.

Ma már ott tartunk, hogy mondjuk így, ez a sötétzöld politika kikerült talán a kormány köreiből, és lehetőség nyílt arra, hogy ebben a kérdésben is lépjünk, ugyanakkor sem európai források tekintetében, sem a hazaiaknál nem látok ebben érdemi előremozdulást, miközben itt most nem Bős-Nagymaros beindításáról beszélünk ‑ sajnos, ezt így zárójelbe teszem ‑, hanem arról, hogy néhány kőszórással vagy néhány fenékküszöbbel, valamiféle technikai, műszaki megoldással érdemben is jelentősen lehetne javítani a szigetköziek életminőségén. Számtalan egyéb dologgal összefügg ez, ahogy ezt már megbeszéltük itt akkor a vita során, és úgy tűnt nekem, hogy akkor a kormánypárti képviselőtársaim is osztják ezt a véleményt.

Az úthálózatoknál nem térek ki az összes pontra, amelyek ezt érintik a módosító indítványaim közül, de azt el kell mondanom, hogy Magyarországon Győr-Moson-Sopron megyében rendelkezünk a második legrosszabb úthálózattal. Ezen sokan meglepődnek, pedig ez tényszerű és így van, és ezért irányzom elő, hogy változtassunk, hiszen ahhoz, hogy a kistelepülésen élők is legalább közel ugyanolyan minőségben hozzáférhessenek a szolgáltatásokhoz, az állami vagy egészségügyi vagy oktatási szolgáltatásokhoz, bizony egy javított minőségű úthálózatra van szükség.

Zárógondolatként még engedjék meg, hogy a kapuvári húsgyárat hadd említsem meg. Ez egy fájó pont, hiszen, mondjuk azt, rendkívül gyanús az, ahogy az elmúlt években százéves, tradicionális üzemeink szinte mindegyike bezárt a húsipar területén.

(19.00)

Lássuk be, mondjuk el őszintén, teljesen egyértelmű, hogy egy üzleti körhöz köthető az, hogy kinek volt az érdeke, hogy aztán egy Gyula, Pápa, Kaposvár, Zalaegerszeg, Kapuvár, Törökszentmiklós szépen lassan, egymás után, különböző módszerekkel ugyan, de lehúzta a rolót. A kapuvári húsgyár az egyik olyan, amelynek megmentésére semmiféle lépést nem tettek. A csődbiztos valami olyasmi kijelentést tett, hogy miért kéne megmenteni, hiszen közel van a határ, majd átmennek a kapuváriak Ausztriába dolgozni. Ez az a mentalitás, amit mi nem tartunk elfogadhatónak, és ezt a tradicionális üzemet szeretnénk megmenteni, a környékbeli sertéstartó gazdálkodók tulajdonába juttatni, hogy aztán majd szövetkezeti formában üzemeltetve egy életképes, a kisvárosban meghatározó munkahelyet adó, minőségi élelmiszert előállítani tudó üzemet tudjunk újraindítani.

Minden évben benyújtom az ’56-os múzeum lehetőségét Mosonmagyaróváron. Az ’56-os terror egyik legemblematikusabb településéről van szó, ahol rengeteg véráldozatot követelt az a szörnyű géppuskatűz. És hát úgy érzem, hogy méltó lenne a településnek egy ’56-os múzeum. Jelenleg csak néhány kopjafa emlékeztet minket az ott történtekre.

Csak néhány módosító indítványomra volt idő, ezeket ajánlom a figyelmükbe, és kérem, hogy fontolják meg őket, hiszen azt hiszem, mindegyik olyan módosító indítvány, amivel minden jó érzésű képviselőtársamnak egyet kell tudni érteni. Köszönöm a lehetőséget, elnök úr. (Taps a Jobbik soraiban.)