Felszólalás adatai

Tisztelt Országgyűlés! Mai ülésünk soron következő napirendi pontjaként a XX. századi diktatúráknak, így a kommunista diktatúrának is a felnövekvő generációk számára történő hiteles bemutatásáról szóló határozati javaslatokat tárgyalunk meg.

1958. március 17-én ítélték életfogytig tartó börtönbüntetésre Rácz Sándort, az 1956-os forradalmi munkásmegmozdulások vezéralakját, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökét, aki végül 1963-ban, külföldi nyomásra amnesztiával szabadult. A közelmúltban elhunyt Rácz Sándort búcsúztató gyászmisére, majd a temetésre e napirendi pontok tárgyalása idején kerül sor. Többen vagyunk, akik éppen e fontos előterjesztések tárgyalása miatt nem tudunk részt venni a gyászszertartáson, így ezúton fejezzük ki részvétünket a családnak és a Magyarok Világszövetségének, amelynek Rácz Sándor a tiszteletbeli elnöke volt.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik a nemzetiszocialista vészkorszak történelmének a fiatal generációk körében való minél teljesebb megismertetése, valamint az emlékezetkultúra fontosságának tudatosítása érdekében szükséges egyes intézkedésekről szóló, Tóbiás József, Steiner Pál, Lendvai Ildikó, MSZP, képviselők által előerjesztett országgyűlési határozati javaslat; a diktatúrák által intézményesített gonoszság, valamint a történelem jövő nemzedékek számára történő objektív bemutatásáról szóló, Rubovszky György, Harrach Péter, Tarnai Richárd, KDNP, képviselők által előterjesztett országgyűlési határozati javaslat; a recski munkatáborban a kommunista diktatúra erőszakszervezetei által elkövetett rémtetteknek a felnövekvő generációk számára történő hiteles bemutatásáról szóló, Vona Gábor, Jobbik, képviselő által előterjesztett országgyűlési határozati javaslat együttes általános vitája a lezárásig. Az előterjesztéseket H/10767., H/10960. és H/11032. számokon kapták kézhez.

Tisztelt Országgyűlés! Most a három országgyűlési határozati javaslat expozéja következik. Elsőként megadom a szót Steiner Pál úrnak, 15 perces időkeretben, aki a H/10767. számú előterjesztés expozéját ismerteti. Öné a szó, képviselő úr.

DR. STEINER PÁL (MSZP), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Először is emlékeztetnem kell arra, hogy az indítványunk, amelyet megtettem Tóbiás József és Lendvai Ildikó képviselőtársammal együtt, először úgy látszott, hogy elvérzik az oktatási bizottság ülésén, hisz az oktatási bizottság első körben nem tartotta általános vitára alkalmasnak.

(10.00)

Helyeslem és elismeréssel szólok arról, hogy a kormánypártok frakciói felülbírálták az álláspontjukat, és szavazati magatartásukkal lehetővé tették, hogy az Országgyűlés foglalkozzon általános vitában az előterjesztésünkkel, amely véleményünk szerint sok fontos ügyet tartalmaz. Azért mondom azt, hogy sok fontos ügyet, mert azt vélem, hogy a határozati javaslatunknak az elfogadásában a társadalom felé sok olyan kérdésben van kisugárzása, amelyek alapvetően befolyásolhatják a magyar társadalom emlékezetkultúráját - gondolok itt az oktatásra, gondolok itt a párbeszédre vagy gondolok a jog eszközeire.

Tisztelt Országgyűlés! Nyilvánvaló az, hogy a szocialista frakció elismeri azt a tényt, hisz maga is számtalan esetben részt vesz és megszólal ezeken a megemlékezéseken, hogy a magyar társadalom, a magyar állam, a demokratikus erők megfelelően, méltósággal és tisztességgel emlékeznek meg a holokauszt áldozatairól. Ezért - nem felsorolva azokat a visszatérő eseményeket, amikor ezekre a megemlékezésekre sor kerül - azt gondolom, hogy ebben teljes mértékű konszenzus van a demokratikus erők között, hogy ezeket a megemlékezéseket, amelyek akár a holokauszt emléknapjával függenek össze, akár a budapesti gettó felszabadításával függenek össze, akár más, a holokauszthoz kötődő eseményekkel függenek össze, a magyar közvélemény, a demokratikus erők többsége méltósággal ünnepli meg. Csak emlékeztetni szeretnék az élet menete több tízezres rendezvényére az elmúlt hónapban, amikor is a magyar társadalom többsége hitem szerint kifejezte a véleményét, hogy hogyan viszonyul az ezzel szemben álló véleményekhez.

Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy van egy rendkívül fontos erkölcsi kötelezettségünk, mindannyiunknak, szülőként is, a közélet szereplőjeként is, szakemberként is, és minden olyan viszonyrendszer alapján, amikor részt veszünk a magyar közéletben, részt veszünk a társadalmi emlékezet alakításában, és ami ennél talán fontosabb: szülőként, tanárként, szakemberként részt veszünk a gyermekeink, a fiataljaink erkölcsi nézetrendszerének kialakításában, az ő nevelésükben, és megadjuk nekik azt az esélyt, hogy saját maguk a tapasztalataik alapján alakíthassák ki az erkölcsi világképüket, méghozzá úgy, hogy az igazat ismerjék meg, a sokszínű igazságot ismerjék meg, de valódi igazságot ismerjenek meg.

Ezért terjesztettük elő ezt a határozati javaslatot, mert véleményünk szerint az emelkedett és nagyon fontos erkölcsi kötelességünk folyamán csak akkor tudjuk ezt a feladatunkat megfelelően végrehajtani, ha naponta figyelünk ezekre az ügyekre. Ennek a figyelemnek a középpontjában természetesen az oktatás a legfontosabb, az oktatás, amikor is azok, akik alakítják a gyermekeink nézeteit, alakítják az ismereteiket, ismereteket adnak át nekik, megfelelő erkölcsi és szakmai felelősséggel viszonyuljanak ezekhez a kérdésekhez. Nagyon fontos, hogy a gyermekeink tapasztalatokat szerezzenek. Minden didaktikus oktatás mellett szerintem ugyanolyan fontossága van annak, hogy egy fiatal, aki befogad, aki ismerkedik, aki most látja meg a világot, aki most tapasztalja meg, hogy a világ mennyire összetett, mennyi benne a jó, mennyi benne a rossz, tapasztalatokat szerezzen, és lássa a valóságot, még akkor is, ha ez a valóság időnként elrettentő.

Ugyanakkor az előterjesztés előkészítése során végiggondoltuk szakmai szervezetekkel együtt, hogy hogyan is lehet ezt csinálni. Ennek a tevékenységnek a magyarországi közéletben az egyik legjelentősebb szakmai szervezete a Steven Spielberg által alapított alapítvány, amely nagyon szakszerűen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Az első és legfontosabb az, hogy a fiataljainkat fel kell készíteni arra, hogy mit fognak látni, arra, hogy mit fognak tapasztalni, arra, hogy ez hogyan történhetett. Ennek be kell mutatni a történelmi előzményeit, be kell mutatni a legborzalmasabb állomásait, és bizony be kell mutatni a jelenkori negatív véleményeket is. Ez az alapítvány például és más szakmai szervezetek is nagyon jelentős eredményeket értek el, nagyon jelentős munkásságot végeztek, és számtalan esetben bizonyították - és érdemes megnézni az ő anyagaikat -, hogy egy helyes előkészítés után a tapasztalat bizony erősíti az erkölcsi és világnézeti nevelést és a helyes értékítéletet, nem pedig kontraproduktívan egészen másfelé viszi el a befogadó fiatal nézetrendszerét.

Ugyanakkor a felkészítés után, azt gondolom, minden magyar fiatalnak, aki ezt akarja, és akinek a tanára, a szülője vagy bárki, aki a közösségében tud neki segíteni, joga van, ha akar, eljutni Auschwitz-Birkenau emlékhelyére, joga van a saját szemével meggyőződni arról, hogy mit is jelentett a soá, avagy a holokauszt. Joga van megismerni, hogy hogyan néz ki, és látni a maga szörnyű valóságában a krematóriumokat, ahol emberek millióit pusztították el, joga van megnézni a szemüveghalmokat, amelyek hegynyi méretűek, joga van megnézni az emberbőrből készített lámpákat, és joga van megnézni a hatalmas hajhalmokat. Mert ha ezt a kettőt össze tudja rakni magában, akkor világossá válik az a következtetése, hogy a XXI. században ilyen típusú szörnyű cselekményre nem kerülhet sor, és a fiataljaink értékítélete, erkölcsi felfogása a biztosíték arra, hogy valóban ne is kerüljön sor erre.

Tudom, hogy majd a vita során számos vélemény el fog hangozni, hisz az oktatási bizottság vitájában már megismerkedtem néhány érveléssel, de szeretném azért azt előre elmondani, hogy az egyik bűn soha nem relativizálja a másikat. Az egyik bűnnel soha nem lehet igazolni a másik bűnt. Ha a történelmet nézem, akkor a történelemben számos szörnyű cselekmény történt. Ugyanolyan szörnyű volt Savonarola tevékenysége és a máglyák, ugyanolyan szörnyű volt Torquemada Tamás inkvizíciója, és ugyanolyan szörnyű volt például az örmény nép ellen elkövetett genocídium, mint amilyen szörnyű volt a náci hordák által megvalósított szörnyű népirtás.

(10.10)

Ez a népirtás azonban egy dologban különbözik a többi szörnyű genocídiumtól. Az pedig az a tudatos, szinte mérnöki munka, ahogy az állam pénzén megszervezték ezt a folyamatot, állami hivatalnokok, azt kell mondjam, állami precizitással, és azért is fontos, és meg kell ezzel ismerkedni, mert bizony arról is meg kell emlékezni, és nem szabad eltagadni, hogy Magyarországon szintén az állam segítségével történt meg ez az iszonyatos tragédia.

Volt egy olyan mondat is, amely azt érvelte, hogy Magyarországon a holokauszt emléknapja azért tér el az európai emléknaptól, mert a magyar történelem felé akartuk húzni az eseményt. Azt kell mondjam, hogy Auschwitznak szörnyű aktualitása van, ha szabad ezt a szót használni, hisz aki elmegy és megnézi azt a térképet, ahol a transzportokat mutatják leltárszerűen, láthatja, hogy állami segítséggel Magyarországról deportálták a legtöbb magyar polgárt, aki zsidó származású volt. Ez az igazi aktualitása ennek az auschwitz-birkenaui tábornak, és ezért tekinthető az egyik legfontosabb magyar kegyhelynek, ami ezt a népirtást illeti.

Végül az előterjesztésemnek vagy az előterjesztésünknek az is a szándéka volt, hogy egyvalamire szeretném felhívni a figyelmet, nevezetesen arra, hogy az antiszemitizmus nem a zsidó identitást vállaló magyar polgárok ügye. Azt kell mondjam, hogy aki a zsidó identitását vállalja, az teljes mértékben magánügy. Magánügy, hogy ő vallásos zsidó-e, magánügy, hogy ő neológ zsidó-e, magánügy, hogy ő szekuláris zsidó-e. Ez az ügy a többség ügye. Ez az ügy, a magyar nemzet és Európa ügye, és annak a demokratikus többségnek az ügye, akik hajlandóak-e, tesznek-e és megmutatják-e azt, hogy meg tudják akadályozni, hogy Magyarországon újra terjedjenek a szélsőséges nézetek, újra megjelenjen az antiszemitizmus, újra legyen okuk embereknek félni, vagy pedig, amit, azt gondolom, a XXI. század békés körülményei között mi közösen meg tudunk tenni, hogy a demokratikus erők kiközösítik ezeket a nézeteket, kiközösítik a nézetek képviselőit, nem ülnek be velük egy kávéházba, egy klubba, nem vesznek részt közös rendezvényeken, és nem veszünk tudomást ezekről a nézetekről. Már csak azért sem, mert ezek a nézetek a XXI. század körülményei között nevetségesek, gyávák, és igazándiból semmi másról nem szólnak, mint néhány ember haszonszerzéséről, aki ezen az ágon próbál valamilyen olcsó és rendkívül veszélyes népszerűséget szerezni magának.

Ezért tartjuk azt nagyon fontosnak - és ezért tettük meg a határozati javaslatunkat -, hogy a magyar fiatalok megnézhessék ezt az emlékhelyet, és arra kérjük a kormányt, amennyiben elfogadásra kerül ez a határozati javaslat, hogy vonja be a szakmai szervezeteket, vonja be mindazokat a szervezeteket, akik foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, kérjék ki a véleményüket, és a teljes társadalom ezzel foglalkozó rétegének, ezzel foglalkozó szakembereinek, a véleménynek az abszolválása után alakítsák ki a határozat végleges változatát.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok és az MSZP soraiban.)

ELNÖK: A H/10960. számú előterjesztés expozéját Tarnai Richárd képviselő fogja megtartani, szintén 15 perces időkeretben. Öné a szó, képviselő úr.

DR. TARNAI RICHÁRD (KDNP), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A szemem előtt peregnek egy dokumentumfilm kockái, valamikor a kilencvenes években mutatták be ezt a dokumentumfilmet. Egy hölgy, Bárdy Magda beszélt ebben a filmben, és elmesélte, hogy őt éppen Auschwitzba deportálták a szocialisták, a nemzeti szocialisták a második világháború idején (Moraj a Jobbik soraiban.), ezt sikerült túlélni, és onnan sikerült hazatérni.

Aztán visszaköltöztek Veszprém megyében található nagypolgári házukba, és pár hét elteltével csengettek, jöttek az ávósok, most már a nemzetközi szocialisták, elvitték őket az Andrássy út 60-ba, kínozták, gyötörték ezt a zsidó házaspárt, a férjet halálra kínozták, a feleséget végül hazaküldték, deportálták, és a hölgy Ausztráliában telepedett le.

'93-ban Ausztráliában megismerte egykori kínzóját, Vajda Tibor elvtársat, aki éppen fogorvosként diploma nélkül fogakat helyezett be - valószínűleg volt rutinja ebben - ott, Ausztráliában, és ekkor történt meg az a gyalázat, amire talán emlékszünk, Horn Gyula szocialista-szabad demokrata kormánya idején, Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt, Kuncze Gábor humánpolitikai vezetője a következő mondatot írta le egy hivatalos levélben: az ÁVH vizsgálati osztályán 1950-52 között nem volt megengedett a gyanúsítottak bántalmazása. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Szégyen és gyalázat!)

Aztán egy másik kép is elém ötlik. A kiegyezés után Magyarország fejlődésnek indul, Budapest soha nem látott léptékben fejlődik, épül az Andrássy út, épül a Hősök tere, és a polgári élethez nélkülözhetetlen házak épülnek föl, ahol családok laknak majd, ahol gyerekeket nevelnek, sok boldog perc, sok nehéz perc is, de egy normális polgári élet percei, órái, napjai, évei fognak történni. Ekkor épül fel, 1880-ban az Andrássy út 60. épülete is, egy normális, polgári életet biztosító házként, sok-sok családnak otthont adva. Aztán 1937-ben a Nemzetiszocialista Párt székházává válik ez az épület. És nem is olyan soká, 1944 októberében, amikor a sikertelen kiugrási kísérlet megtörténik Magyarország részéről, ekkor a nemzetiszocialisták kínzókamrákat és börtönöket rendeznek be ebben az épületben, és fél éven keresztül, Magyarország szovjet megszállásáig, kínzókamraként és börtönként működik ez az intézmény, tehát fél évig a nemzetiszocialisták alkalmazzák erre az alávaló célra.

Aztán 1945-56 között, tizenegy éven át a nemzetközi szocialisták ugyanerre a célra használják - természetesen kibővítik, hisz az igények nagyok -, és sok honfitársunkat kínoznak itt halálra, akár zsidó honfitársainkat, akár nem zsidó honfitársainkat. Milyen érdekes, hogy különböző hányattatások után végül KISZ-klub is, tehát a Kommunista Ifjúsági Szövetség klubja is működik ebben az épületben. Talán a sors fintora az, hogy sokan, akik ma a demokráciát tőlünk, Fidesz-KDNP-sektől, kereszténydemokratáktól féltik, talán éppen ezekben a KISZ-klubokban harcoltak az imperializmus ellen, és itt készültek fel az osztályharc következő állomására.

Tehát az Andrássy út 60., a most Terror Házaként működő múzeum épülete egy hányattatott sorsú épület. Amikor polgári demokrácia volt Magyarországon, akkor a nemzetet, a családokat szolgálta, amikor szocialista diktatúra volt Magyarországon, akár nemzetiszocialista, akár nemzetközi szocialista diktatúra, akkor pedig az emberek életének elvételére, tönkretételére törekedtek.

Javaslatunk azt a célt szolgálja, hogy a felsős iskolások ismerjék meg mindkét, de ugyanolyan diktatúrának a működését. Ismerjék meg azt, hogy semmiféle különbség nincs a diktatúrák között, és ismerjék meg azt a gyerekek, hogy mit is jelent egy embernek a fizikai megsemmisítése, mit jelent a lelki megsemmisítése, mit jelent a vagyonának elvétele, mit jelent tehát a gonosz megjelenése a társadalomban, mit jelent a gonosz megjelenése egy emberben.

Visszautalnék Steiner képviselőtársamra; higgye el, nincs különbség a kétfajta diktatúra között, hisz ugyanígy a nemzetközi szocialista, más néven kommunista diktatúra idején is az állam irányította ezt a gépezetet.

(10.20)

Az állam legfőbb vezetője volt ennek az irányítója, és alatta is mindenki az állam fontos pozícióit töltötte be. Tehát minden diktatúra ugyanolyan elven működik.

Javaslatunk azért a Terror Házára vonatkozik, hisz itt mind a kétfajta diktatúrát megismerhetik a gyermekek. Budapesten van, a fővárosban, könnyen elérhető. Tehát mindenki el tud ide látogatni. Ami nagyon fontos, az az, hogy van egy fényképcsarnok, aki járt ott, az tudja: az egyik oldalon szerepelnek az elkövetők, és aki ide eljut és felfedezi valamelyik hozzátartozóját, fejet hajthat ezek előtt a hősök előtt. De van egy másik fal is, ahol az elkövetők fényképe szerepel. Tudom, hogy sokan talán ezért ódzkodnak elmenni a Terror Házába, mert ki tudja, hogy hol fedezi fel valamely rokonát, ezen a falon vagy azon a falon, de akkor is a tisztánlátáshoz feltétlenül szükséges, hogy ne csak az áldozatok előtt hajthassunk fejet, hanem pontosan tudjuk, hogy kik voltak azok, akik ezeket a gyalázatos bűncselekményeket elkövették.

Hogy mi az indoka a javaslatunknak, az az egyszerű több ezer éves elv, amely szerint minden emberi élet egyenlő. Nem lehet különbséget tenni sem faji, származási alapon, sem pedig osztályalapon. Ha valakit meggyilkoltak, akkor higgyék el, őt nem érdekelte, hogy miért gyilkolták meg, osztályalapon vagy pedig faji alapon. Még egyszer szeretném aláhúzni és hangsúlyozni, hogy számunkra minden emberi élet egyenlő. Ez a politikai megnyilvánulásainkban és a kormányzat tetteiben is utolérhető. Gondoljunk csak arra, hogy a '98 és 2002 között regnáló, Fidesz vezette kormányzat vezette be a holokauszt áldozatainak emléknapját és a kommunizmus áldozatainak emléknapját is. Következetesen akkor is azt mondtuk, hogy minden emberi élet egyenlő. A mostani Fidesz-KDNP-kormányzat pedig szintén következetes ebben a kérdésben. A büntető törvénykönyv módosításakor mindkét bűncselekmény, mindkét diktatúra tagadása tényállásként, büntető törvénykönyvi tényállásként szerepel, magyarul: büntetendő és üldözendő cselekmény akár a holokauszt, akár a kommunizmus bűneinek a tagadása.

Nagyon remélem, hogy a szocialisták letérnek arról az útról, amit korábban folytattak, hiszen emlékezzünk vissza, 2010 elején mi történt: a holokauszt tagadásának bűncselekményét az akkori Bajnai Gordon vezette kormányzatot támogató szocialisták megszavazták, azonban arra a fideszes módosító javaslatra, amely kiegészítette volna ezt a kommunizmus bűneinek tagadásával, nemet mondtak. Aztán persze a 2010-es választás eredménye kapcsán a helyére kerültek a dolgok, és jogszabályalkotásban is megjelent az az elv, hogy minden emberi élet egyenlő. Remélem, ezt önök is, szocialisták is így fogják gondolni, talán így gondolják.

Hogy miért kell ezeket az intézkedéseket meghozni, emlékezzünk vissza, 2004 egy hűvös napján jártunk, amikor is a szocialisták akkori fenegyereke, üdvöskéje, Zuschlag János elment a Terror Házához. Elment a Terror Házához a barátaival, elvtársaival együtt, és ott a holokauszt idején meggyilkolt zsidó honfitársaink halálán viccelődött. Hogy ennek a viccelődésnek mi volt a következménye, tudjuk, ám az akkori reakciók nagyon furcsák voltak. Nyakó képviselőtársunk, aki jelenleg is az MSZP képviselője, azt nyilatkozta, hogy otrombaság, hogy egy beszélgetésbe bárki is ízléstelen tartalmat akar belemagyarázni, rossz az, aki rosszra gondol.

Azt gondolom, senki nem akart semmit belemagyarázni. Ártatlanul megölt magyar zsidó honfitársaink emlékével játszani nem lehet, hiszen még egyszer mondom, minden emberi élet egyenlő. Az pedig egy érdekes dolog, hogy miután Zuschlag úr elmondta ezeket a vállalhatatlan mondatait, felhúzott egy pólót, és a pár nappal későbbi antirasszista tüntetésre hívta az embereket, akik az akkor ellenzékben lévő Fidesz állítólagos rasszista megnyilvánulásai ellen akartak tiltakozni. Azt gondolom, hogy a tettek és a szavak sokszor a szocialistáknál élesen elkülönülnek, és érdemes lenne e tekintetben egy önvizsgálatot elvégezni.

Végül egy idézettel szeretném zárni expozémat. Nyeste Zoltán mérnökember volt, aki az antifasiszta diák-ellenállási mozgalom tagja volt a második világháború idején, tehát mindent megtett azért, hogy a nemzetiszocialisták innen, az országból mihamarabb távozzanak. Ő a következőt nyilatkozta: "Politikai fogoly voltam az Andrássy út 60-ban 1944 végén is meg 1948-ban is, Szálasi meg Hitler, és Rákosi meg Sztálin alatt is, és meg kell mondjam, hogy a két társaság között nincs különbség. Az ávós nyomozók éppoly kegyetlenek voltak, mint a nácik és a nyilasok és fordítva. De egy különbség mégis volt: a náci nyomozók azt akarták tudni, amit elkövettem, kínoztak, de tényeket akartak; az ávósokat nem érdekelte a valóság. Nem arra vallattak, amit elkövettél, hanem azért kínoztak, hogy vállald el, amit ők kitaláltak, egy előre kitalált, megtervezett, abszurd bűnt akartak a nyakadba varrni."

Hogy tehát a gyermekeinknek miért kelljen elmenni a Terror Házába, és miért kelljen megismerni mind a két, Magyarországot sújtó szocialista diktatúrát, a nemzetiszocialista és a nemzetközi szocialista diktatúrát is, azt hiszem, ez az idézet mindennél világosabban elmondja, mert mi hisszük azt, hogy minden emberi élet egyenlő, és hisszük azt, akár Nyeste Zoltán szavait idézve, hogy a két társaság között nincs különbség. Kérem ezért, hogy fogadják el a javaslatunkat.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

ELNÖK: Megadom a szót Vona Gábor úrnak, 15 perces időkeretben, aki a H/11032. számú előterjesztés expozéját tartja meg. Öné a szó, képviselő úr.

VONA GÁBOR (Jobbik), a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Először is szeretnék köszönetet mondani elnök úrnak, hogy a mostani napirend tárgyalása előtt lehetővé tette, hogy megemlékezzünk itt az Országgyűlésben Rácz Sándor emléke előtt. Valóban furcsa dramaturgiát biztosított a Jóisten a számunkra, hogy miközben egy ötvenhatos hőstől, a Nagy-budapesti Munkástanács vezetőjétől és a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökétől búcsúznak most sokan, mi most éppen egy ilyen jellegű történelmi vitát folytatunk. Talán ebben van elég komoly szimbolika.

Köszönöm a lehetőséget, hogy ezzel a javaslattal itt állhatok, hiszen az oktatási bizottság egyszer már tárgyalta ezt a javaslatot, és akkor néhány héttel ezelőtt leszavazta a Fidesz és az MSZP többsége a javaslatomat, most úgy tűnik, valamilyen változás állt be, sőt a recski javaslat bizonyos értelemben megtermékenyítette a többi frakció gondolkodását is, hiszen az általam benyújtott recski javaslatot követte a szocialisták javaslata, majd a KDNP javaslata is a maguk alternatív elképzeléseit illetően. Nagyon örülök neki, hogy ezt a vitát végre itt, az Országgyűlés ülésén le tudjuk folytatni.

Nyilvánvalóan az a kérdés, amire először válaszolni kell, hogy miért is nyújtotta be azt a javaslatot a Jobbik, amelyet benyújtott, miért nyújtotta be azt a javaslatot, hogy Recsk mint nemzeti emlékhely legyen a magyar fiatalok számára egy kötelezően meglátogatandó emlékhely, amelyet egy osztályfőnöki óra vagy osztálykirándulás keretében fel kellene keresniük.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy miért csak Recsk, mi miért nem terjesztettünk be olyan javaslatot, amely mondjuk, más bűnök vizsgálatát is, más önkényuralmi időszakok vizsgálatát vagy megismerését is elősegítette volna. Itt azért el kell mondani, Recskkel kapcsolatban nagyon sok olyan történelmi tragédiánk van, amiről meg kell emlékezni, és a kommunizmus idejéből is nagyon sok olyan pillanatot, helyet lehet találni, amelyről kötelességünk megemlékezni és kell is egyébként. De talán azt mindannyian elismerjük, hogy ezen időszakból Recsk vált az egyik leghírhedtebb hellyé, emlékhellyé Magyarországon. Az 1950 és '53 közötti időszakban, amikor Magyarországon a kommunista pusztítás legsötétebb időszakait, legsötétebb éveit élte át nemzetünk, az ÁVH több mint 1 millió büntetőeljárást kezdeményezett, 650 ezer vádiratot nyújtott be, amelyből 390 ezer elmarasztaló ítélet született.

Az Államvédelmi Hatóság által nemcsak Recsken, hanem számtalan más helyen működtettek munkatáborokat, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Bernátkúton, Hortobágyon, Márianosztrán, Dunabogdányban, Megyeren, Oroszlányban és Inotán is, de mégis ahogy mondtam, talán a Heves megyei Recsk a Mátra festői környezetében, ez a település lehet a leghírhedtebb település a kényszermunkatáborok kapcsán. Ide hurcolták 1500 honfitársunkat, akiknek át kellett élniük mindazt a szörnyűséget, amit ez a munkatábor jelentett. A XX. század történelmének olyan időszaka volt ez, amely, azt gondolom, méltatlanul került olyan helyre a közfelfogásban, a közbeszédben, az oktatásunkban is, amelyben jelen pillanatban van.

(10.30)

Ezeket a munkatáborokat és Recsket is kettős szándék vezérelte a megalkotóik részéről. Egyrészt a múlttal akartak leszámolni, a múltban számukra terhessé vált személyektől kívántak megszabadulni, másrészt a jövőnek is szóltak: ezek elrettentő hatását felhasználva kívánták megtörni a jövő nemzeti öntudatát.

Ma odajutottunk, hogy egy ilyen mementó és egy ilyen mementóval kapcsolatos információhoz való hozzájutás akadályoztatott. Nyilvánvalóan lehet azt mondani, hogyan mondhat ilyet valaki az internet korában, amikor már bármit beírunk a Google-ba, és szinte kidobja a megszámlálhatatlan cikket ezzel kapcsolatban, de ne felejtsük el, hogy azon emberek, akik a recski munkatáborban voltak, túlélték azt, és még mindig közöttünk vannak - Isten éltesse őket sokáig -, egyre kevesebb van belőlük, aki számot tud adni még élő emberként arról, hogy mi történt ott valójában. Ez már eleve olyan szempont, amit mindenképp mérlegelnünk kell. Szintén el kell mondani azt is, hogy ugyan az internet világában élünk, de az internet világából ránk ömlő információáradat sokszor nem segíti a tisztánlátást, nem segíti az információhoz való hozzájutást, hanem a maga eszmeiségével inkább akadályozza, torzítja és lehetetlenné teszi azt.

Fel kell hívni a figyelmet az oktatási hiányosságainkra is, és ez pedig már átvezet a mi javaslatunk másik indokára - túl azon, hogy az információkhoz, Recskkel és a kényszermunkatáborokkal kapcsolatos emlékek pillanataihoz hozzá kell juttatni a felnövekvő generációt -, ez pedig a kettős mérce, amiről itt nem beszéltünk. Nagyon nagy örömmel és nagy tisztelettel hallgattam a KDNP vezérszónokát, illetve előterjesztőjét. Én is úgy gondolom, én is úgy érzem, és szerintem mindannyian úgy érezzük, hogy minden emberi élet fontos, és minden értelmetlenül kioltott emberi élet előtt meg kell hajolnunk, de amikor ezt mondjuk, közben ne felejtsük el, hogy a gyakorlatban ez nem valósult meg Magyarországon.

Amikor nemrégiben itt az önkényuralmi jelképekkel kapcsolatos vitát folytattuk, és a Jobbik azt az álláspontot képviselte egyébként - emlékeztetném a képviselőtársaimat -, hogy tiltsuk az összes önkényuralmi jelképet, hiszen ezek érzékenységet, történelmi érzékenységet sértenek, akkor azért abból a vitából kiderült, hogy miközben a nemzetiszocialista önkényuralmi jelképek tiltásával kapcsolatban, úgy tűnik, társadalmi konszenzus van és politikai konszenzus is, azért a kommunista önkényuralmi jelképeket illetően vannak olyan próbálkozások, vannak olyan hol látható, hol látens politikai, társadalmi igyekezetek, amelyek szeretnék relativizálni a vörös csillag alatti bűnöket.

Tehát érvényesül egy ilyen kettős mérce, amely ezen keresztül folyamatosan átszivárog és megjelenik a társadalomban, a közbeszédben, a politikában is. Amikor az önkényuralmi jelképekről és egyáltalán ezekről a történelmi kérdésekről folytatunk vitát, az egyik ilyen hiba, amit elkövethetünk, az éppen ez a kettős mérce. A másik hiba, amit el tudunk követni - és ezt is elköveti egyébként Magyarország és a magyar társadalom -, hogy politikailag úgymond túlszaladunk az adott kérdésben, elveszítjük az arany középutat, és az önkényuralmi jelképek tiltásának helyes és támogatható módján túllépve elérkezünk egy olyan pontra, amikor már megpróbáljuk erőszakolni a történelmet, és a történelmi igazsághoz, a tényekhez való hozzáférés lehetőségét tiltjuk, torzítjuk, ilyen értelemben megerőszakoljuk a múlt megértését.

Mindezek is ösztönöztek, ez a kettős mérce és ez a fajta túlszaladás is ösztönzött ennek a javaslatnak a benyújtására, amikor a recski javaslatomat benyújtottam. Szeretném idézni vitéz Krasznay Bélának, a Recski Szövetség elnökének azon mondatát - aki szintén hangsúlyossá tette a számomra, hogy jól döntöttem, amikor Recsket választottam -, azt mondta: Tudja nagyon jól, hogy voltak más táborok is, és ezekben a táborokban is nagyon sok szörnyűséget követtek el. Akik megérkeztek Recskre, azok annyiból voltak még kiszolgáltatottabb helyzetben, még nehezebb helyzetben, mint máshol, hogy itt a megsemmisítés ténye is egyértelműen megjelent. A Recskre érkező áldozatokat vagy fogvatartottakat arról tájékoztatták az őket őrzők, amikor a táborba beléptek, hogy "veletek nem kell elszámolni", tehát onnantól kezdve ők még számok sem voltak.

Ez a javaslat azt tartalmazza - az eredeti javaslatommal ellentétben, amely általános iskolások számára tette volna ezt kötelezővé -, hogy a középiskolások menjenek. A bizottsági vita során nagyon sok olyan visszajelzést kaptam, hogy talán az általános iskolások felső tagozatán még túl korai ez a kezdeményezés, és méltányoltam, elfogadtam ezt a javaslatot, ezért középiskolások számára tennénk kötelezővé a recski látogatást. Nyilvánvalóan valamiféle állami fedezet, állami alap szükséges ahhoz, hogy a középiskolásaink számára ennek a konkrét lehetőségét megteremtsük.

Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy mi a célja ennek a javaslatnak, túl azon - ahogy már arról beszéltem az elmúlt percekben -, hogy a történelmi múlt megismertetése, az egyre inkább feledésbe merülő történelmi igazságok, tények, szörnyűségek megismertetése mennyire fontos. Nem mindegy ugyanis a "hogyan" kérdése. Pusztán azzal nem mondtunk még sokat, ha azt mondjuk, hogy szeretnénk megismertetni az ifjúsággal a történelmet, a "hogyan" kérdésére is érdemes válaszolni. Mit is akarunk elérni? Mit akarunk a fiatalokkal? Itt nagyon fontos elmondani, hogy a Jobbik javaslata mögött az a szándék, az az elképzelés áll, hogy a magyar fiatalok történelmi, közéleti tudatosságát erősítsük. Tehát mi nem azt szeretnénk, ha lenyomnánk a torkukon valamit, valami készen gyártott elméletet. Mi azt szeretnénk, ha ezen fiatalok - jelen esetben a magyar fiatalok - történelmi, közéleti tudatossága nőne, tehát ők maguk próbálnának meg feltenni kérdéseket akár saját maguknak is, és váltana ki bennük egy-egy ilyen látogatást, érdeklődést a történelmünk iránt.

Ezen az alapon el kell utasítunk mind az üzleti alapú, mind pedig a pártpolitikai indíttatású antikommunizmust és antifasizmust, merthogy ilyen is van, hogy valaki csupán azért vállalja fel ezeket a problémákat vagy azért emlegeti, azért hozza fel ezeket a problémákat, mert akár üzleti, akár pártpolitikai érdekek rejlenek mögötte. Ilyenkor szokott előállni az, hogy természetesen előre gyártott, készen fogyasztható elmélettel próbálják teletömni a fiatalokat. Mi nem ezt szeretnénk.

Ha az a célunk valóban - és itt mindenki erről beszélt -, hogy megakadályozzuk, hogy a jövőben bekövetkezzenek hasonló tragédiák, akkor annak nem az a módja, hogy ráerőszakolunk valamit a fiatal generációkra, hogy márpedig te ezt fogod mondani, márpedig te ezt fogod gondolni, márpedig te ebben fogsz hinni; nem ez a megoldás. A megoldás az, hogy hagyni kell, hogy a fiatalok meglátogassák ezeket a történelmi emlékhelyeket, megismerkedjenek velük, és ezen látogatások alkalmával bennük felmerüljön az érdeklődés, a megismerés vágya, hogy kérdéseket tegyenek fel, és megpróbálják megérteni, megismerni, hogy mi miért történt. Ez a mi célunk, egyfajta tudati felszabadítás, tudati felszabadulás biztosítása a fiatal generációk számára.

Az én véleményem az, hogy csak az ilyen jogon szerzett tudás, csak a saját maga által, a saját kérdései által szerzett tudás képes bennünket megvédeni a jövő szörnyűségeitől. A kész elméletek gyártása és az ezeknek való erőltetése semmilyen érdemi eredménnyel nem fog járni. Ezt nagyon fontosnak tartottam még a célok tisztázása kapcsán elmondani.

Nyilvánvalóan a vita során majd szóba kerülnek olyan szempontok is, amelyek anyagi, infrastrukturális, technikai jellegű szempontok: hogyan fognak oda eljutni, milyen forrásokból, milyen technikai feltételekkel. Ezeket nagyon fontos és nagyon alaposan átgondolandó kérdéseknek tartom, de azért tegyük hozzá, hogy ha a mérleg serpenyőjébe beletesszük a technikai jellegű aggodalmakat és magának a határozati javaslatnak a célját, akkor a mérleg serpenyője egyértelműen a megvalósítás irányába billen. Egyszerűen nincsenek egy súlycsoportban, nincs egy súlycsoportban az a társadalmi, közéleti, kulturális, oktatási cél, amit ez a javaslat megfogalmaz és az esetlegesen felmerülő technikai aggályok.

Azt is szeretném nagyon büszkén elmondani, hogy a mi javaslatunk mögött azért már nagyon komoly, széles társadalmi összefogást sikerült felmutatni, létrehozni. Említettem már a Recski Szövetségnek mint üzembentartónak a nevét. A Recski Szövetség maximális támogatásáról biztosítja ezt a javaslatot, tudomásom szerint már küldött is az illetékes frakcióvezetőknek vagy bizottsági vezetőknek ez ügyben levelet, valamint a környék hét polgármestere - tehát nemcsak Recsk, hanem Sirok, Parád, Parádsasvár, Mátraderecske, Mátraballa és Bodony települések polgármesterei - közösen adott ki szándéknyilatkozatot, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül, arra nézve, hogy ezt a javaslatot támogassa a Magyar Országgyűlés.

A megyei kormányhivatal vezetőjével, Horváth László úrral is - aki egyébként fideszes országgyűlési képviselőtársunk - sikerült tárgyalnom, a megyei kormányhivatal is támogatásáról biztosította, mint ahogy egyébként a fideszes többségű megyei közgyűlés is; amikor Dudás Róbert ottani jobbikos képviselőtársunk benyújtotta ezt a javaslatot a megye számára, akkor a megyei közgyűlés is támogatta. Tehát mindenképpen el kell mondjam, ezt javaslatot széles és hála istennek, nagyon pozitív visszhang és támogatás fogadta Heves megyében, úgyhogy ez is talán az Országgyűlés számára komoly iránymutatást nyújthat.

Azt is el kell mondjam még itt a hátralévő rövid időben, hogy aki járt mostanában Recsken, láthatja, hogy áldatlan állapotokban van a recski emlékhely, már maga a feljutás nagyon nehéz, és azért egy nemzeti emlékhely kapcsán, azt gondolom, ez elszomorító.

(10.40)

Tehát kérem az erre illetékes minisztériumot és a minisztérium vezetőségét, hogy minél hamarabb dolgozzon ki valamit - függetlenül ettől a javaslattól - arra, hogy ez a recski emlékhely, ez a recski tábor minél könnyebben és minél jobb infrastruktúrával megtekinthető legyen az érdeklődők számára. Hiszen a Recskről odavezető út is már eleve nehéz, de a Recskhez vezető úthálózat fejlesztése is - és ez persze már más minisztériumot is érinthet - elképesztően rossz állapotban van. Ha mi középiskolásokat szeretnénk ebbe a térségbe küldeni tömegével, és természetesen a célunk ez, akkor azért az odajutás feltételeit biztosítanunk kell.

Zárásképpen már csak egyetlenegy gondolatot szeretnék elmondani. Ez pedig az a gondolat, hogy hogyan tehető egy nemzet erőssé. Számtalanszor beszéltünk arról, hogy a múltunk tisztázása nélkül erős nemzeti jövendőben nem nagyon reménykedhetünk. Ez a szándék motivált bennünket egyébként a turáni rokon népekkel kapcsolatos javaslatunk benyújtásával kapcsolatban is, hogy az ősmúltunkat, az őstörténetünket tisztázandó segítsük elő ezt. Nagyon sajnálom, hogy ezt még nem sikerült az Országgyűlés elé hozni, nem támogatta az illetékes bizottság. Bízom benne, hogy ez a pillanat is majd rövidesen eljön.

A mostani javaslat nem a távoli múltról, hanem a közelmúltról szól, de nem pusztán akkor leszünk erősek, ha megismerjük a múltunkat, és szembenézünk vele, hanem - ha szabad ezt mondanom, mindenféle túlzás nélkül - ennek a javaslatnak az a szándéka is megvan, hogy legyünk annyira erősek, hogy a múltunkból, a múltunk szörnyűségeiből is képesek vagyunk erőt mutatni. Képesek vagyunk ott is, ahol a sebeket kaptuk, ott is várat építeni.

Recsken kaptunk egy komoly veszteséget, egy komoly sebet a kommunizmus ideje alatt, most építsünk Recsken egy várat a magyar nemzeti jövendő számára. Erről szól ez a javaslat.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Jobbik és a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem Hoffmann Rózsa államtitkár asszonyt... Igen, látom, hogy fel kíván szólalni a kormány nevében. Öné a szó, államtitkár asszony, húszperces időkeretben.

DR. HOFFMANN RÓZSA, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Historia est magistra vitae. Az antik rómaiak bölcsességét nagyon ritkán kérdőjelezi meg bárki, így ennek a mondásnak az igazságához sem szoktunk kérdőjelet tenni. Igen, a történelem az élet tanítómestere, és a tanítómester valahol az óvodában, aztán az iskolában kezdi el a működését azért, hogy megtanítsa a múltra az ifjúságot, hogy értsék a jelent, és jól alakítsák a jövőt.

A múltunk megismerése tehát nemzeti, emberi azonosságtudatunk szerves része, és mindaz, ami a múltunkhoz tartozik, annak igazságtartalmának megismerése, megtapasztalása, helyszínen történő megtapasztalása pedagógiai szempontból is, nemzetpolitikai szempontból is vitathatatlan és fontos. Ezért is az iskolák világában nagyon sok alkalmat teremt arra az oktatási rendszer, hogy ilyen tapasztalatokat, ismereteket szerezhessenek a gyerekek. Ezekről szólnak azok az emléknapok, amelyeket régebben és a közelmúltban bevezettünk: a holokauszt-emléknap, a kommunizmus áldozatainak emléknapja vagy a nemzeti összetartozás emléknapja, a nemzeti ünnepeink megünneplése: október 6-a, október 23-a, március 15-e és így tovább.

Az oktatásirányítás gondot fordít tehát arra, hogy az iskolás tanulók már az óvodában, majd az általános iskolában, középiskolában minél több oldalú tudást, ismeretet és tapasztalatot szerezzenek annak érdekében, hogy tudják, kik vagyunk, hogyan maradtunk meg itt magyarok, milyen erényeink vannak, és adott esetben milyen hibákat követtünk el a múltban. Fájdalom, a XX. századi történelmünk nagyon sok olyan eseményben és olyan helyszínben bővelkedik, amelyre mai tudásunkkal, erkölcsiségünkkel nemhogy nem lehetünk büszkék, hanem szomorúan, fájdalommal vagy éppen bűnbánattal kell rá visszagondolnia mindazoknak, akiknek ebben része volt, vagy akik azoknak utódai. Recsk, Auschwitz, Terror Háza Múzeum, mindhárom olyan helyszín, amely kijelöli ezeknek a fájdalmas, szomorú és bizony bűnös történelmi eseményeknek a helyszínét.

Mindazonáltal meg kell kérdeznem: a XX. századi történelmünknek csak ezek a helyszínei jelentik a XX. századi történelmünket? Fájdalmas emlékünk Trianon, ahová, ha elmegy egy magyar turista vagy elmegy egy magyar gyermek, megtapasztalhatja azt, hogy a pöffeszkedő pompa mögé bújva hogyan tettek tönkre, majdnem nyakaztak le egy nemzetet, egyedülálló módon a világtörténelemben. Vagy éppen a Kossuth tér, ahol 1956-ban gátlástalanul, kegyetlenül mészároltak le százakat, mint tudjuk. Utódaik itt élnek köztünk. Hasonló módon Salgótarján, Mosonmagyaróvár és a többi helyszín, ahol kegyetlenül lemészároltak ártatlan, a szabadságnak örvendő embereket.

De hátrább is mehetünk a múltunkban, találunk hasonló, szomorú eseményeket. Ilyen például Arad, ahol a vértanúk helyszíne ma is megrázza mindazokat, akik oda elmennek. Meg kell kérdezni: ezekre a helyszínekre vajon nem volna célszerű elvinni az ifjúságot? Dehogynem. Nem hiszem, hogy bárki azt mondaná, hogy ne menjen el ezekre a helyszínekre tapasztalatot szerezni.

De van egy másik oldala is ennek a felvetésnek. Vajon milyen hatást érünk el fiataljainkban, ha a múltidézésben, a múlt megismerésében csak azokat az eseményeket és helyszíneket tárjuk a szemük és a szívük elé, amelyek tragikus eseményekhez, esetleg bűnös eseményekhez kapcsolják őket? Könnyű belátni, hogy ez torz önértékeléshez vezet, bűntudathoz vezet, depressziós lelkiállapothoz vezet. Ezért arra kellene törekedni, hogy bizony történelmünk dicső eseményeivel és dicső helyszíneivel is találkozhassanak az ifjaink. Nézzünk ebből egy-kettőt! Ha a legrégebbi múltunkra nézünk vissza, el lehetne menni a Vereckei-hágóhoz. Bizony, milyen gyönyörű panoráma tárul a látogató elé, és megérinti ennek a szakrális helynek a szépsége, megérez valamit az őstörténetünkből, hogy az nem véletlen volt, és hogy kijelölte nekünk a sors azt a teret, ahol azóta is élünk.

Vagy itt van Szent István királyunk által alapított püspökségeink sora, amelyek Magyarország területén találhatók részben még ma is. Bizony, nagyon sok iskolást megérint, amikor szembesül a kalocsai érsekség vagy sorolhatnám a többit, az esztergomi bazilika nagy magasságból is látható gyönyörű épületével. Vagy azok a végvárak, ahol a kis magyar nép minden racionális érv ellenére képes volt arra, hogy megállítsa a török támadást, és megvédje Európát a középkor vége felé: Kőszeg vagy Szigetvár, vagy az egri vár. Szigetvárott épp nemrég jártam, és ismét megrendített annak a kicsi, maroknyi várnak a látványa, és ott is milyen hősies harcot vívtak.

Vagy a XIX. század nagy szabadságharca - a pákozdi emlékmű -, ahol megint a maroknyi magyar hadsereg csodálatos győzelmet aratott. Vagy folytathatjuk a sort, megint csak az '56-os forradalom helyszínei felé, ahol szinte irracionális módon, maroknyi pesti srác meg tudott állítani szovjet tankokat. Vagy folytatjuk a sétát a Hősök terére, ahol 1989-ben - mintegy szimbolikusan - megváltozott az a rendszer, aminek a megváltoztathatatlanságában az akkori magyar nép szinte bizonyos volt. Ezekre a helyszínekre is el kellene vinni minden magyar embert, nem is egyszer, hanem többször.

Ezért tehát szembesülnünk kell azzal, hogy hová, mit írunk elő kötelezőnek egy iskolai tantervben. Magam pedagógusként azon vagyok, hogy minél nagyobb választékot kell az iskoláknak, a tanároknak kínálni, minél több ajánlást megfogalmazni számukra, s minél több lehetőséget biztosítani arra, hogy azt a pedagógiai evidenciát, hogy ne csak osztályteremben, ne csak tankönyvekből, ne csak képekről, esetleg a modern információhordozó eszközökről szerezzenek ismeretet, hanem a helyszínen érintse meg őket annak a történelmi múltnak, annak a történésnek az eseménye, sorozata, érzelmei, amelyeket éppen bele akarunk vésni a szívükbe. Az iskola keretei végesek, a rendelkezésre álló források is végesek, ezért az volna kívánatos, hogy az oktatásért felelős miniszter dolgozza ki azokat a helyeket, azokat az ajánlásokat, amelyeket az iskolások számára történelmi, művészeti múltunk és jelenünk megismerése szempontjából fontosnak tart, annak érdekében, hogy egészséges lelkületű, optimista, a bűnnel szembenézni tudó, de pozitív jövőt építeni tudó nemzedékek hagyják el az iskolát.

(10.50)

A kormány alá fogja magát vetni az Országgyűlés bölcs döntésének, tudomásul veszi az Országgyűlés döntését, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az iskolarendszer jó, helyes, egészséges, igazságos, magyarságtudattal rendelkező fiatalokat bocsásson ki az életbe a jövőben. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a nemzeti összetartozás bizottsága álláspontjának ismertetésére kerül sor, a napirendi ajánlás szerint 5 perces időkeretben. Megadom a szót Kőszegi Zoltánnak, a bizottság előadójának, aki a H/10960. számú előterjesztéshez kíván szólni. Öné a szó.

KŐSZEGI ZOLTÁN, a nemzeti összetartozás bizottságának előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Mindenekelőtt a nemzeti összetartozás bizottsága tagjaként szeretném elmondani azt, hogy én személyesen is fontosnak tartom azt, hogy minden magyar polgár, különösen a felnövekvő generáció minden tagja egészséges nemzeti öntudattal rendelkező polgárként vegyen részt a magyar társadalom építésében majd a jövőt illetően. És nagyon fontosnak tartom azt, hogy Magyarországon vallásra, fajra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül mindenki megtalálja a helyét ebben a nemzetben, ebben a hazában, ebben az országban, és hogy valóban kiteljesedjen a nemzeti összetartozás. Ehhez fontos az, hogy minden történelmi ismerettel rendelkezzenek a felnövekvő generációk, különösen objektív ismeretekre tegyenek szert a magyar történelem árnyas vagy sötét időszakairól is.

A nemzeti összetartozás bizottsága 2013. május 13-án kijelölt bizottságként megtárgyalta a H/10960. számú, a diktatúrák által intézményesített gonoszság, valamint a történelem a jövő nemzedékek számára történő objektív bemutatásáról szóló országgyűlési határozati javaslatot. A bizottság 9 igen szavazattal és pusztán egyetlen tartózkodással támogatta a javaslatot, miután meghallgatta dr. Tarnai Richárdot, az egyik előterjesztőt, és azt javasolja az Országgyűlésnek, hogy tárgyalja meg, támogassa és fogadja el ezt az országgyűlési határozatot. Azt kívánom, ezzel járuljunk hozzá ahhoz, hogy a nemzeti összetartozás minél előbb és minél szélesebb körben megvalósuljon hazánkban.

Köszönöm szépen a szót, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki, illetve a képviselői felszólalásokra kerül sor. Emlékeztetem önöket, hogy az Országgyűlés az előterjesztések együttes általános vitájának négyórás időkeretben történő tárgyalásáról döntött.

Felkérem Tiba István jegyző urat, hogy ismertesse az időkeret felosztását.

DR. TIBA ISTVÁN jegyző: Tisztelt Országgyűlés! A négyórás időkeret megoszlása a következő: a Fidesz képviselőcsoportjának 82 perc, az MSZP képviselőcsoportjának 53 perc, a KDNP képviselőcsoportjának 38 perc, a Jobbik képviselőcsoportjának 51 perc, a független képviselőknek pedig 16 perc áll rendelkezésre.

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Kérem a független képviselőket, jelen esetben Mile Lajos képviselő úron keresztül tudom ezt üzenni, hogy a 16 perces időkeret felosztását előzetesen egyeztessék egymás között. Erre a Házszabály külön lehetőséget, szabályt nem tartalmaz. Köszönöm szépen.

Tisztelt Országgyűlés! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor, 30-30 perces időkeretben, ezek közben kétperces felszólalásokra nincs lehetőség. Elsőként megadom a szót Révész Máriusznak, a Fidesz képviselőcsoportja vezérszónokának. Képviselő úr!

RÉVÉSZ MÁRIUSZ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A parlament előtt van három határozati javaslat. Az egyik a recski emlékhely, a másik az auschwitz-birkenaui emlékhely, a harmadik pedig a Terror Háza emlékhely iskolai látogatásáról szóló határozati javaslat.

A szocialista képviselők javasolták a nemzetiszocialista vészkorszak történelmének a fiatal generációk körében való minél teljesebb megismertetése, valamint az emlékezetkultúra fontosságának tudatosítása érdekében szükséges egyes intézkedésekről szóló javaslatot, amelynek lényege, hogy a kormánynak országos programot kell készíteni arra, hogy minden közoktatásban tanuló fiatal legalább egyszer az állam támogatásával eljuthasson az auschwitz-birkenaui haláltábor helyén létrehozott emlékhelyre, múzeumba.

A KDNP javasolta a diktatúrák által intézményesített gonoszság, valamint a történelemnek a jövő nemzedékek számára történő objektív bemutatásáról szóló javaslatot, amelynek lényege, hogy az általános iskolák tanulóinak tenné kötelezővé a Terror Háza meglátogatását és ennek költségvonzatát a köznevelési intézmény jogosult lenne igényelni.

A Jobbik javaslatának az a lényege, hogy a recski munkatáborban a kommunista diktatúra erőszakszervezetei által elkövetett rémtetteket a felnövekvő generációk számára hitelesen bemutassák, és ezért a középiskolák 9-10. évfolyamos tanulói számára kötelező látogatást írna elő a recski emlékhelyen.

Az oktatási bizottság megtárgyalta ezeket a javaslatokat. Steiner képviselő úr többször is utalt arra, hogy az oktatási bizottság ezeket a javaslatokat nem támogatta. Itt azonban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a nem támogatásnak egy alapvető oka volt - ebben a kérdéskörben ma sem látunk teljesen másként -, ez pedig a kötelező jelleg. Kötelező jelleggel nem tartjuk százszázalékosan megvalósíthatónak azt az igényt, hogy minden egyes magyar diák kötelező jelleggel jusson el oda, sem pedagógiai szempontból nem tartjuk ezt teljesen megvalósíthatónak, indokoltnak, és a költségvetési szempontok sem teszik ezt teljes mértékben lehetővé.

Ugyanakkor alá kell húznom, hogy mindhárom javaslat alapvető célkitűzésével egyetértünk. A Fidesz támogat minden olyan kezdeményezést, amelynek az a célja, hogy megismertesse a fiatalokkal a Magyarországon működő diktatúrák időszakát, legyen az kommunista diktatúra vagy náci diktatúra. Nincs különbség, mindkét véres diktatúra nyomában pusztítás, gyilkosság, kifosztás, fizikai és lelki terror, tönkretett családok milliói és egy tönkretett ország járt.

Amikor azon gondolkoztam, hogy mit is mondjak ezen a beszéden, egy idő múlva eszembe jutott - engedjék meg nekem, hogy egy családi szálat behozzak ide -, hogy a nagymamám 1960-ban írt egy kicsit részletesebb önéletrajzot, és ebből az önéletrajzból néhány mondatot szeretnék felolvasni. Azt írja:

"1930-ban mentem férjhez dr. Révész Ferenc székesfővárosi tisztviselőhöz, aki körülbelül tíz évig a X. kerület anyakönyv-vezetőségén dolgozott. 1942-ben mint becsületes dolgozót és jó munkaerőt áthelyezték az Aradi utcai elöljárósághoz, ahol a népmozgalmi nyilvántartó hivatalban olyan rendelkezések végrehajtásával bízták meg, amelyek homlokegyenest ellenkeztek jóérzésével és felfogásával. Ekkor ő az üldözöttek érdekeit védte és szabotálta az akkori embertelen intézkedések végrehajtását. Figyelni kezdték a telefonbeszélgetéseit, és akadtak rosszakaratú besúgók, akik meglátták, hogy két szerencsétlen öregember Ukrajnába való kitelepítésének papírjait összetépve a papírkosárba vágta, miután az illetőket biztosította arról, hogy megakadályozza a kegyetlen intézkedés foganatosítását. Ezen a napon telefonértesítést kaptam, hogy ne várjam, nem jön haza. Én azt hittem, hivatalos dolga van és későbbre vártam. Este sem jött. Többet nem jött. Másnap egy értesítést kaptam, hogy a főkapitányságon van és a Margit körút 60-ba viszik. Akkor elájultam. A legnagyobb kislányom sivalkodására tértem magamhoz, és a hat hónapos pici baba enni kért. Akkor már tudtam, hogy a férjemet állásától megfosztották és fizetést nem kap. Öt gyermekkel maradtam egyedül, a legnagyobb 10 esztendős volt. Férjemet 1942-ben öt hónapig tartották börtönben, aztán hathetes kiképzést kapott, mert sohasem volt katona, és büntetőszázaddal 1942 októberében frontszolgálatra küldték azzal az ígérettel, hogy három hónap múlva leszerelhet. 1943 januárjában azonban Alekszejenkónál a Don-kanyarban nyoma veszett."

(11.00)

Így kezdődik ez az életrajz. Utána nagyapámtól a család még kapott néhány levelet, és miután költő volt, a levelekben verseket is küldött haza. A történet talán úgy folytatódik, hogy az utolsó levelében érkezett egy vers, amelynek néhány sorát szeretném még felolvasni. Nem tanulság nélkül való. "Donparti erdőkben bőg az orosz gránát, / Riasztja a honvéd nehéz, kínos álmát. / De Ti otthon békén vessétek az ágyat: / Egy élő testünkből vetünk neki gátat, / Hogy oda ne érhessen szennyes, vörös árja, / Reá ne törhessen drága hazánkra." És folytatódik a vers.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Azért tartom érdekesnek ezt a történetet, azért is olvastam fel, mert benne van, hogy a jóakaratú, tisztességes emberek nem választhattak a két embertelen rendszer közül. Aki tisztességes volt, annak helyt kellett állnia a nemzetiszocialista időszak alatt is, ha kellett, akkor meg kellett próbálni elszabotálni az intézkedéseket, de ez nem jelenti azt, hogy felszabadításként várták azt, hogy az oroszok ideérkezzenek, ebbe az országba. A családunk története ezután folytatódott. Nagymamámék házát, ami Kőbányán, a Kelemen utcában nem egy túl nagy családi ház volt, tehát nem összevethető egy szemlőhegyi villával, gyakorlatilag államosították, és két szobát hagytak a nagymamámnak két gyermekkel. Azt hiszem, hogy így a családunk történetében is érzékelhető, hogy mindkét oldalon, mindkét irányban mit is jelentettek ezek a diktatúrák.

Viszont valóban, ha szétnézünk Magyarországon, akkor jelenleg azt tapasztaljuk, hogy egészen hihetetlen állapotok uralkodnak. Miközben, mondjuk, a holokauszt, a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája emberek százezreinek életét vette el, köztük kisgyerekek, idősek, asszonyok, családok százezreiről beszélünk, köztük olyan híres magyar művészekről, a magyar kultúra olyan nagyjairól, mint Radnóti, Szerb Antal vagy talán a legtöbbet idézett magyar író, Rejtő Jenő, aközben Magyarországon vannak olyan fiatalok, akik döbbenetes módon horogkeresztes tetoválásokat és más hasonló szimbólumokat varratnak a testükre, és ezeket büszkén viselik. Hogyan lehetséges ez? De hogyan lehetséges az is, hogy vannak olyanok Magyarországon, akik vörös csillaggal a mellükön, vörös csillagos pólóban járnak ebben az országban az után az időszak után, amit itt kénytelenek voltunk a XX. században megélni?

Ezért gondoljuk azt, hogy mindazoknak a javaslatoknak, amelyeket jobbikos, szocialista, illetve KDNP-s képviselőtársaink beterjesztettek, van létjogosultságuk. Nagyon fontos, hogy minél több magyar diák, minél több magyar fiatal jusson el a recski emlékhelyre, és lássa meg, hogy mi történt ott. Nagyon fontos, hogy minél több magyar fiatal jusson el Auschwitzba, és szembesüljön azzal a borzalommal, amivel ott szembesülni lehet. És nagyon fontos, hogy minél több magyar fiatal jusson el a Terror Háza Múzeumba, és ott is szembesüljön azzal, amivel ott szembesülni lehet.

Tisztelt országgyűlési Képviselőtársaim! Azt gondolom, hogy a mai vita két irányba mehet el. Egymásnak eshetünk, és egy jó nagy, személyeskedő vitába is beletorkollhat ennek a három javaslatnak a megvitatása, illetve észrevehetjük, hogy a három, egymástól különböző javaslatban azért van egy közös pont. Ez a közös pont pedig az, hogy mindhárom javaslatnak az a célja, hogy az elkövetkező fiatal generációt gyakorlatilag helyzetbe hozza, képbe hozza, hogy mi is történt az elmúlt évszázadban Magyarországon. Az az igazság, hogy azért nagyon fontosak ezek az emlékhelyek, mert amiket ott megtapasztalhat az ember, amit ott megélhet az ember, azt egy iskolai tankönyvből nem fogja semmiképpen megélni.

A Fidesz, mint mondtam, mindig is elkötelezett volt, hogy ezekben a kérdésekben az ifjúság, a magyar ifjúság, a gyerekek teljes és egyértelmű képet kaphassanak. Ezért vezettük be annak idején a holokauszt-emléknapot, a holokauszt áldozatainak emléknapját az általános iskolákban, csakúgy, mint a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Nem arról van szó, hogy az egyikkel relativizálni szeretnénk a másikat. Mind a kettő megbocsáthatatlan bűn. Ugyanakkor nem lehet kettős mércével sem mérni, nem lehet azt mondani, hogy az egyik bűn, a másikról nem beszélünk, vagy a másik bűn, és az egyikről nem beszélünk. Sajnos, mind a kettő a magyar történelem része, és mind a kettőben sajnos mi, magyarok a jó és a rossz oldalon is vállaltunk szerepet.

Ezért fontos, hogy a következő generáció is ezt lássa. Gyilkos ideológia volt mind a kettő, amely mások szabadsága, mások megsemmisítése, mások kifosztása, mások megalázása árán képzelte el saját hatalmát. Diktatúra, amelyben az emberi jogokat, a magántulajdont, a nemzet értékeit kiirtották. Az egyik faji alapon, a másik osztályalapon mutatott a bűnösökre, és ennek alapján döntötték el, hogy kinek kell bűnhődnie, és kinek kell elpusztulnia. Mind a kommunizmus, mind a nemzetiszocializmus egyformán tragikus ideológiák, amelyek totalitárius rendszerekben tomboltak, és amelyeknek milliók lettek áldozatai. De nemcsak egyének és nemcsak családok, hanem egész nemzetek és nemzedékek lettek áldozatai a diktatúrának, mert tömegek azonosultak ezekkel az eszmékkel, kényszerből vagy tudatlanságtól vezetve.

Ezért a legfontosabb feladat, hogy minden nemzedéknél legyőzzük a tudatlanságot. Ezért fontos ezekre a diktatúrákra emlékezni, mert generációk nőttek fel úgy Magyarországon, hogy az iskolában soha vagy alig hallottak ezekről a dolgokról. Az elmúlt évtizedekben az oktatáspolitika sajnos tabuvá tette az őszinte beszédet, a nemzeti emlékezetet, az áldozatokról, a halottakról való méltó megemlékezést, a kegyetlenségek és a nemzeti következmények felidézését. Olykor egyszerűen csak eltitkolták, máskor egyenesen megszépítették a terrort. A diktatúrák áldozatairól való méltó megemlékezés a mostani és a leendő generációknak különösen fontos. Hiszen egyre kevesebben élnek közöttünk azok, akik a kommunizmus kegyetlenségeit vagy a holokausztot átélték, saját bőrükön megtapasztalták a terrort.

A határozati javaslatokat ezért a lehetséges és szükséges módosításokkal, de egyformán támogatjuk. A diákok kötelező utazása, utaztatása, kirándulása helyett azonban érdemes olyan módszereken gondolkodni, amelyek nem nyűggé, hanem maradandó élménnyé, valós tudássá teszik mindezt, ami ösztönzi az oktatási intézményeket és a diákokat is. Nem gondoljuk, hogy helyes lenne egy-egy pontot kiválasztani az országban. Mert a recski emlékhely meglátogatása, ezt említettem az oktatási bizottság ülésén, mondjuk, Borsod megyéből, Heves megyéből viszonylag egyszerűen megoldható. De mondjuk, a Hortobágyról nem biztos, hogy a recski emlékhelyet kellene megcélozni. Könnyen lehet, hogy Záhonyból célszerűbb lenne a Kárpátalján felállított munkatáborba átmenni, hiszen költségek és az idő szempontjából is ez sokkal könnyebben megvalósítható. Nem biztos, hogy minden magyar diákot arra kell kötelezni, hogy Auschwitz-Birkenauba menjen el, mert lehet, hogy bizonyos családok pénztárcái csak azt teszik lehetővé, hogy mondjuk, Budapesten a Holokauszt Emlékmúzeumot nézzék meg.

Ezzel együtt, tisztelt képviselőtársaim, azt gondolom, fontos, hogy minden magyar diák jusson el ezekre az emlékhelyekre, mindenki szembesüljön azzal, hogy a diktatúrák milyen következményekkel, milyen áldozatokkal, milyen borzalmakkal jártak ebben az országban. És, tisztelt képviselőtársaim, ebben az esetben, azt gondolom, ha ezt jól csináljuk, ha a magyar oktatáspolitika jól működik, akkor van remény arra, hogy kevesebb náci és kommunista jelképet viselő fiatallal fogunk találkozni az elkövetkező években Magyarországon.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti padsorokban és a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Az MSZP képviselőcsoportja jelezte, hogy két felszólalójuk ismerteti a frakció álláspontját, a rendelkezésre álló 30 perces időkeretben. Elsőnek megadom a szót Lendvai Ildikó képviselő asszonynak.

Parancsoljon!

(11.10)

LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Van egy gyermekmeseíró, Mosonyi Aliz a neve, nagyon kedves és tehetséges gyerektörténeteket ír. Van azonban egy felnőtteknek szóló meséje is, amit több színész előadásában is lehet hallani. A lényege valahogy így szól. Egy napon a világ összes rádiója a világ összes nyelvén bemondta, emberek, szégyelljétek magatokat. És a világ összes embere a világ összes országában, arra gondolva, amire neki kell, elszégyellte magát. Kivéve a magyarokat. Ők lezárták a rádiót - így szól a mese.

Természetesen egyetértek Hoffmann Rózsa államtitkár asszonnyal, hogy nemcsak szégyenletes lapjai vannak bármely nép történelmének, a magyar nép történetének meg pláne nem. Vannak abban fekete, szégyenletes és szép, ha úgy tetszik, arany lapok is. De a történet, Mosonyi Aliz meséje mégis jellemző. Annyi ellentétes indulattal és politikai töltéssel telt meg nemzeti történelmünk sok-sok gócpontja, hogy ma már sokan szeretik elzárni a rádiót, nem figyelni oda, nem törődni a tanulságokkal.

Révész Máriusz azt mondta, és nagyon igaza volt, én is épp arra gondoltam, hogy a mostani vitánknak lehet nagyon rossz és nagyon jó forgatókönyve is, attól függ, hogy hogy csináljuk. Adódhat rossz esély is abból, hogy egyszerre tárgyalunk meg három határozati javaslatot. Adódhat az az esély is, és néha bele szoktunk esni ebbe, hogy mintha relativizálnánk egyik áldozatot a másikhoz képest, egyik bűntettet a másikhoz képest, egyik történelmi tragédiát a másikhoz képest.

De talán, és bízzunk benne, hogy kihozható jó esély, jó forgatókönyv is az egyesített vitából. Talán amikor itt most együtt kinyitjuk újra azt a bizonyos rádiót, tehetünk egy lépést abban az irányban, hogy az elmúlt sok évben megfeleződni látszó történelmet újból kiteljesítsük, vagy legalábbis lépéseket tegyünk annak ellenében, hogy ki-ki csak egy fél történelmet érezzen terjesztendőnek vagy egyszerűen érezze a magáénak. Ez a megfelezett történelem tudniillik nem csak a tudás hiányát jelenti, az is nagyon nagy baj lenne, de többet jelent. Jelent egyfajta akadályt a valódi nemzetté válás útjában.

Jules Renan, a francia gondolkodó egyszer úgy definiálta a nemzetet, és én máig ezt tartom a legszebb és legpontosabb, legfontosabb nemzetdefiníciónak, hogy a nemzet közös emlékezés a múltra és közös terv a jövőre. Szomorúan kell mondanom, hogy ha Renannak igaza van, és azt hiszem, nem csak poétikus értelemben van igaza, akkor, bocsánat, de soha nem voltunk még kevésbé nemzet, mint most. Eltűntek a közös emlékek vagy a szándék a közös emlékezet kialakítására, és arról már nem is beszélek, hogy mintha nem látszana a különböző demokratikus politikai pártok között sem közös terv a jövőre.

Én pedig azt hiszem, és ez nem a mostani kormánynak szól, hanem minden eddigi és leendő kormánynak, hogy csak az a kormány nevezheti magát nemzetinek, amely valódi lépéseket tesz arra nézve, hogy közös emlékünk legyen a múltról, és legalábbis alapértékeit tekintve közös tervünk legyen a jövőre. Igen, nehéz, minden korszakban nehéz a közös emlékezetet megteremteni a múltról, hiszen nemcsak a politikai oldalaknak vannak különböző értékeik és szemléletmódjaik, hanem nagyon különböző családtörténeteink is vannak.

Nem tudom, hogy jó vagy rossz, én abban a helyzetben vagyok, és úgy hallottam, hogy Révész Máriusz is hasonló, különböző oldali családi emléket idéz fel, hogy nagyon-nagyon más ágát élte át a családom apai és anyai ága a lehetséges történelmi sérelmeknek. Összejött minden. Sok magyar család van így, de sok magyar család szintén nagyon fájdalmasan csak az egyik oldali sérelmeket élhette meg.

Én tulajdonképpen annak köszönhetem a születésemet, hogy két nagyon különböző élményanyag nyomán találkozhatott leendő apám és anyám Debrecenben. Apám, aki fiatalemberként akkor már megjárta a Don-kanyart és szerencsére élve hazajött - sokaknak ez nem adatott meg -, már éppen úgy gondolta, hogy az újabb történelmi kalandban már nem vesz részt, és a katonai egységét nem követi Ausztriába és Németországba, ez már a háború vége felé volt, hanem meglépett, ha úgy tetszik, katonaszökevény lett, és elindult nyugatról, történetesen azért Debrecen felé, mert színházi ember lévén azt olvasta, hogy ott már vége az ostromnak, a színház viszont kiürült, és talán akkor ott lehetne új színházat csinálni. Katonaszökevényként ő nyilván egyik oldalról élte meg, ami '44-45-ben történt. Anyám viszont ugyanezeket a hónapokat egy ruhásszekrényben töltötte a pincébe zárva húgával és barátnőjével együtt, mert féltek - joggal féltek szép fiatal lányok lévén - a szovjet katonák erőszakától.

Két nagyon különböző módon megélt történelem, de én nem lennék, ha ezt a kétfajta történelmet legalább egy időre nem lehetett volna egy közös családi történelmi emlékben feloldani, amiben mindkettejük igazsága szerepel, mert mindkét élmény egyformán igaz volt. Az a dolgunk, legalábbis demokratikus és demokráciára törekvő pártoknak, hogy megpróbáljuk a különböző családtörténetek közös történelmi élménnyé oldását magunknak és a jövő generációnak is segíteni.

Hadd kezdjem a baloldallal! Kell hogy mi, baloldaliak értsük, hogy a legszélesebb értelemben vett úgynevezett nemzeti középosztály hányfajta frusztráción és megpróbáltatáson ment át, akár a Móricz-regények világától kezdve nyilván az összes neveltetési értékét elvevő '45 utáni helyzetig vagy akár a rendszerváltást követő, szintén történelmi ingatagságot jelentő viszonyokig. Kell hogy értsük ezt. Kell hogy értsük az ilyen széles értelemben vett nemzeti vagy történelmi középosztály sérelmeit. De kell... - nincs is de. És kell hogy mások is értsék, miért fáj olyan sokaknak a Horthy-nosztalgia, hogy miért fáj olyan sokaknak, ha épp az 1944-es történelmi idő képére alakítjuk vissza a Kossuth teret. (Felzúdulás a kormánypárti sorokból.) Kell azt is érteni, és kérem, hogy értsék és ne zúgjanak, hogy nagyon sokaknak ez a korszak akár a szociális kisemmizést, akár ha már holokausztról van szó, a származási okokból való kirekesztést, akár a halálig, a gyilkosságig eljutó kirekesztést jelentette, és nem úgy emlékeznek rá, mint esetleg mások. Amíg meg nem értjük egymás sérelmeit, addig itt nem lesz nemzet, és addig egyetlen kormány sem nevezheti majd magát joggal nemzeti kormánynak. És igen, kell, hangzott el erre a KDNP-s kolléga előterjesztésében mondat, kell hogy a demokratikus pártok saját maguk tagjai és hívei felé is kifejezzék ezt a normát, hogy ne relativizálják senkinek a történelmi sérelmét.

Elhangzott Zuschlag János neve, aki valóban beleillett ebbe a történetbe. Zuschlag János az eseményeket követő héten már nem volt parlamenti képviselő. Frakcióvezető voltam akkor. Nem mondom, hogy fájdalommentes műtét volt. De mégis úgy gondolom, a magunk számára is és mindenki más oldal számára is, aki esetleg hasonló lépéseket valamilyen okból nem tud megtenni, hogy nem tűrhetjük saját sorainkban sem a történelmi sérelmek bagatellizálását, relativizálását és ezzel mások fájdalmának semmibevételét.

Ennek a bizonyos megfelezett történelemnek, amiben egyre inkább élünk, számos csapdáját tapasztalhatjuk. Az elsőre utaltam. Nem tudunk valódi nemzeti szolidaritást kialakítani, ha éppenséggel ellenirányú folyamatok hatnak, és hol a történelem egyik, hol másik részét próbáljuk kiiktatni a nemzeti történelemből.

De van más veszélye is, és érzem ezt a mai vitánkon is. Nagyon sokszor egyszerű politikai replikának tűnik, ha az egyik történelmi sérelemhez képest a másik történelmi sérelemnek adunk hangot, pedig nem az, vagy nem kellene hogy az legyen. De ki ne ismerné azt, hogy én azt mondom, fehérterror, te azt mondod, vörösterror, és mindkettőnknek igaza van. Ki ne ismerné azt, hogy te azt mondod, Terror Háza, én azt mondom, Holokauszt Emlékközpont. És nemcsak azért van igazunk, mert esetleg egy múzeum kiállítását valaki szakmailag nem véli kiegyensúlyozottnak, hanem azért van igazunk, mert mindegyik fontos.

(11.20)

És hogyne hallottuk volna már azt, hogy felhangzik Auschwitz, és akkor megint csak természetesen fölhangzik Katyn és Recsk. És minden mondatnak igaza van. Az Auschwitzot mondó mondatnak, a Katynt és Recsket mondó mondatnak is.

A történészek dolga, hogy a halottak és áldozatok számát összemérjék. De az emberi tragédiák szempontjából a szám összemérhetetlen. Egyik bűn - ahogy Steiner Pál mondta előterjesztésében - nem relativizálhatja soha a másikat. Az adott családnak, az adott nemzetnek, történetesen a magyar nemzetnek rettenetes veszteség a legnagyobb magyar tömegsír, Auschwitz 400 ezer magyar halottja, de rettenetes veszteség a Recskre és más táborokba hurcolt 1500 ember sorsa is. A mennyiség összemérése, ahogy mondtam, a történészek dolga, de hogy a nemzeti emlékezet mindkettőt ébren tartsa, abban már ott van nemcsak a tanítás, hanem a politika felelőssége is. Mint ahogy abban is, hogy ha mi azt mondjuk, Trianon, tudjuk, az is hozzátartozik egy rossz megoldás áldozataira emlékezve, hogy Don-kanyar, és ez fordítva is igaz. Nem lehet csak az egyiket mondani, és a másikat nem.

Természetesen nem abban a hamis idillben szeretném föloldani történelmünk számos buktatóját, hogy végül is mindenkinek igaza volt. A történelem tele van minden oldali áldozatokkal, ne is firtassuk, mikor ki a hibás. Nem ezt akarom mondani. Nincs mindenkinek igaza az adott történelmi szituációban. Van jó és rossz oldal, még akkor is, ha mindkét oldalon olykor jó vagy rossz motivációból is fölsorakoznak emberek. A történelem ilyenfajta emlékhelyeinek megismerése épp ezért is fontos, hogy láthassuk, hogy adott szituációban ki állt a jó és a rossz oldalon. De ez nem változtat azon, hogy aki veszteséget szenvedett el, annak a fájdalma igaz fájdalom. A fájdalmában van igazsága. És méghozzá ez nemcsak az övé, hanem közös fájdalom is. Ahogy Steiner Pál elmondta előterjesztésében, az soha nemcsak a vesztesek és az áldozatok, adott esetben egy kisebbség vesztesége, hanem mindig a többségé is, ami éri a magyar nemzet bárhonnan jövő, bárhogy gondolkodó, bárhova tartozó tagjait.

Sosem felejtem el, hogy a Holokauszt Emlékközpont megnyitásán minden oldalról voltunk ott politikusok, a legdrámaibb kép talán a kiállítás hatalmas nyitófotója volt - gondolom, többen emlékeznek rá -, két kisfiú látszott rajta, két Auschwitzba elhurcolt zsidó kisfiú, és Bocskai-mente volt rajtuk. Semmi nem fejezte ki jobban, hogy azok a gyerekek zsidó gyerekek és magyar gyerekek. Az ő haláluk - mert aztán kiderült a kiállításból, hogy odavesztek, a nővérük maradt meg és találta meg később a fotót - a magyarság vesztesége is, a fájdalom közös fájdalom, hiszen ők magyarok.

De talán éppen ezért kell megismernünk a történelemnek ezen mementóit. Mindnyájan emlékszünk, a közelmúltnak egy még általam is ambivalensen fogadott híre volt, hogy amikor a Zsidó Világkongresszus ellen ezek-azok tüntettek, és egy 19 éves kölyök - bocsánat, hogy ezt mondom -, egy 19 éves érettségiző gyerek megbocsáthatatlan és idétlen módon zsidózott, akkor pár év börtönbüntetésre ítélték. Tudom, mert előzőleg volt priusza, és le kellett vagy le kell ülnie egyéb bűnöket is. De mégis azt mondom: ha egy 19 éves gyerek így gondolkodik, abban van közös felelősségünk. És egy kicsit megértve a bírói ítéletet, jobban örültem annak a más hasonló esetben hozott bírói ítéletnek, amikor valakit arra ítéltek, hogy látogasson el Auschwitzba. Lehet, hogy többet segít, és mondom ezt, még egyszer mondom, a sokirányú történelmi példákra egyformán.

Mert más a személyes élmény. Magamról is tudom: engem életem során a történelemmel két, hangosan felolvasott névsor szembesített a legjobban. Az egyik névsor épp ott, a Holokauszt Emlékközpont nyitásán történt, amikor az odalátogató ismertebb vendégekkel, mindenkivel fölolvastattak 10 vagy 20 nevet, az auschwitzi, pontosabban a holokausztáldozatok névsorát, hozzátéve, hogy honnan való és hány éves volt.

Volt egy másik névsor is, ezt nyilván számomra érzékenyebb vagy személyesen akár kellemetlenebb történelmi szituációban éltem meg. Elég köztudott, hogy én a '80-as évek második felében az "egy párt" központjában dolgoztam. Mondjuk '89 nyilván nem 1959 már, de most nem erről van szó. Ezzel együtt a '80-as évek második fele is, noha élesen elhatárolta magát a Rákosi-korszaktól, legitimitása egyik forrását innen szerezte, de a másik forrását még mindig onnan, hogy '56-ot ellenforradalomnak tekintette. És én annak az "egy pártnak" a munkatársa - vagy hogy mondják - voltam, még akkor is, ha mint minden magyar családban, nálunk is azért részben másképp élték meg 1956-ot, de ezt elfogadtam.

És akkor eljött Nagy Imre újratemetésének napja, és persze ott voltam a párommal együtt - vagy nem persze, de ott voltam a párommal együtt - a Hősök terén. És tulajdonképpen az verte bele az orrom a történelembe, abba a részben hamis legitimitásba, amit én is fölvállaltam vagy legalábbis nem mentem vele szembe, hogy ott mindenki emlékszik rá, aki ott volt: olvasták a neveket, a kivégzettek neveit ugyanúgy, ahol később a Holokauszt Emlékközpontban hallottam a zsidó áldozatok neveit; a nevet és azt, hogy hány éves korában végezték ki.

Más volt nekem és másképp éltem meg, mint ha csak a történelemkönyvekben olvastam vagy annak idején nem olvashattam volna. Ezt akarjuk, akartuk az indítványunkban, és őszintén remélem, hogy a többi indítványozó is ezt akarta, ezt akartuk megéletni a magyar fiatalokkal. Nem azért, mert nem bízunk a történelemtanárokban. Bízunk annak ellenére is, hogy elég riasztó volt, hogy épp az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ahol történelemtanárokat képeznek, raktak ki ismeretlen diákok zsidózó feliratokat tanáraik ajtajára. De ez a kisebbség.

Én bízom a pedagógusokban, bízom a szülőkben is. Ha nem haragszanak meg a KDNP-s kollégák, azt tartottam bírálni valónak az előterjesztésükben - nem a szándékot, hanem azt -, hogy ott az indoklásban az szerepelt, hogy erre azért van szükség, mert a történelemtanárok és a szülők egy része ilyen szempontból nem biztos, hogy helyesen értékel.

Bízunk bennük. Tudjuk persze, hogy az ilyesmi - erre utalt Steiner Pál is -, egy ilyen történelmi látogatás megszervezése külön és speciális felkészítést és felkészülést igényel gyerektől és tanártól egyaránt. Azzal is egyetértünk - akkor szeretnénk tisztázni egy félreértést, ha volt ilyen, úgy tűnt nekem Révész Máriusz és Hoffmann Rózsa szavaiból, hogy kell ezt tisztázni, hogy nem föltétlenül arra gondoltunk, sőt nem is arra gondolunk indítványunkban, hogy mindenkit kötelezően egyetlen helyre cipeljenek el. De a lehetőséget, az anyagi támogatás lehetőségét szeretnénk megteremteni ahhoz, hogy ahol a történelmi oktatásban ennek van leginkább helye - és van helye -, ott az anyagi támogatást megkaphassák az iskolák hozzá, ezért is beszéltünk indítványunkban pályázati útról. Tehát nem a választhatóságot akarjuk csorbítani és nem is a történelemtanárok vagy bármely pedagógusok iránti bizalmatlanságot növelni.

Van más veszélye is a felemás módon felemlegetett történelemnek, hiszen valljuk be, benne vagyunk mi, politikusok. Egész politikai kultúrák épültek a történelem megfelezésére: csak az egyiket mondjuk, és csak az egyiket látjuk. Ma már a pártok, még a demokratikus pártok támogatói körét is lehet, hogy jobban elválasztja a történelemértelmezés, mint az, hogy mit akarnak a jövőben, és ez nincs rendben, ez nagyon nincs rendben.

Hadd mondjak egy Orbán-idézetet, ezúttal nem Orbán Viktorét, hanem Orbán Ottóét, a költőét, aki 1991-ben az egyik versében azt írta: "új nyelven akarok beszélni / amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság / sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép".

És azt is mondta, hogy ő csontjaiban rögzíti azt a hangot, amikor a gazdátlanul összedőlő templomokban fütyül a szél, "hol a kaddist hajlítgatja sivítva / hol egy elcsukló csángó siratót".

(11.30)

Van bűnünk abban, hogy az egyik oldal a kaddist, a másik oldal meg a csángó siratót emlegeti, ha külön emlegeti. Úgy kell tennünk, ahogy Orbán Ottó tette, és ebben, hogy nincs így, megvan a politikának a bűne, ezért a helyrehozásában megvan a politikai felelősség is. Mert tudni kell, hogy a konszolidáció a történelem egységes látását jelenti, és nem egy hatalmi rendszer stabilizációját. Tudni kell, hogy nemzet akkor van, ha szolidaritás van, nemcsak szociálisan és a különböző politikai oldalak között, hanem a történelmi élmények sorsközössége iránt is. Tudni kell, hogy szellemi-erkölcsi Trianon, ha a történelemből, az utcanevekből, akár MTA vagy önkormányzati segédlettel olyat is kirakunk, amit nem kéne. Tudni kell, hogy a nemzet és a történelem nem fegyver egymás ellen, és egyikünket sem lehet belőle kirekeszteni. Éppen ezért fogunk támogató szándékú módosítókat benyújtani azokhoz az indítványokhoz, ahol még szükségesnek érezzük a megfelezett történelem kiegészítését. Mert egyszerre kell szembenéznünk a jobboldal által elkövetett és a baloldal által elkövetett bűnökkel is. Mind a kettőből van elég. És éppen ezért van feladat is.

Markó Béla, akinek a nemzeti elkötelezettségét nehéz lenne kétségbe vonni, és ezzel zárom, megint csak egy verssel - bocsánatot kérek -, azt írta: "A fene vágyik már a múltra, / de néha mégis eltöprengek, hogy ez az egész, mint az inga, / milyen otrombán visszalengett. (Menczer Erzsébet közbeszól.) / Bár ne zsidózna, ne magyarozna, ne oláhozna, ne tótozna, / hanem egy kilyukadt országot legalább így-úgy befoltozna."

Van részünk abban, hogy az ország kilyukadt. Alakítsuk úgy ezt a vitát, hogy a befoltozásában is legyen részünk. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Az MSZP képviselőcsoportja vezérszónoklatát Sós Tamás képviselő úr folytatja. Parancsoljon!

DR. SÓS TAMÁS, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Folytatva az iménti gondolatokat, azt gondolom, hogy jelképes és üzenetértékű, hogy itt három olyan kérdéskört tárgyalunk, három határozati javaslat szerepel előttünk, amely - úgy gondolom - nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Úgy a recski munkatáborral kapcsolatos kérdéskör, a holokauszt, Auschwitz, illetve a Terror Házával kapcsolatos kiállítás, és hogy a diákok minél szélesebb körben ismerjék meg a történelmünket hitelesen, hiteles formában.

Steiner Pál említette, hogy rendkívül fontos az emlékezés, az oktatás, és a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Én elsősorban recski aspektusból szeretnék szólni, mint olyan ember, aki Heves megyében élek, és a rendszerváltást követően számos alkalommal vettem részt az itteni megemlékezéseken, úgy mint a megyei közgyűlés elnöke. Itt a teremben ketten vagyunk Herman Istvánnal, annak a megyei közgyűlésnek voltunk a tagjai, akik gyakorlatilag részt vettünk annak az alapítványnak a működtetésében, amely már elindította az itteni folyamatokat, illetve a Heves megyei vármúzeum is a lehetőségeihez mérten, de szerény anyagi eszközök álltak rendelkezésre segíteni a Recski Szövetség munkáját. Azt gondolom, hogy példaértékű a recski település, illetve a térségben lévő önkormányzatok hozzáállása. És való igaz, mint ahogy ma már itt elhangzott, hogy az ott lévő emberek nagyon keveset tudtak arról, hogy valójában mi történt a táborban. Ők maguk is el voltak zárva ezektől az információktól.

Nagyon fontos - úgy gondolom - ez a mai ülés is, hogy a nyilvánosság is többet tudjon meg az ottani eseményekről. Például Faludy György önéletrajzában pont ezt a gondolatkört dolgozza föl, hogy mennyire nem lehetett beszélni az azt követő években az ott lévő embereknek sem. Vagy úgy gondolom, hogy 1953-ról is biztos, hogy beszélni kell, mert Nagy Imre első kormánya 1953. június 4-e után közkegyelmet hirdetett, és feloszlatták az internálótáborokat, és valójában ezt követően történtek Magyarországon a koncepciós pereknek a felülvizsgálatai.

Tulajdonképpen igazán látszik, hogy száz kisebb-nagyobb internáló- és munkatábor volt Magyarországon. Ez volt a leghírhedtebb. Két kiállítás is van jelenleg a tábor területén, akik ellátogattak oda, ismerik, tudják, de az is látszik, hogy számos rendezetlen kérdés van ezzel kapcsolatban. Én magam is azt mondom - itt ugye, mindig a lehetőség, felelősség a kormánypárti oldalon van, az önök kezében vannak az eszközök -, hogy az ottani környezetet, körülményeket rendezni kellene, hisz maga a terület a magyar állam tulajdona, a kezelője az Eger erdőgazdaság, és tulajdonképpen bizonyos részének használati joga a Recski Szövetségé. Számos közalap, közadakozás, különböző alapítványi támogatások, kisebb pályázati források nyújtottak lehetőséget, és valóban egy széles körű összefogás indult el a rendszerváltást követően. Ennek példázata Farkas Ádám szobra, az első emlékszobor, melyet Antall József avatott föl, de később egy hármas szoborcsoport is, melyet Sólyom László avatott.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az elmúlt időszakban a rendszerváltást követően a közjogi méltóságok mindegyike fontosnak tartotta, hogy ide ellátogasson. Ezen túl szeretném kiemelni, hogy Heves megyében Heves megye különböző vezetői, az ott lévő települések vezetői, térségben dolgozók, civil közösségek is fontosnak tartották és tartják az itteni táborral kapcsolatos összefogást, az emlékek feldolgozását. Valóban, akik Heves megyében laknak, az ott lévő iskolák, különböző közösségek közül nagyon sokan látogattak el ide, és fontos lenne, hogy mások is szélesebb körből látogassanak Recskre.

Szeretném hangsúlyozni, hogy fontos, hogy reális ismereteink legyenek, és ma már a vezérszónoki körben is több fontos, magasztos gondolat fogalmazódott meg. Talán az első, amihez itt kapcsolódnék, hogy el kellene oda jutnunk, hogy ezekben a kérdésekben valójában olyan megemlékezéseink legyenek, amelyek az összefogást erősítik, és a mostani előterjesztések is - úgy gondolom - ebben segíthetnek. A veszélyek kapcsán én magam is azt hoznám szóba, hogy nem szerencsés az, ha egy-egy politikai erő kisajátít egy-egy ünnepet, eseményt. Ezt nem lehet kisajátítani, hiszen Lendvai Ildikó szólt arról, hogy megfelezett történelmünk van, hogy a családok hogyan élik meg ezeket a kérdéseket, és erről a gondolatról Révész Máriusz is beszélt az ő családtörténetükön keresztül.

Magam is egyetértek azzal, amit Hoffmann Rózsa államtitkár asszony mondott, hogy a történelmünknek - és többen majd ezt követőn kapcsolódtak hozzá - számos dicsőséges példája van, és ezeket is meg kell ismertetni. Itt szeretném elmondani, hogy ennek a térségnek is számos dicsőséges története van, ennek a térségnek, magának Recsk településnek is. Tehát amikor ide el tetszenek majd látogatni, vagy a diákjaink ellátogatnak ide - a siroki vár, a mofetta, Mátraderecske, a Mátra -, gyakorlatilag ezeket az értékeket fontos megismerni.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiból.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! A Kereszténydemokrata Néppárt képviselőcsoportja is jelezte, hogy a frakció álláspontját két felszólaló ismerteti a rendelkezésre álló 30 perces időkeretben. Elsőnek megadom a szót Pálffy István képviselő úrnak. Parancsoljon!

(11.40)

PÁLFFY ISTVÁN, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Három javaslat fekszik előttünk. Hadd érveljek egy olyan mellett, a KDNP-s képviselők javaslata mellett, amely általánosan és csaknem teljesen segít bemutatni a diktatúrák működését.

A fasizmus, a kommunizmus és a hasonló totalitárius diktatúrák természetrajzát jól ismerjük. Faji, vallási, nemzetiségi diszkrimináció, rasszizmus, osztály- és idegengyűlölet, istentagadás vezérli az ilyen önkényuralmi rendszerek vezetőit és fő ideológusait. Népirtás, tömeggyilkosságok, kényszermunkatábor, internálások, testi és lelki nyomorultak százai, ezrei, milliói az ilyen totalitárius rendszerek következményei, viszont ahány áldozat, annyi sors, annyi fájdalom, annyi emlék - erre voltak példák az iménti beszédekben is. Van azonban a szélsőjobb- és szélsőbaloldali diktatúráknak törvényszerűen egy általános következménye, ez pedig az, hogy a társadalmak, az emberek, a családok azokban végletesen, végzetesen elszegényednek. A szenvedők tehát mi vagyunk, mindannyian vagyunk, és engedjék meg, hogy erről részletesebben beszéljek, némileg más dimenziót is adva a vitának, mint az az eddigi mederben zajlott.

A szélsőséges diktatúrák szegénységet, sokszor mélyszegénységet okoznak, a fasiszta, kommunista diktátorok ugyanis zárt politikai rendszereket működtetnek, ebből következően zárt gazdaságban tevékenykednek. A politikákból mindig hiányzik a hatalom bármiféle ellenőrzésének az intézménye, a gazdaság pedig nagyon erősen központosított a diktátorok alatt, a vezetők és a hűbéresek érdekei szerint szívják ki a pénzt, veszik el a nyereséget, és veszik el az állami költségvetés tartalékait. A zárt politikákban a politikai verseny is hiányzik. Aki megpróbál elindulni a politikai pályán, az - a diktatúra éppenséggel létező vérmérséklete szerint - kiiktatódik a küzdelemből, és semmiképpen sem törvényes eszközökkel vagy demokratikus választások során.

A zárt gazdaság úgyszintén híján van mindennemű versenynek, a gazdaságirányítás intézményrendszere nem engedi, hogy a versenytársak hozzájuthassanak a piachoz, a diktátorok és az elit által birtokolt nyereséghez és a vagyonhoz. Tehát a bankok nem adnak hitelt, a bíróságok nem engedélyezik a cégek alapítását, magánvállalatok nem juthatnak piacokhoz, vagy ha mégis volna korlátozott piacgazdaság, akkor a hatóságok folyamatos vegzálása nehezíti a vállalkozások életét. Mindez persze melegágya a korrupciónak, az állami korrupciónak és a teljes társadalmat, a gazdaságot is átható mindennapos korrupciónak is, ez a fasiszta és a kommunista rendszerek velejárója.

A korrupció miatt ezek az országok, ahol ilyen rendszerek működnek, hatalmas tartalékokat veszítenek, irdatlan összegeket költenek fölöslegesen. Miközben néhány nemzetiszocialista vagy nemzetközi szocialista vezető magánbankszámlája hízik, aközben a társadalom és a családok nyomorúságosan, végletesen elszegényednek. Úgy történik, hogy miután a dolgozókat ezek az önkényuralmi rendszerek kizsákmányolják, az emberek nyilvánvalóan nem akarnak a kizsákmányoló diktátoroknak dolgozni. A teljesítményük nehezen lesz összemérhető, ösztönzést nem kapnak, saját vállalkozásba nem foghatnak, így végül az ország, az egész társadalom teljesítménye folyamatosan csökken, és egy lefelé tartó spirál olyan mélyszegénységbe vezet, ahonnan valóban csak a forradalom és az elnyomó rendszer megbuktatása vezet ki a szabadságba és a demokráciába. Nemkülönben ezek a kizsákmányoló önkényuralmi rendszerek nem áldoznak technológiára, innovációra vagy kutatásra, nem támogatják a tudományok és a művészetek szabadságát, hiszen saját konkurenciájuk építésében nem érdekeltek, minden eszközzel le és el akarják nyomni azokat, akik elitcserét vagy pedig éppenséggel demokratikus rendszert szeretnének.

Tisztelt Képviselőtársaim! Mindez együtt oka annak, hogy a fasiszta és a kommunista önkényuralmi rendszerek által elnyomott országok és népek elszegényednek, és mindez együtt oka annak, hogy ezek a rendszerek hosszú távon bukásra vannak ítélve. Így szegényedett el Magyarország a kommunizmus évtizedei alatt, és ezért bukott meg a rendszer.

Tisztelt Képviselőtársaim! Csak ebből az okfejtésből is látszik, hogy a fasiszta és a kommunista diktatúrák megismerésére a történelmi romok és a borzalmak helyszínei, bármilyen fájdalmasak is, kevésnek bizonyulnak. Ráadásul számos önkényuralmi rendszer és vezető sújtotta Magyarországot. Olyan sok gonosz nemzetiszocialista és nemzetközi szocialista vezető sanyargatott bennünket, különösen az elmúlt évszázadban, hogy az elnyomás teljes megértését nem lehet egy helyszínhez kötni, nem lehet egyetlen helyszínre elzarándokolni, nem lehetséges csak egyértelműen egyetlen, tényleg mégoly szimbolikus helyszínt is kiemelni az áldozatok vérmezeiből. Hiszen internálótáborokból is több mint száz volt Magyarországon, és bizony, ahogy mondottam, a szegénység miatt egy szegény magyar család nyomorúságos otthona a hatvanas-hetvenes évekből ugyanilyen szimbolikus hely is lehetne.

Azonban valóban erkölcsileg igenis mindenkinek kötelező, mindenkinek el kell mennie, meg kell nézni a nemzetiszocialista és a nemzetközi szocialista embertelen pusztítás helyszíneit, akárhol is vannak azok, Auschwitzban vagy Recsken, és megállni egy percre, elgondolkodni, és valóban néma főhajtással adózni az önkényuralmi áldozatok emlékének. Kötelező kifejezni a tiszteletünket irántuk, a kegyeletünket leróni ezeken a helyszíneken. Valóban meg kell ismernie minden magyarnak az önkény természetét, az áldozatok fájdalmát, erre pedig a teljességre törekvő helyszínek a legalkalmasabbak, mint az Andrássy út 60., az ÁVH gyilkosainak a tanyája, a terror múltbéli épülete, a Terror Háza, ezért támogatjuk ezt a javaslatot.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. A KDNP képviselőcsoportjának vezérszónoklatát Stágel Bence képviselő úr, az Országgyűlés jegyzője folytatja. Parancsoljon!

DR. STÁGEL BENCE, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! "Szabadnak lenni nehéz. Miért? Mert nekem kell választani. Szabadnak lenni azt jelenti, hogy én magam határozom meg a magam határait. Szabadnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy lehullanak a bilincsek. A kérdés az, hogy ha megvan a szabadság, akkor mit csinálunk. Szabad ember az - és ilyen sajnos a demokratikus társadalomban, tömegben kevés van -, aki maga tudja a saját erkölcsi határait. Tehát azt, ami szabad és ami nem szabad, azt nem az egyház, azt nem a diktatúra, nem a párt, nem a kormány szabja meg, hanem saját maga."

John Lukacs, az Egyesült Államokban élő világhírű magyar történész gondolatai ezek, aki éppen a napokban tartotta búcsúelőadásait a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, illetve az ELTE-n. Az előadásain elhangzottakat értékes örökségként fogadhatták az azon részt vevő magyar fiatalok is. Ő a jövő szempontjából a szabadság fogalmának helyes értelmezését állítja a figyelem középpontjába. Amint a boldogság megragadása feladat egy ember számára, úgy a szabadság is kihívás egy nemzetnek.

A Kereszténydemokrata Néppárt a szabadság helyes értelmezése, valamint a szabadság megőrzése szándékával nyújtotta be a parlamentnek a H/10960. sorszámot viselő javaslatát, amely a diktatúrák által intézményesített gonoszság, valamint a történelem jövő nemzedékek számára történő objektív bemutatásáról címet viseli.

(11.50)

Ennek lényege, hogy az Országgyűlés kérje fel a kormányt olyan rendelet megalkotására, amely lehetővé teszi, hogy az általános iskolákban 5-8. osztályos tanulmányaikat folytató diákok az iskolai történelemóra oktatása keretében ellátogathassanak a Terror Háza Múzeumba.

A Terror Háza Múzeum a XX. századi diktatúrák áldozatainak emlékére létrehozott múzeum Budapesten, s mindannyian tudjuk, hogy az Andrássy út 60. szám alatt található. A Terror Háza Múzeum megnyitása már önmagában is egy történelmi mérföldkő volt, hiszen azért jött létre, hogy örökre emlékeztessen az emberiség által azelőtt nem tapasztalt mértékű intézményesített gonoszságra.

Tisztelt Képviselőtársaim! A könyveknek megvan a saját sorsuk, tartja a mondás, és az Andrássy út 60. története alapján bízvást állíthatjuk, hogy az épületeknek is. A rossz hírű, már a negyvenes évek elején fogalommá lett háztömb kezdetben magántulajdonban volt, aztán 1937-ben a nyilasok kezébe került. A hírhedt hűség háza sokak számára Budapest legrettegettebb helye volt. Az épület a második világháború után a Kommunista Párt politikai rendőrségének központjaként működött.

A Terror Háza meglátogatása minden emberben, életkortól függetlenül, gondolatokat indít el, emlékezésre és a múlt tanulságaiból fakadó következtetésekre sarkall. Sok látogató írásban is megörökítette gondolatait. Egy borzasztó XX. század autentikus képei, dokumentumai tárulnak elénk. Ki hitte volna abban az időben az egyszerű emberek közül, hogy a mosolygó, gyermeksimogató Rákosi Mátyás mire volt képes a függönyök mögött. Csak később értették meg, hogy minden diktátor ártatlan gyermekekkel pózol a festő vagy éppen a fényképész előtt. Elámulunk a kínzás módozatain a körömtépéstől a satuba, ajtó nyílásába szorításig, a máj vagy éppen a vese szétzúzásáig; és mindezt a munkásosztály nevében a XX. század közepén.

Feltesszük a kérdést, hogyan süllyedhetett ilyen mélyre az ember, és mivel enyhébbek, tetszetősebbek ezek a szörnyű tettek, mint például a holokauszt barbárságai. Semmivel az égvilágon, sőt talán még cinikusabbak, ördögiebbek voltak, mert idegen eszmék nevében a kínzókat, gyilkosokat a magyar népre, saját népükre uszították.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy ma már sokszor elhangzott, diktatúra és diktatúra között nincs különbség. A XX. században két totális diktatúra is különös módon a mostani Terror Háza épületét szemelte ki legbrutálisabb megtorló gépezete központjául. A Terror Háza Múzeum a nyilas és a kommunista terror áldozatairól szól, arról, hogy Magyarországon a legkegyetlenebb elnyomás idején is voltak emberek, akik életüket kockáztatva szembeszegültek az idegen elnyomással, és a szabadságukért küzdöttek. A központi kérdés tehát az, hogy a XX. századi diktatúrák terheit hordozva az új nemzedék számára miként kínáljuk fel a lehetőséget, hogy az egyéni szabadságuk korlátait felismerhessék, és közösen fogalmazhassák meg: soha többet diktatúrát Magyarországon!

Kérem, hogy ennek szellemében támogassák a KDNP határozati javaslatát.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! A Jobbik képviselőcsoportjának vezérszónoka Mirkóczki Ádám képviselő úr, aki a vezérszónoklatát innen, az emelvényről mondja el. Megadom a szót, parancsoljon, képviselő úr!

MIRKÓCZKI ÁDÁM, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Talán azzal indítanék, amit itt az előttem szólók, talán pártállástól függetlenül többen is kiemeltek, hogy Magyarországon, kifejezetten ebben a kérdésben kettős történelem, két egymással szemben álló történelem, vagy éppen, ahogy mások fogalmaztak, megfelezett történelem él egymás mellett vagy viaskodik egymással szemben.

Én most föltenném a költői kérdést itt azoknak a pártoknak, akik az úgynevezett rendszerváltás óta jogalkotói szerepben dolgoznak, hogy ki tehet erről, és miért van az, hogy 2013 májusában ezekről a kérdésekről beszélnünk kell. Nyilvánvalóan azért, mert még mindig ott tartunk, évtizedekkel különböző diktatúrák szörnyűségei és borzalmai után, hogy még mind a mai napig egy kibeszéletlen, rosszul feldolgozott, közbeszédben elhallgatott, eltorzított és a politikumok által, a mindenkori kormányok által a lehető legrosszabban kezelt területről beszélünk. Azt gondolom, hogy mindenképpen történelmi a mai vita abban az értelemben, hogy itt az ideje, hogy megtegyük az első olyan lépést, amely a helyes irányba mutat. Ennek az első lépésnek pedig mindenképpen a kettős mérce megszüntetésének jegyében kell megszületnie.

Nyilván értem, hogy mindenki arra hivatkozik, hogy ne nézzünk pártpolitikai érdeket, ne arról szóljon a vita, hanem arról, hogy mi a közös felelősség, mi a közös feladat. De ugyanakkor nagyon nehéz azt megállni, ahogy Steiner képviselőtársunk az előterjesztői hozzászólásában, Lendvai Ildikó pedig a vezérszónokijában többször említette, hogy nem szabad kettős mércét alkalmazni, hogy a diktatúrák áldozatai között nincs különbség és a többi. Azért szeretném megjegyezni, hogy már itt hiteltelenné válik az egész, amikor Steiner képviselőtársunk a katolikus egyház által a történelemben elkövetett bűnöktől kezdve, a náci, fasiszta diktatúrák által elkövetett bűnöktől kezdve mindent felsorol, csak pontosan a kommunista vagy épp a baloldalhoz, vagy az egykori politikai baloldalhoz köthető diktatúrák áldozatairól nem beszél. Lendvai Ildikó képviselőtársunk pedig egyenesen egy magyargyűlölettel kezd vagy úgyszólván kollektíve megbélyegzi a teljes magyarságot, különböző történelmi okok miatt, és így indítja a vezérszónokiját. Innentől kezdve nem beszélhetünk hitelességről.

Arra szeretnék kísérletet tenni, hogy mi lenne az elsődleges feladata a mai vitában a Magyar Országgyűlésnek. Miről szólnak az előttünk fekvő javaslatok? Nyilvánvalóan támogatandó célt szolgálnak, nevezetesen: a diákok, iskolások megfelelő tájékoztatását, ismereteik elmélyítését, szélesítését. Van azonban - úgy gondolom, hogy mindenképpen beszélni kell róla - egy olyan aspektusa is az előterjesztésnek, amely kimondatlan, de talán a legfontosabb: mennyire és milyen alapon tekinthetünk valakit vagy valakiket bűnösnek, és helyes-e, ha bármilyen szinten is a kollektív bűnösség elvét alkalmazzuk? Mert az elmúlt két évtized és a rendszerváltás óta eltelt politikai közbeszéd erőteljesen használja a kollektív bűnösség elvét, és erőteljesen használja a kettős mércét. Azt gondolom, hogy az elsődleges célunk az lehet, hogy a jövő generációi cseppet se érezzék magukat felelősnek.

Mondok egy példát: bűnösnek kell-e tekintenünk azt a személyt, azt a leszármazottat, akinek valamelyik felmenője aktív részese volt például a kommunista diktatúra kiszolgálásában, fenntartásában, ha esetleg ártatlan emberek vére tapadt valamelyik ősének kezéhez; családokat tett tönkre, nyomorított meg, embereket ölt meg? Bűnösnek kell-e tekintenünk, ha valakinek az édesapja, édesanyja, nagyszüleje vagy bármilyen felmenője ilyen rémtetteket követett el, vagy emberiség elleni bűnöket? Azt gondolom, hogy nem, nem ő tehet róla. És nem is lehet más a válasz. Nem kell bűntudatot ébreszteni olyan emberekben, akik nem követtek el adott cselekményeket, és nem is azonosulnak vele. Azt gondolom, hogy az érzelmi töltet mindenkiben benne van, és mindenki el tud számolni saját magában, vagy meg tudja ítélni saját családtagjának tetteit és erkölcsi közvetett vagy közvetlen felelősségét. De ő maga személy szerint nem vállalhat felelősséget egy olyan tettért, amikor például, mondjuk, még meg sem született, és nem ő követett el.

És pontosan ezen logika mentén azt is megállapíthatjuk, hogy az 1944-ben német megszállás alatt kialakult nyilasuralom idején a zsidósággal szemben elkövetett bűnökért nem szabad megbélyegezni egy népet, egy nemzetet, jelen esetben a magyarságot, ahogy azt az elmúlt években és egyes véleményformálók akár politikai értelemben, akár újságírói, tájékoztatási vagy oktatási, kulturális értelemben teszik mind a mai napig. Ott nem azokról beszélnek, akik a tényleges cselekedeteket elkövették vagy azt kiszolgálják, hanem ahogy itt ma az MSZP-frakciótól is elhangzott, a magyarságot kollektíve megbélyegzik, hogy ez a mi bűnünk.

(12.00)

Én, aki például meg sem születtem akkor, és nem is azonosulok azokkal a cselekedetekkel, felelősnek kell-e éreznem magam ezért? Vezekelni kell-e nekem életem végéig ezért, vagy önöknek, vagy bárki másnak, akinek semmi köze hozzá? Én azt gondolom, hogy nem. És ez lenne a mai nap, a mai vita egyik legfontosabb feladata, hogy ezt leszögezzük. Számoljuk fel a kettős mércét, és szüntessük meg a kollektív bűnösség elvét, mert jelenleg - még egyszer mondom - ez mind a mai napig közvetve, közvetlenül napjaink politikai közbeszédének része, és nagyon egyoldalú része, és itt már a kettős mércéről beszélünk. Elképesztő torzulásokat látunk minden szempontból a kommunista diktatúra áldozatairól való megemlékezések kapcsán vagy éppen a náci, fasiszta diktatúrák áldozatairól beszélve.

Emlékezni és emlékeztetni fontos és helyes. Vádolni azonban olyanokat, akik nem tehetnek róla, kifejezetten káros. A Jobbiknak az egyik legfontosabb célja, hogy ezzel a mentalitással leszámoljon. Még egyszer mondom, hogy önök, és most azokhoz szólok, akik idestova 20-23 éve itt ülnek és tehettek volna ellene, de érdemben nem tettek ellene, ezt kell megérteni, hogy amíg ezen az alapvetésen nem fordítunk, a szemléleten nem változtatunk, addig hozhatunk mi bármilyen határozatokat, érdemi változtatás nem lesz.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a Jobbiknak is az a véleménye, hogy egyik diktatúra áldozata sem nagyobb veszteség a másik diktatúra áldozatánál, és egyik diktatúra bűnöse sem nagyobb bűnös a másik diktatúra bűnösénél. Ezt szeretném hangsúlyozni. Mindig elmondjuk, most is elmondom. Nem gondolunk különbségtevésre. Ha ebben megegyezünk hosszú évtizedek után, már nagyon komoly lépést tettünk afelé, hogy kialakuljon egy egészséges közbeszéd, egy egészséges társadalmi néplélek, ha úgy tetszik, és végre valóban ahhoz a célhoz közelítsünk, amelyet eddig az elmondottak által minden frakció alapvetésnek gondol.

Fontos döntés, és kellő bölcsességet igényelt, mert be kell végre látni, hogy a napjainkig alkalmazott gyakorlat sem nem volt bölcs, sem nem volt kívánatos, sem nem volt objektív, sőt kifejezetten szubjektív volt, és nem biztos, sőt inkább úgy fogalmazok, hogy biztos, hogy nem a büntető törvénykönyv toldozgatása-foldozgatása hozza majd meg azt az eredményt, amely a kettős mércében alkalmazott egyoldalú tiltás és büntetés, vagy épp az egyoldalú megengedést hozza. Valljuk be őszintén, és ma is elhangzottak már különböző példák, ez sajnos napjaink része. Jussunk végre abba az állapotba, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy ma még csak utópiába illő állapotba, hogy végre bízzuk a történészekre és a kutatókra a történelmet, és ne itt, a paragrafusokban és a jogszabályokban rögzítsük, hogy mi hogyan is történ,t és kinek kell magát rosszul éreznie vagy kit kell éppen sajnálni. Nem a Btk.-ban kell rögzíteni adott esetben tragédiák áldozatainak a számát, hogy tiltó paragrafusokban sorakozzanak tanulmányok helyett.

A jövő generációit, ahogy Vona Gábor is említette, tudatosságra kell nevelni. Hagyni kell őket, hogy megismerjenek, hogy felismerjenek, és adott esetben igen, kérdéseket tegyenek fel, de ez nem azt jelenti, hogy ők éppen relativizálni akarnak vagy épp másokat megsérteni vagy kigúnyolni. Nem erőszakkal kell a jövő generációinak torkán mára már dogmákká vált, vélt vagy valós történelmi eseményeket lenyomni és megkérdőjelezhetetlenné tenni. Hagyni kell a természetes és egészséges megismerő folyamatot úgy a diákoknál, mint a történészeknél, kutatóknál. Az, ahogy ma vagy mind a mai napig működik, hogy erőszakkal, dogmaként kezelve bizonyos dolgokat, eseményeket, vélt vagy valós tényeket használunk, az bizony kontraproduktív, és pontosan az ellenkező hatást fogja kiváltani. Azt gondolom, hogy ha ezt fel tudja ismerni minden frakció és minden döntéshozó, akkor már beljebb vagyunk.

Három javaslat fekszik előttünk. Az első - vagy az egyik - a Vona Gábor által indítványozott recski haláltábor látogatására vonatkozik. Részletesen ki lett fejtve, azt gondolom, nem kell rá hosszabb időt pazarolni. A kommunista diktatúra rémtetteit bemutató emlékhelyről van szó.

A kereszténydemokraták által benyújtott Terror Háza Múzeum látogatása vagy az azt szorgalmazó határozati javaslat szintén egy támogatható javaslat a Jobbik részéről. Azt gondolom, hogy a Terror Háza abszolút korrekt módon mutatja be különösen azt a történelmi valóságot, hogy hogyan lettek nyilasokból ávósok, és ugyanazok a személyek két különböző és politikai, ideológiai értelemben két egymással merőben eltérő diktatúrát hogyan szolgáltak ki.

A szocialisták által benyújtott auschwitzi látogatást előíró határozati javaslattal nekünk van némi problémánk. Egyrészt Auschwitz Lengyelországban van, németek csinálták. Nagyon sok minden körülveszi. Nem vitatom el a magyar vonatkozásait. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy magyar diákoknak kötelezően kell előírni egy auschwitzi látogatást. Még egyszer mondom, nem vitatjuk el a magyar vonatkozását, de ha visszaemlékeznek, ahogy Steiner képviselőtársunk előterjesztőként hogyan tálalta az auschwitzi látogatást és annak célját, az kifejezetten az örök bűnös képének megteremtését szolgálja, kifejezetten a kollektív bűnösség leendő megteremtését célozza. Én ezt nem kívánom egyetlenegy diáknak sem. Az pedig, ahogy Steiner képviselőtársunk jogokat követelt - hát kinek nem adatott meg most ez a jog? Ki az, aki nem mehet, mert jogilag tiltva van?

És ami érdekes és amire szeretnék kitérni, hogy a kereszténydemokraták által beterjesztett határozati javaslathoz éppen Steiner Pál adott be módosító indítványt, hogy a Terror Háza Múzeum mellett a Budapesti Holokauszt Emlékközpont látogatása is legyen kötelező. Azt gondolom, hogy itt lepleződik le a szerintem számukra már fel sem tűnő mohóság, ha úgy tetszik, hogy lám, mégiscsak van magyar vonatkozású helyszín, mégiscsak bizony okafogyottá válik az auschwitzi kötelező látogatás. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem látunk abban kivetnivalót, hogy bármilyen iskolásnak, bármilyen diáknak bármilyen múzeumot előírjunk. A cél a fontos, hogy a megismerést szolgálja, ne pedig a bűnösséget vagy ne pedig politikai szándékot.

Még egyszer a lényeget hangsúlyozva azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem zárkózunk el, sőt támogatjuk az ismeretszerzés, a minél inkábbi megismerést, a felismerést és a tudatos gondolkodást minden értelemben, főleg, ha történelmi dolgokról van szó. Azt azonban, hogy ezt politikai célokra használjuk és akár gazdasági, akár politikai, akár más előnyöket vagy fenntartható, konzerválandó helyzetet fenntartson egy-egy javaslat, azt nem tudjuk támogatni.

Úgy gondolom, mindenki számára teljesen világos, hogy a benyújtott határozati javaslatok miért születtek. Az időrendiséget mondom. A Vona Gábor által benyújtott recski látogatásra vonatkozó javaslat nem azért volt, mert minket csak az érdekel kifejezetten, hanem azért volt, mert egy picit ellensúlyozni szeretnénk azt a helyzetet, amely ma a diákok vagy bárki más számára megismerhető. Félreértés ne essék, és szeretném előrevetíteni, hogy nem tiszteletlenségből mondom, hogy távol álljon tőlem, hogy bárkit is sértsek, de nincs arányban Magyarországon jelenleg a két diktatúrára való emlékezés, az áldozatokra való emlékezés. Ezt szolgálta a Jobbik recski táborra vonatkozó javaslata. De hangsúlyozom, egyetlenegy magyar múzeum látogatásában sem látunk semmi kivetnivalót.

Azt gondolom, hogy mindenki érti, hogy miről beszélünk. Mindenki érti, hogy hogyan szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba, és szerintem mindenki látja, hogy kit mennyire vezérel őszinte szándék és őszinte akarat, őszinte politikai motiváció.

(12.10)

Mert nem vagyok benne biztos, hogy minden előterjesztő, aki ma ebben az együttes általános vitában előterjesztett egy-egy határozati javaslatot, a legőszintébb céllal tette. És most belemehetnénk abba, hogy kit mivel és hogyan lehet cáfolni, és nem gondolom, hogy itt az állandó kötelező rettegési versenyben egymásra kellene licitálni.

Steiner képviselőtársamnak is - még egyszer - csak föl szeretném hívni a figyelmét, hogy van abban azért némi ellentmondás, ahogy ő lefesti vagy az MSZP frakciója lefesti a jelenlegi helyzetet, és ezt cáfolja mindaz, amikor itt van például Budapesten a Zsidó Világkongresszus, és zsidó vezetőktől azt halljuk, hogy Budapesten virágzik Európa zsidó kultúrája, és Köves Slomó azt mondja, hogy itt nem beszélhetünk olyanfajta antiszemitizmusról, amilyenről például Franciaországban vagy más európai uniós tagállamokban, mert itt nincsenek ilyenek. Akkor, azt gondolom, el kéne végre gondolkodni, hogy mennyire vannak fedésben a kommunikációs elemek és a tettek, és mennyire igazak azok. És akkor gondolkodjunk el azon is, hogy egy-egy frakció által indítványozott és megfogalmazott cél mennyire őszinte és mennyire hiteles.

Még egyszer: a Jobbik a kettős mércét szeretné fölszámolni, és a túlkompenzációt megszüntetni, és végre hitelesen, őszintén, korrekt módon a jövő nemzedékeit a megismerésre, a tudatosságra nevelni. És igen, úgy fognak belőle tanulni, de úgy, ahogy az az elmúlt évtizedekben működött, úgy nem. Bízom benne, és úgy érzem, hogy aki figyelt az általunk elmondottakra vagy az egymás által elmondottakra, az mindezt megértette, és bízom abban, hogy majd megfelelő időben úgy is fog dönteni. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Képviselőtársaim!

Ezzel a vezérszónoklatok végére értünk. Innen van lehetőség kettőperces felszólalásra. Megadom a szót Herman István Ervin képviselő úrnak. Parancsoljon!

HERMAN ISTVÁN ERVIN (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Lendvai Ildikó képviselő asszony vezérszónoki hozzászólása számomra a szerecsenmosdatás benyomását keltette, még akkor is, ha mély pátosszal adta elő a gondolatait.

Hiszem és vallom, hogy minden nemzet annyit ér, amilyen ifjúságot nevel. A világ legostobább embere az, aki saját magát becsapja. Ne csapjuk hát be magunkat, és a történelmi hamisítás korszakát zárjuk már le a XXI. század hajnalán, és az ifjúságunknak mutassuk be e heroikus küzdelmet vállaló eleinket, akik a hazáért, a szabadságért feláldozták egzisztenciájukat, vagyonukat, akár az életüket. Természetesen mutassuk be azon vadhajtások torzóit is, amelyek szégyenbélyegként árnyat vetnek ránk. Mély meggyőződésem, hogy a vihar mindegy, hogy jobbról vagy balról jön, az vagy a Gulagon, vagy Dachauban, vagy éppen Recsken áll meg.

Emlékezzünk, mert az emlékezés sokasága maga a történelem, és mint ahogy államtitkár asszony is már megfogalmazta az imént, a történelem pedig az élet tanítómestere. A múlt tanulsága legyen hát vezérlő fonalunk: számunkra, a jövő nemzedékének.

Köszönöm szépen, elnök úr.

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Folytatjuk a kettőperces felszólalásokat. Pálffy István képviselő úr következik.

Parancsoljon, képviselő úr!

PÁLFFY ISTVÁN (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Hogy ne volnánk közös nemzet? Lendvai Ildikónak szeretnék válaszolni. Minden tiszteletem a családtörténetéé, már csak azért is, mert valahol össze is találkoztak szüleink.

De azért nem vagyunk közös nemzet, mert Lendvai Ildikó a 2-es villamos kanyarodását ideológiai kérdéssé transzponálja. Tehát ha a Kossuth téren a villamos úgy kanyarodik, ahogy '44-ben, akkor nyilvánvaló, hogy a Horthy-rendszert akarjuk visszaállítani. A probléma itt van, tisztelt képviselő asszony, ezért nem vagyunk közös nemzet, mert egy ilyen ügyben sem tudunk úgy gondolkodni, hogy milyen célt szolgál a nemzet főterének megújítása.

Azonkívül pedig, ugye, nincs megfelezett történelem. Van a családok, az egyének történelme, van a hivatalos, hivatásos történetírás, ami a tényekre alapul, és igen, van a politikának olyan joga, hogy a történelmet használja. Ez természetes dolog, ezt egyikünk sem fogja elvitatni. Azért érezheti ön, hogy féloldalas a történelem, mert az áldozatok még mindig a hóhérokkal együtt dolgoznak sok esetben, és ez okozza azt a frusztrációt is.

A KDNP-vel kapcsolatban pedig azt mondta, hogy nem helyesen értékeli a szülők és a tanárok egy része, hogy ez volna a határozati javaslat indoklásában. Igen, valóban, a '60-as, '70-es, '80-as években sok tanár olyan képzést, olyan oktatást kapott, amelyben éppen ezekről a diktátumokról, diktátorokról, ezekről az önkényuralmi rendszerekről csak egyoldalú tanítás jelent meg, csak egyoldalú oktatás volt, és nagyon sok szülő sajnos csak ennek lehetett részese. Ezt korrigálja a javaslat, ezért támogatjuk a Terror Háza látogatását.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen. Sebestyén László képviselő úr következik.

SEBESTYÉN LÁSZLÓ (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hallgattam a vitát, és nekem is az volt a benyomásom: Lendvai Ildikó előadásának a hibája, hogy nem tudom elhinni a teljes megbánást.

Tarnai képviselő úr beszélt a szocialisták bűneiről, a nemzetiszocialisták gaztetteiről. Beszélt a szenvedőkről, több család tragédiája elhangzott itt a Házban, érdekes módon a szocialisták részéről is. Kérdezem akkor én: mit keresnek közöttük? Az áldozat beáll a vérbíróknak vagy a kivégzőknek a csapatába?

Számomra érdekes és visszatetsző ez a tény, nekem a nagyapámat is elvitték annak idején az oroszok, azóta semmilyen információnk nincs róla, de ettől függetlenül nem vagyok biztos abban, hogy az iskolákat Auschwitzba vagy Birkenauba kell vinni. Véleményem szerint a Terror Háza vagy a Holokauszt Emlékközpont, vagy Recsk pontosan elég ahhoz, hogy nagyon precízen, pontosan és a valósághoz hűen emlékezzen mindenki az áldozatokra, és ítélje el a bűnösöket.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Folytatjuk a kettőperces felszólalásokat, Horváth János képviselő úr következik. Parancsoljon, képviselő úr!

DR. HORVÁTH JÁNOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Vétkes lennék, ha nem járulnék hozzá egy-két adattal az elhangzottakhoz. Magam is börtönében voltam a hűség házának és a kommunista Andrássy út 60-nak. Tehát az Andrássy út 60-ban kétszer voltam politikai fogoly: a nyilasok idejében meg a kommunisták idejében is. Vagyunk néhányan, és jó dolog lesz az, ha ezek az élmények még inkább a történészek adattárába kerülnek.

Azután hozzáteszem Tarnai Richárd képviselő úr felszólalásához: az a Nyeste Zoltán, akit itt idézett, nekem igen jó barátom, együtt voltunk Nyeste Zoltánnal az Andrássy út 60. börtönében a nyilas időben is meg a kommunista időben is. Nyeste Zoltán és Horváth János, együtt voltunk. De ott voltak az akkori függetlenségi mozgalombeli többi társaink, mondhatnám a neveket: Kiss Sándor, aki a vezetőnk volt, B. Rácz István, Zimányi Tibor, Jónás Pál és így tovább. Szóval, voltak magyarok, akik megjártuk azt az utat egyénenként és csoportokban is.

Aztán legyen szabad emlékeztetni bennünket itt, hogy éppen az egyik jelentős történésze annak a világnak, az Amerikából idelátogató John Lukacs a napokban előadásokat tartott, a Gólyavárban tegnap, meg a Pázmány egyetemen erről a korszakról. Tehát mintha az Országgyűlés és a történészmesterség és mások is úgy kezdenénk tükörbe nézni, és ebből - úgy érzem - a nemzet gazdagabb lesz.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(12.20)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Gyimesi Endre képviselő úr következik. Parancsoljon!

DR. GYIMESI ENDRE (Fidesz): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismerjük a költő mondását: "Rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés." Az mindenképpen biztató, hogy a Ház bármelyik oldaláról elhangzott hozzászólások elítélik a borzalmakat, elítélik a kommunisták, a fasiszták és más nemzetnyomorítók által elkövetett bűnöket. Többen is jelezték - Lendvai Ildikó és Mirkóczki Ádám is -, hogy a történészek dolga a múlt feltárása, bízzuk a történészekre a történelmet. Aztán egy csavarral politikai állásfoglalást fogalmaznak meg.

Én Révész Máriusszal értek egyet, aki azt mondta, hogy a tudatlanság ellen kell fellépnünk. Hát hova jutunk akkor, ha azt gondoljuk, hogy az oktatásban csak egyetlen eszköz van, az, hogy a helyszínre fuvarozzuk a diákokat, legyen az Auschwitz, legyen az a Terror Háza vagy Recsk. Én úgy gondolom, az oktatásnak sokkal komolyabb feladatai és lehetőségei is vannak ezen a téren, hiszen ha ezen az úton mennénk tovább, akkor el kell őket vinnünk a Don-kanyarba és sok egyéb más helyre is, ahol a történelmünk különböző eseményei zajlottak.

Úgy gondolom, hogy nagyon komoly feladatunk van a nemzetneveléssel kapcsolatban, nagyon komoly feladatunk van az ifjúság felvilágosításával, nevelésével, a történelemoktatással kapcsolatban is. Elsősorban erről kellene a vita kapcsán beszélni, hiszen így tudjuk a generációkat arra nevelni, hogy ők maguk is olyan humánus emberek legyenek, akik elítélnek minden ilyenfajta borzalmat.

Köszönöm.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Révész Máriusz képviselő úr következik. Parancsoljon!

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! El kell mondjam, én azok közé tartozom, akik örömmel hallgatták Lendvai Ildikó hozzászólásának egy részét. Nevezetesen azt a részt, amikor Lendvai Ildikó azt mondta, maguk sem gondolják, hogy kötelezően kell ezeket a kirándulásokat megvalósítani, ugyanis mi pontosan ezzel érveltünk az oktatási bizottság ülésén. Mi azt mondtuk, hogy támogatjuk, támogatjuk, hogy legyen egy pályázati alap, és örömmel vennénk, ha minél több magyar diák és fiatal eljutna Auschwitzba és más emlékhelyekre, Recskre, a Terror Házába, a budapesti Holokauszt Múzeumba és több más helyre, de ezt nem látjuk kötelező jelleggel keresztülvihetőnek sem anyagilag, sem egyéb területen.

Azt hiszem, ha ezt a szocialisták is el tudják fogadni, akkor azon a vitán, ami az oktatási bizottságban volt, túlléptünk, és ez gyakorlatilag egy más dimenzióba helyezi a vitát.

Lendvai Ildikónak pedig azokra az állításaira, amelyekkel nem értek egyet, most nem kívánok kitérni. Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Steiner Pál képviselő úr következik. Parancsoljon!

DR. STEINER PÁL (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Csak azért, hogy ez az egyszerű kérdés, hogy önkéntes vagy nem önkéntes, rendben legyen; Révész Máriusz képviselőtársam ott volt az oktatási bizottsági ülésen, amikor előterjesztőként elmondtam, mi természetesen nem kötelező alapon gondoltuk, ezért van benne a határozatban, hogy pályázati úton, hisz pályázni önkéntes alapon lehet. De ha a Fidesz-KDNP úgy gondolja, mi el tudjuk fogadni és egyetértünk vele, hogy taxatíve legyen benne az a kifejezés, hogy önkéntes alapon. Természetesen nem gondoljuk kötelezően.

Ami pedig Vona képviselő úr hozzászólását illeti: nem azért, mert versenyezni szeretnék, csak egy mondatot szeretnék elmondani. Nem a frakcióvezető úr indítványa alapján született meg ez a határozati javaslat. Nem jellemző, hogy a Jobbik-frakció ilyesmire odafigyelne, de több mint egy évvel ezelőtt mondtam el egy napirend előtti hozzászólásomban, amikor a holokauszt évfordulójára emlékeztem, hogy egy ilyen típusú határozat szükséges lenne a kormány részéről. Azért nyújtottuk be most ezt a határozati javaslatot, mert egy év eltelte után sem élt a kormány egy ilyen javaslattal.

Köszönöm szépen.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. A független képviselők közül írásban előre jelentkezett felszólalásra Mile Lajos képviselő úr. Megadom a szót, parancsoljon!

MILE LAJOS (független): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Először is üdvözlöm, hogy a három határozati javaslatot a Magyar Országgyűlés együttes általános vita keretében tárgyalja. Itt nem az időtakarékosságra gondolok, még csak nem is a technikai leleményre, hanem tartalmi okai vannak az optimizmusomnak, ha úgy tetszik, örvendezésemnek. Az együttes általános vita ugyanis jelezheti, üzenheti azt is, hogy három olyan fejezetéről beszélünk a magyar történelemnek, amelyeket indokolt együtt tárgyalni. Indokolt történelmi okokból, de indokolt a szemléletformálás pedagógiai megfontolásai miatt is, és ezt kívánja az ép érzék, az erkölcs és az azt feltételező felelősség.

Mert miről is van szó, tisztelt képviselőtársaim? A három kereszténydemokrata képviselő által benyújtott javaslat az általános iskola felső tagozatos tanulói számára tenné kötelezővé a Terror Háza Múzeum meglátogatását, a három szocialista képviselő valamennyi közoktatásban tanuló magyar fiatal számára kívánja lehetővé tenni, hogy legalább egyszer eljusson az auschwitz-birkenaui haláltábor helyén létrehozott emlékhelyre, a jobbikos javaslat pedig a középiskolás tanulók számára a Recski Nemzeti Emlékpark meglátogatását kezdeményezi. Auschwitz, Recsk és a Terror Háza, azaz Andrássy út 60. - három helyszín, hírhedtté vált helyszínek, borzalmak és kimondhatatlan szenvedések helyszínei, szimbólumai. Ismétlem, nagyon helyes, hogy egyszerre tárgyalunk róluk.

Én úgy nőttem fel, hogy a kommunizmus rémtetteiről még beszélni is tilos volt. Az iskolai oktatásban nem volt tananyag, valami túlkapásokról hadováltak elnagyoltan és vérlázító hamissággal, társaságokban enyhén szólva sem volt ajánlatos ilyenekről beszélni, a családban pedig óvatosságra intve a gyerekeket olykor szóba kerültek a borzalmak, Generációk fojtották magukba a szörnyűségek emlékét, és generációk nőttek fel a hallgatás nyomasztó csöndjében. A kommunisták kegyetlenkedése szinte felfoghatatlan, a tragédiák kimondásának tilalma pedig a lelkeket nyomorította meg. Erre a tilalomra, a kollektív amnézia kierőszakolására épült a kommunizmus berendezkedése, meghonosodási kísérlete, igen, még emberarcú szocialista korában is. Hatalmas bűn az embertelenség és az embertelen hallgatás kényszere.

Ezért helyes, ha a felnövekvő nemzedékek szembesülhetnek a történésekkel, ezért helyes, ha az utókor szembesül a gyalázattal is. A hallgatásnak tehát vége, de korántsem tartunk a szemlélet megtisztultságának nagyszerű állapotánál. Több mint káros, egyenesen bűn az olyan megközelítés, amely az egyes tragédiákat, szenvedéstörténeteket szembeállítja egymással, nagyságrendeket méricskél, még rosszabb esetben igazolások után kutat, vagy elvetemülten szinte versenyhelyzetet akar teremteni a szörnyűségek között. Szándékosan nem tévesnek neveztem az ilyen megközelítést, hanem egyenesen bűnnek, hiszen az ilyen hozzáállás torzítja a szemléletet, roncsoló, romboló hatása van, mint a hallgatásnak. Egyik gazemberséget nem lehet szembeállítani a másikkal, nem lehet az egyiket kiemelni, a másikról pedig gyalázatosan megfeledkezni vagy megkérdőjelezni, bagatellizálni. Nem ismerem a megrendülések semmilyen osztályozását. Akit nem ráz meg az auschwitzi haláltábor gázkamráinak, a halomba rakott gyermekcipőknek, a gyermekjátékoknak a látványa, az hiába iszonyodik el a recski tábor barakkjaitól, egyetemes emberi értékek, fogalmak iránt érzéketlen és a hazafisága is hamis.

Ami a vészkorszak idején történt, a hiteles nemzeti érzés számára is megrendítő és szégyenletes. A mi történelmünk része, ami a haláltáborokban történt, a mi honfitársainkat gyilkolták százezerszámra a pribékek. Nincs olyan esemény, nincs olyan magyarázat, nincs olyan másik felháborító gazemberség, ami ennek a tragédiának a súlyát csökkenthetné. Ugyan miképpen lehet azonosulni az olyan ember megrendülésével, aki a másik ember, a honfitársa érzékenységére nincs tekintettel? Sehogyan. Erkölcsileg is igazolhatatlan tehát az antiszemitizmus.

Természetesen az okfejtés fordítva is igaz. Ami a Terror Házában látható, az nem lehet közömbös zsidó származású honfitársaink számára sem. Ami a kommunizmus idején megtörtént velünk, az mindannyiunkkal történt.

(12.30)

Származásától függetlenül magyar állampolgárok szenvedték el a kegyetlenségeket, és igen, magyar állampolgárok követték el a gazemberségeket, a disznóságokat is. Óhatatlanul osztoztunk a sorsukban, és kötelező osztozni az emlékezet közösségében is.

Azt mondtam, hogy erkölcsileg igazolhatatlan az antiszemitizmus. Ám azt is mondom, hogy nagyon káros és veszélyes az antiszemitizmussal való ocsmány vádaskodás. Legyen mögötte bármilyen érdek vagy politikai megfontolás. Akkor sem helyes, ha félelmek lapulnak mögötte, mert az ilyen vádaskodás csak mérgezi az életet, éppen a félelmek gerjesztésének válik eszközévé. Meggyőződésem, hogy akik a legharsányabban használják ezt az eszközt, azok nincsenek tekintettel azokra az emberekre, akikben valós félelmek alakulnak ki az antiszemitizmus emlegetése kapcsán. Nem jó félelemben élni, és butaság is, ha senki nem kényszerít a rettegésre.

(Az elnöki széket Balczó Zoltán, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Mindegyik előterjesztés hangsúlyozza a felnövekvő nemzedékek történelemismeretének fontosságát, a szemléletformálás, a személyiség kialakulásának jelentőségét. Ez nagyon helyes. Ám ha már végre tudunk nyíltan beszélni múltunk tragikus fejezeteiről is, ezt a szabadságot ne használjuk arra, hogy rossz példát mutatunk, hogy mi magunk torz képet festünk ezekről a fejezetekről. Ezért nem helyeslem, ha egyik korszakot, mondjuk, a kommunizmus időszakát a legnagyobb traumának minősítjük a modern magyar történelemben. Mintha lehetne itt méricskélni, lennének mértékegységek, amelyek tökéletesen eligazítanának a besorolásban, például a náci-nyilas rémuralommal való idétlen és hamis összevetésben. Mert már a felvetés is helytelen és káros. Fölösleges feszültségeket teremt, az önismeret helyett tévutakra visz.

Minden tragédia, minden kegyetlen korszak önmagában értelmezhető, és önmagában elfogadhatatlan. Nem akarok itt történetfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, ám nem tartom szerencsésnek, ha megismerhető objektív valóságról beszélünk az indoklásban. Még akkor sem, ha a múzeumban ismerhető meg ez az objektív valóság. Furcsa ezt olvasni egy kereszténydemokrata előterjesztésben, ugyanis erősen marxista színezete van. Elég régóta vitatkozik az ismeretelmélet a valóság megismerhetőségéről, itt legyen most elég annyi, hogy a tények feltárása csak része a történelem tanításának, a történészek tevékenységének. Ugyanígy része a tények interpretálása, magyarázata, az összefüggések felmutatása. Itt keresendő a mi felelősségünk is, például annak elfogadásában, hogy bizony sokszor szerencsésebb a történészekre bízni a magyarázatokat és a politikának egy kicsit hátrébb húzódni. Ilyenkor törekszik a politika valóban a tárgyszerűségre, ha úgy tetszik, az objektivitásra. Amikor a megítélésben, a minősítésben szerény tud maradni.

A Lehet Más a Politika tehát támogatni fogja mind a három határozati javaslatot. Egyszerre mind a hármat, és nem egyiket kicsit jobban, a másikat pedig kevésbé. Hozzá kell tennem, hogy a szimbolikus ügyek, az emlékezetpolitika nagyon fontos dolog, de egyben nagyon sérülékeny is. Ha nem bánunk vele csínján, mértékkel, akkor bizony hamar veszíthet jelentőségéből. Ha túl sokszor nyúlunk a szimbolikus ügyekhez, fennáll a veszélye, hogy éppen az ellenkező hatást érjük el. Érdektelenné válnak esetleg még azon korosztályok számára is, akiknek éppen a tudatát, szemléletét kívánjuk alakítani.

Azzal kezdtem, hogy üdvözlöm az együttes általános vitát, mert alkalmat nyújt az egységes kezelésre, üzenhetünk vele, hogy el kívánjuk kerülni a káros szembeállításokat. Igazán akkor volnék nyugodt, ha az előterjesztők máshogyan rendeződnének el. Mondjuk, a kereszténydemokraták indítványoznák a fiatalok számára az auschwitz-birkenau-i haláltábor helyén kialakított emlékhely meglátogatását, a szocialisták kezdeményeznék a recski tábor meglátogatását, és mindenki javasolná a Terror Háza Múzeum megtekintését. Azt remélem, hogy ez is eljön. Azt remélem, hogy a mai vita ebbe az irányba teszi meg az első lépéseket, és abban is bízom, hogy nem a hadakozás folytatódik, hanem a kölcsönös megértés őszinte szándéka vezet mindannyiunkat. Ezért fogjuk támogatni mind a három határozati javaslatot.

Köszönöm a figyelmet. (Osztolykán Ágnes tapsol.)

ELNÖK: Kétperces időkeretben megadom a szót Gaudi-Nagy Tamásnak, a Jobbik képviselőjének.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. A három javaslat vitájában nagyon nehéz azért elvonatkoztatni attól a szemponttól, amit úgy tudok összefoglalni, hogy igenis különbséget kell tennünk a kompenzáció, tehát mind a szellemi, oktatási kompenzáció erőforrásai között, mind pedig a pénzügyi jóvátétel szempontjai között, amikor a különböző diktatúrák időszakát vizsgáljuk. Mit értek ez alatt? A kettős mérce tilalma teljesen adekvát és szükséges ebben az ügyben. De! Ne felejtsük el, hogy négy évtizedig egy olyan kommunista rendszer működött Magyarországon, amely csak és kizárólag egy diktatúra bűneiről beszélt, kizárólag ezeket mutatta be, erre építette föl ideológiai eszmerendszerét, és közben folyamatosan újratermelte, megismételte azokat a bűnöket, amelyeket az általa elítélt rendszer alkalmazott.

Így járt például Rácz Sándor is, akire most emlékezünk, akit ma kísérünk utolsó útjára, a magyar '56-os szabadságharc egyik vezéralakjára, aki 5 évet ült Kádár börtöneiben. Az ő esete is mutatja, hogy azért igenis a mai generációk számára fel kell mutatni azokat az emblematikus alakokat, akik képesek voltak ellenállást kifejteni, erőt adni azoknak az embereknek, akik a diktatúra ellen küzdöttek. És a négy évtizedes hihetetlen pusztítás és torzítás, ami történt a történelemszemléletben, a fiatal generációk gondolkodását is befolyásolja a mai napig, ezért az oktatásban egyáltalán nem hiba, ha adott esetben sokkal nagyobb hangsúlyt helyezünk arra, hogy a kommunizmus bűneinek bemutatását még erőteljesebbé tegyük. Hiszen a mai napig egy egyenlőtlenség mutatkozik a kettő között, és ezt az egyenlőtlenséget helyre kell állítani. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Most a következő felszólaló Pósán László, a Fidesz képviselője.

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Múltkorában készült egy felmérés, nem is felmérés, inkább csak szúrópróbaszerű kérdezés egyetemisták körében. Meglepő volt azt hallani, hogy a Műszaki Egyetemen próbaképpen megállítottak néhány hallgatót, és megkérdezték, hogy mikor volt a második világháború, és nem tudták, hogy mikor volt a második világháború. Ez azért megdöbbentő, mert ha egy olyan eseménnyel kapcsolatban, ami tényleg az egész világot megrázta, az egész világ népességét és annak utódait is érintette, ilyen ismerethiányban szenvedünk, akkor el lehet képzelni, hogy számos egyéb kérdésben mily nagy lehet ez az ismerethiány. És ez igaz természetesen mind a jobboldali, mind a baloldali színekben fellépő totális rendszerek összes bűnére és rémtettére is.

A baloldali rendszerekkel kapcsolatban pedig óhatatlanul működik vagy működött az a körülmény is, ami egyszerűen arról szólt, hogy a történelmet átírták. A történelmet átírták, nem is kicsit írták át, nagyon átírták. És ha összehasonlítjuk a helyzetünket ebből a szempontból más európai országokkal, akkor ennek fényében még problémásabb a dolog. Gondoljunk arra, hogy Franciaországban volt egy, a nácikkal kollaboráns kormányzat, a Vichy-kormányzat. Franciaország, ha úgy tetszik, két részből állt, volt De Gaulle, és volt Pétain marsall világa. Ezeknek az összeboronálása első ránézésre szinte lehetetlennek tűnt, mégis, a francia nemzeti tudat, mindezt természetesen demokratikus közegben, képes volt feldolgozni ezeket.

Az olaszok esetében is elmondhatjuk nyugodtan, hogy az a Mussolini, aki Hitler szövetségese volt, lényegében az olasz nemzeti tudatból mégiscsak kihullott. Nyilván ebben benne van az összes történelmi körülmény is, Mussolinival szembefordult az olasz király, és sok mindent lehetne itt emlegetni. De mégiscsak az a dolog lényege, hogy ott a történelmi múltat és a hozzá kapcsolódó megismerést politikai eszközökkel nem akadályozta senki, hanem inkább kifejezetten elősegítették. Szerencsésebb nemzetek, több évtizeddel ezelőtt megvolt erre a lehetőségük.

Nálunk működött a történelemhamisítás, a történelem egyoldalú értelmezése, minden szempontból, és a történelem a politikai hozzáállást is alapvetően meghatározza. Hadd mondjak egy másik konkrét, értelmezhető példát. A katyni mészárlás feltárásában egy debreceni orvosprofesszor, Orsós Ferenc részt vett. Orvosként senki nem vitatta szakmai hozzáértését. Akadémikus volt. Politikai szerepvállalása kétségkívül nem teszi őt vállalható személyiséggé, ám a kettőt összekeverni normális helyen mégsem szokták, hogy ért-e valaki egy orvosi kérdéshez, illetve ezen kívül mit gondol politikai kérdésekről, a világról hogyan foglal állást.

(12.40)

De Magyarországon a politika felülírt mindent, akadémikusi tisztségétől is megfosztották, népbíróság és így tovább, sok minden. Ez utóbbi politikai tevékenységére vonatkozik, a tudományos életben betöltött szerepét viszont a politika felülírta. Számtalan ilyen példát lehetne egyébként hozni a világból az elmúlt időszak történeteiből, ami abból a szempontból érdekes, hogy ez a fajta élményvilág akarva-akaratlanul, de mind a mai napig itt van, itt él közöttünk.

Hadd mondjak egy nagyon adekvát példát, ami nagyon aktuális. Mindegyik diktatúra, akár a nemzetiszocialista, akár proletár és kommunista mezben is jelent meg, egy dologtól rettentően félt, amit úgy hívunk, hogy az ember morális felelőssége, erkölcsi tartása, a bűn csak az, amit a jogszabályok bűnnek mondanak, az egyéb ebből a szempontból nem számít. Ezért mind a kettő esetében közös volt az, hogy az egyházakat, a hitéletet, azt a fajta tartást, ami az embernek morális és erkölcsi értelemben is gerincet ad, ki kell iktatni. Egyik esetben Hitlernél is így volt, és Sztálinnál is így volt.

Akkor, amikor ma előkerülnek olyan kérdések, hogy kell-e hittan, jó-e, hogy van erkölcstan, etikai nevelés, akkor érdekes módon találkozunk mind a mai napig nagyon kemény és erőteljes elutasítással, fanyalgással. Hát mi ez, hogyha nem a múltnak valamilyen olyan továbbélése elementáris erővel, ami nem is biztos, hogy feltétlenül tudatosul, de szinte zsigereinkben ott van. Tehát nyilvánvalóan szembe kell nézni azért az elmúlt időszakok történéseivel.

Az is nyilvánvaló, hogy a jövő szempontjából az iskolás generációknak az ilyen természetű nevelése egy kulcskérdés lehet. A kérdés az, hogy hogyan kell ezt megtenni. Nyilvánvalóan ez több, mint egy történelemóra, nem egy egyszerű történelemóra. Az lehet nagyon száraz, általában a legtöbb diák úgy is van a különböző órákkal, hogy azt szeretem, ezt nem szeretem, akármi ott a téma, akkor az már befolyásolja a hozzáállását. Tehát elsősorban pedagógiailag kell ezeket jól végiggondolni, hogy mi hozza meg azt a kívánt eredményt, amit szeretnénk olyan értelemben látni, hogy egy erkölcsös, értékrendjében emberi alapértékeket is tudatosan megélő jövőbeni társadalom kialakulásához vezessen.

Ebből a szempontból azt hiszem, hogy az az irány kezd körvonalazódni, vagy legalábbis én így értettem, hogy nem a kötelezőség, hanem a választhatóság irányába kell elmozdulni. A kötelezőség egy idő után inkább ellenkező hatást tud kiváltani, legalábbis a fiatal generációkban ez többnyire így szokott történni, úgyhogy jobb az, ha ösztönző elemeket építünk be a rendszerbe.

Mind a holokauszt, mind a kommunista világ áldozataival, megrendítő élményeivel kapcsolatban azért jó, ha felidézzük emlékeinkben, hogy az első Orbán-kormány időszakában, amikor ezeknek az emléknapjára vonatkozóan parlamenti döntés született, ezen túlmenően egyébként, az akkori oktatási kormányzat készített kifejezetten segédanyagokat, sillabuszokat is abból a szempontból, amiben javaslatokat tett - nem kötelező, csak javaslatokat tett - a pedagógusoknak, az iskoláknak arra nézve, hogy hogyan lehetne elindulni. Egyúttal pályázati felhívást is közzétett akkoriban, ahol várta a pedagógusközösségek, iskolák azon javaslatait, hogy ők hogy csinálják ezt. Nyilvánvalóan ennek volt díjazása, és így tovább. Magyarán, ösztönözni kívánta azt, hogy az iskolai nevelésbe beépüljenek ezek a tartalmak, és lehetőleg minden iskola a maga szellemiségének, miliőjének megfelelőképpen tudja ezt megcsinálni.

Ami igazán szomorú, tisztelt képviselőtársaim, az az, hogy 2002 után az oktatási kormányzat Magyar Bálint, majd utána Hiller István idején is lényegében az egészet elfeledte, nem létezett, a dolog meghalt, ha szabad így fogalmazni, nem volt. Nyolc év alatt ilyen természetű felvetés a Gyurcsány-, Bajnai-kormányok alatt nem volt sem ilyen, sem amolyan megemlékezéseket elősegítendően. Én azt gondolom, hogy ez inkább a dolog szégyenfoltja, hogy akkor, amikor elindul valami, és gyerekcipőben jár, azt ne próbáljuk letörni azonnal, hanem próbáljuk meg megerősíteni, főleg akkor, ha a szándékok ebből a szempontból egy irányba mutatóak, legalábbis az itt elmondottak alapján azt a következtetést kellett leszűrnünk, hogy egy irányba mutató szándékok vannak vagy voltak, nem is tudom, mi a jó megnevezés erre.

Mindenesetre azt gondolom, hogy találjunk vissza arra az időszakra, azokra az eszközökre próbáljunk építeni, ami lehetővé teszi azt, hogy az iskolákban a gyerekek számára könnyen befogadható, ám mégiscsak kellő mélységben és komolyságban megélhető élményként jelenjen ez meg, és ne pedig csak száraz tananyag formájában, mert az nyilvánvalóan nem fog célra vezetni.

A három javaslattal kapcsolatosan nyilvánvalóan lesznek meg vannak is módosító javaslatok. Én személy szerint azt gondolom, hogy az szerencsés, hogyha mindegyiket tudjuk úgy támogatni, hogy az önkéntes és belsőből fakadó meggyőződés alapján vállalható és kivitelezhető megoldásokat eredményezzen.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a kormánypárti sorokból.)

ELNÖK: A következő felszólaló Volner János, a Jobbik képviselője. Képviselő úr!

VOLNER JÁNOS (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Először is azt szeretném kijelenteni és leszögezni, hogy minden egyes ártatlan emberéletért kár, minden egyes oktalanul kiontott emberéletért kár, és azt kérem mindenkitől, hogy higgye el, hogy ezt őszintén mondjuk, higgye el, hogy ezt őszintén gondoljuk, és ne legyenek politikai felhangjai a későbbiekben annak a véleménynek, amit most tolmácsolni fogok, ugyanis ez a gondolat határozza meg az egész felszólalásomat.

Látható, hogy egyes politikai témáknak, bár a múltról szólnak, de nagyon is van aktuálpolitikai jelentősége, ugyanis a múlt cselekményei a jövőbe mutatnak, és a jelenre is komoly ráhatásuk van, ugyanis a jelen a múltban történt események hosszú-hosszú láncolatán alapul.

A második világháború idején történt üldöztetés, történt jogfosztás, történt hátrányos megkülönböztetés, amelyben több népcsoportnak része volt szerte a világon. Európában idetartoztak egyes szláv népcsoportok, a zsidóság, a cigányság, az Egyesült Államokban például a japán kisebbséget különböztették meg hátrányosan és zárták internálótáborokba, a későbbiek folyamán pedig azt láttuk, hogy az '50-es, '60-as években is a mindennapos amerikai hétköznapok része volt a fekete kisebbség hátrányos megkülönböztetése, jogfosztása.

Nyilvánvaló, hogy azért kell ezekkel a kérdésekkel kiemelten foglalkoznunk, mert a múlt hibáinak az elkerülését azzal lehet biztosítani, hogy a jövendő generációkkal megismertetjük ezeket, feltárjuk ezeknek a hátterét, és egy olyan, lehetőség szerint minél inkább a valósághoz közelítő képet kapnak a felnövekvő generációk a múlt eseményeiről, ami megakadályozza őket abban, hogy a múlt hibáit ismét elkövessék, és ebből természetesen le fogják majd vonni a tanulságokat.

A különböző üldözött csoportoknak természetes és méltányolható törekvése az, hogy az őket ért üldöztetést, jogfosztást, ennek a hű történelmét megismertessék az utókorral, és természetesen a társadalomnak is érdeke, hogy levonja a múlt hibáiból, bűneiből a tanulságokat és a jövőben elkerülje azokat.

Nagyon fontos kérdés az, hogy hogyan áll, hogyan viszonyul a közvéleményt formáló értelmiségi réteg ezekhez a problémákhoz. Ha megnézik, képviselőtársaim, az értelmiség folyamatosan vitatja és újra vitatja a társadalmi javak eloszlásának, illetve elosztásának kérdéseit, az újraelosztás kérdését magát is, és a diktatórikus rendszerek egy közös tulajdonsága volt a múltban az, hogy ezekre a kérdésekre, ezekre a joggal felvetődő kérdésekre mindig a bűnbakképzéssel válaszolt. Adott esetben kijelölt egy-egy csoportot, egy-egy kisebbséget bűnbakként, aztán a későbbiek folyamán vele szemben retorikai szinten is és gazdasági szinten is megtorlást alkalmazott, és ezzel próbálta a saját bázisát a társadalomban megteremteni.

Látni kell azonban azt is, hogy egyes politikai erők ezekre a témákra tudatosan rátelepednek, és látható az is, hogy a baloldal pártjainál például a nemzetiszocialista vészkorszakra való visszamutatás, ennek az eseményeinek a felidézése kettős funkciót tölt be.

(12.50)

Az egyik nagyon fontos az, hogy politikai fegyverként használja a magyarországi baloldal a nemzetiszocialista vészkorszak történéseit a politikai ellenfelekkel szemben. Bunkósbotként alkalmazza ezt, a fajüldözés látszatát kelti Magyarországon. Magyarországot igyekszik nemzetközi színtéren befeketíteni, és a saját politikai előnyeit azzal kovácsolja, hogy minden politikai ellenfelét túlhaladottnak, nácinak vagy a nácikkal kollaborálónak, fajüldözőnek vagy a fajüldözés eltűrőjének állít be.

A másik nagyon fontos és érdekes aktuálpolitikai tanulsága ezeknek a kérdéseknek az, hogy a baloldalon a nácikhoz, a náci vészkorszakhoz való viszonyulás fontos identitásképző elemként jelenik meg. Ugyanis a baloldali csoportok a legtöbb esetben úgy definiálják magukat, hogy ők a demokraták, ők azok, akik ezeket az eseményeket nem kívánják vissza, akik el szeretnék ezeket kerülni, az összes többi politikai ellenfelük pedig azok közé tartozik, akik a másik oldal, akik ezeket eltűrik, vagy éppen támogatják az ilyen törekvéseket. Látható, hogy a magyar társadalomnak egyik sem használ, és ha megnézik képviselőtársaim ezt a fajta felelőtlen, Magyarországot befeketítő magatartást, akkor azt láthatjuk, hogy egyes kisebbségek integrációjának pont a baloldal árt a legtöbbet ezzel a felvetéssel, ugyanis megmagyarázza számukra azt, mentséget kreál számukra azzal, hogy nem ők tehetnek a hátrányos helyzetükről, nem kell önerőből kikeveredni ebből a hátrányos helyzetből, hiszen a többségi társadalom, ami velük szemben most is megkülönböztetést alkalmaz - hangzik a baloldali a magyarázat -, az tehet minden problémájukról.

Ez egy, a társadalmi fejlődést tudatosan hátráltató, kifejezetten káros dolog és azt kérem, hogy mindenki felelősséggel viszonyuljon ezekhez a témákhoz, és ezt a fajta olcsó politikai populizmust, haszonszerzést kerüljék el.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiból.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! A következő felszólaló Menczer Erzsébet, a Fidesz képviselője.

MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A napirend szerint három javaslat fekszik előttünk. Mind a három javaslat Magyarország következő generációinak történelemtudatát kívánja szélesíteni, és ez jelentős felelősséggel és persze veszélyekkel is jár. Mindhárom javaslat arra törekszik, hogy a hiányos történelemoktatást kiegészítse, és objektíven, hiteles formában mutassa be azt a jövő generációi számára.

E körben fontos megjegyezni, hogy Közép-Európa szívében sokféle diktatúrát átéltünk, amelyeknek áldozatairól meg kell emlékeznünk. A jövő generációival meg kell ismertetnünk a múltunkat; mert ha nem ismerik a múltunkat, nem lesz jelenük, és soha sem fogják tudni építeni a jövőt. Tudatosítani kell bennük, hogy a diktatúrák minden formája elítélendő. A benyújtott szövegekből is nyilvánvalóan kitetszik, hogy kormánypárti vagy ellenzéki oldalról bármiféle egyoldalúságot igyekeznünk kell elkerülni, és a benyújtó pártok egymáshoz való viszonyát sem tükröző, egységes szerkezetű javaslat kialakítása lenne az ügyben célszerű. Kérem, tekintsék ezt egy megfontolandó javaslatnak.

Engedelmükkel szeretném emlékeztetni önöket, hogy itt, a Magyar Országgyűlésben korábban és együttesen lebontottuk már a hallgatás falát, amelyet a rendszerváltást megelőző diktatúra épített fel. Megnyílt a mód arra, hogy az 1945-től '56-ig, vagy az 1956-os forradalomban és szabadságharcban való részvételük miatt elítélt, elhallgatott életutakról megemlékezzünk, így emléknapot kaptak az érintettek, legyen szó akár a sváb kitelepítettekről, akikkel szemben ezt a bánásmódot a hatályos európai normák szerint is el kell ítélni, akár a kuláklisták áldozatairól, akár a nagyvárosok értelmiségének, polgárságának a hortobágyi tanyavilágba történt kitelepítéséről, akár a Gulag rabtelepeire elhurcolt mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról.

A "Te rongyos élet" című film világának felelevenítése talán elég utalás arra, hogy mi az, amit nem szabadna elfelejteni és valamiféle, ma már kevésbé érzékelhető és átélhető politológiai vagy szociológiai fogalommal leírva akként továbbítani gyermekeink és unokáink generációinak, hogy ezt ugyan megemlítik, de plasztikusan értékelni nem tudják. Ebben tehát egyszer már szinte konszenzussal sikerült előbbre lépnünk. Ezúttal csak felidézem és csak a példa kedvéért, hogy az általános iskolák felső tagozatosai a mi időnkben is el-eljutottak Pécsre vagy Egerbe Gázi Kászim vagy Jakováli Hasszán pasa dzsámiját, minaretet nézni, Dobó Istvánt és Bornemissza Gergely küzdőtársait méltatni. De a korszak bemutatása soha sem térhetett ki például az úgynevezett kettős adóztatásra a török hódoltság idején, amikor is a magyar földesúr is éppen úgy szedte az adókat, mint a török. És aligha lett volna magyarázat, mondjuk, arra a török forrásokban előforduló, hüledező felvetésre, amelyben nem értette a Sztambulnak beszámoló török illetékes, miként lehet, hogy a hódoltság területén élő magyarok nem a török muftihoz, hanem a maguk úriszékéhez fordulnak mind gazdasági, mind jogi természetű vitáikkal.

Amikor kimondjuk és tanulságul tankönyvekbe írjuk az elvárást, amely úgy hangzik: soha többé, azt plasztikussá kell tennünk annak a generációnak a számára is, amely internetelérésre képes maroktelefonokkal közlekedik, és amelynek az adott életkorban az a legégetőbb problémája, hogy például a történelem anyagát miképp adják elő ebben a környezetben úgy, hogy képes legyen a vizsgán a maga átélt, személyes élményei alapján az elvárásokat teljesíteni.

Azt mondják a beterjesztett javaslatok, hogy a felső tagozatos fiatal jusson el a szóban forgó emlékhelyekre, ismerkedjék a történelemmel a helyszínen, a történészszakma által előkészített környezeti és tárgyi bemutatón. Fel kell idéznem, hogy az indítványok azonos célzattal, mégis egymást legalábbis sorrend szerint megelőzve születtek. Volt képviselőtársunk, akinek az fájt jobban és az volt fontos, hogy a vészkorszak ma hivatalos számai és adatai kerüljenek be a számon kérhető vizsgaanyagba, s volt javaslattevő, akinek az volt a prioritása, nem indokolatlanul, hogy a recski őrtornyok árnyékában olyasmiről szólni lehet és kell is tudni szólni, ami a Kádár-korszak egészében hiányzott abból a történelemkönyvből, amely propagandaértékét azzal érte el, hogy méltatta az MSZMP kétfrontos harcát a szektarianizmus és a dogmatizmus ellen, de elhallgatta, a feledés homályába mosta, hogy Nagy Imre programját is ellopta Kádár, és hogy miféle kommunista taktikázás előzte meg Nagy Imre '56-os visszatérését.

Ma itt ülünk a tisztelt Házban, és döntenünk kell. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képviselőtársaim! Itt kezdve és ezeknek a tapasztalatoknak az alapján kell konszenzusra jutnunk. Szeretném felemlíteni, hogy ez azzal, hogy a különböző diktatúrák áldozatai emléknapot kaptak a hazát reprezentáló törvényhozói közösségtől, a parlamenttől, voltaképpen egyszer már sikerült. Abban kell egyetértenünk, hogy ezen a közös úton kell továbblépnünk. A felső tagozatos, az ötödiktől a nyolcadikig terjedő korosztályú gyerekek különböző előtörténetű családoktól érkeznek. Nem a parlament feladata megmondani, hogy miféle uniformizált szemléletben kell tekinteniük arra a múltra, amelyben szüleik és nagyszüleik is részesek voltak akár elszenvedőként, akár hatalmi tényezőként. De értékrendet, egy külpolitikailag motivált diktatúra veszélyeire felhívó, az emberi és polgári jogokat figyelmen kívül hagyó, vagy a történelmi identitásvesztést megcélzó, érték nélküli, pusztán fogyasztói szemlélet szétterjedését ellenző értékrendet közvetíthetünk általa. Ha valaha nagyfeszültséggel telített drótkerítések a betonoszlopokon, legyen szó akár Auschwitzról, akár Recskről, amely megfelelője volt itthon a Szibériában működő Gulag rabtelepeinek, ahol több százezer honfitársunk pusztult el, a kihallgatószobákban a tényekkel mit sem törődő és megbízójuk szája íze szerinti vallomásokat előre megíró és kikényszerítő őrök és kihallgatótisztek világa az, amit a jövő építésének nevében az eljövendő generációkkal meg kell ismertetnünk ahhoz, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát.

(13.00)

Az emberi méltóság és szabadság ellen elkövetett bűnöket, embertelenségeket egyszerre, egy időben, akár úgy is mondhatom, egymásra utalva kell bemutatni. Ha a Ház határoz, és ezzel irányt mutat abban, hogy a történelmi emlékhelyeket felső tagozatosoknak, középiskolásoknak fel kell keresniük, akkor ezeket az elvárásokat célszerű egységes szerkezetben és egyszerre megfogalmazni. Végezetül hadd tegyem hozzá, hogy kárhozatosnak látok minden olyan törekvést, amely fontossági sorrendet állítana fel, vagy pedig egy-egy emlékhelyet - mint történt korábban egy felvetésben 2002 után a Terror Háza Múzeum esetében - kihagyna a sorból.

Hölgyeim és Uraim! Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ceterum censeo megfontolásként tehát azt javaslom, hogy a diktatúrák áldozatainak sorsáról történő megemlékezéshez hasonló módon, egységes szerkezetbe foglalva és a törvényhozás konszenzusos egyetértésével határozzunk annak megvalósításáról, kivitelezéséről, hogy a bennünket követő újabb generációknak miféle történelmi relikviákat, miféle hangsúlyokat mutatunk be ahhoz, hogy értékítéletük valóban az európai rendbe beillő, ugyanakkor ne felületes, egyoldalú, nemzeti múltunkat és identitásunkat semmibe vevő legyen.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Megadom a szót Nyakó Istvánnak, az MSZP képviselőjének.

NYAKÓ ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Istenigazából nem ezzel kezdtem volna, sőt nem is akartam szóba hozni, de ha Tarnai képviselőtársam - aki már nincs jelen - szóba hozta, és véleménye szerint ezek szerint a holokauszttagadás pártja, antiszemita párt a Magyar Szocialista Párt, akkor súlyos szövegértési problémái vannak. Zuschlag János idétlen, otromba és kegyeletsértő mondata után Zuschlag Jánosnak meg kellett válnia parlamenti mandátumától, képviselőtársaim. Továbbmegyek: ha egyébként a nyilas parlament egyik tagjának, Nyirőnek a kultuszát elkezdi egy párt építeni - nyíltan antiszemita volt - és ápolni, akkor önök közül hány képviselőnek kell véleményük szerint követnie adott esetben Zuschlag János példáját?

Tudom, vannak, akiknek kellemetlen, mai szóval ciki erről beszélni, ezzel a kérdéskörrel foglalkozni. Kellemetlen, mert olyan kurzust, olyan világot kívánnak újra szalonképessé tenni, amelyik a tömeggyilkosság előszobájának számított történelmünkben. A Horthy-korszak, a Horthy-rendszer restaurációja nem lehet más, mint a magyar nemzet egyik legnagyobb háborús tragédiájáért közvetlenül felelős politikusok és politikai rendszer hivatalossá tétele. Ennek a politikai erőnek a Horthy-rendszer politikai berendezkedése, autoriter jellege, társadalmi és trafikpolitikája, azaz urambátyám világa nagyon tetszik, viszont - hozzáteszem rögtön, hála istennek - nagyon kellemetlen és elutasítandó, ha jól értettem, a holokausztügy.

Ezeknek a politikai erőknek viszont, akiknek Horthy a példaképe, a Horthy-rendszer pedig követendő példa, szimbolikus értelemben is fontos - amiről picit beszélt Lendvai képviselőtársam - a múlt helyreállítása. Például itt van a kinti példa: a Parlament előtti tér, a Kossuth tér áhított 1944 előtti képének helyreállítása. Nos, úgy látom egyébként, kint a munkálatok jól haladnak, hiszen néhány hónap alatt hetven évet változott a Kossuth tér képe, most éppen a '45. januári állapotokat láthatjuk, olyan, mintha a második ukrán front megint átgyalogolt volna Budapesten.

A Duna-part, a Korzó szép, nyugodt, divatos hely lehetett, hölgyeim és uraim, '44-ben, sőt a budai Vár környéke is nagyon szép lehetett, emlékezetes a turisták számára 1944-ben, utána viszont kivégzőhely volt, mészárszék és a földi pokol a Duna-parttól kezdve a budai Várig, mert az 1944 előtti állapotokat a '44 utáni állapotok követték, és az ok-okozati összefüggés nyilvánvaló: így ezek a politikai erők, akik a Horthy-kultusz újjáélesztésében gondolkoznak, egyébként magukra veszik a '44 és '45 utáni állapotokat is. Hölgyeim és Uraim! Én azt kérem, hogy ne tegyék, ne vegyék magukra a Horthy-éra bűneit, és így egyszerűbb, hogy ne mondjam, kézenfekvőbb lesz támogatniuk az előttünk lévő javaslatot, javaslatokat.

Tisztelt Ház! Sajnos olyanok is vannak ma itt ebben az országban, akik napi politikai indítékból eltitkolnák a tömeges deportálás, a tömeggyilkosságok tényét, eltitkolnák azt, hogy több százezer magyar állampolgárt az akkori magyar hatóságok közreműködésével a nácik elpusztítottak. Vannak, akik tagadják vagy bagatellizálják a rémtetteket. Miért teszik? Azért, mert ők a mai Magyarországon csak azokkal az ordas eszmékkel tudnak híveket szerezni, amelyek több százezer magyar állampolgár bestiális lemészárlásához vezettek. Nekik biztosan nem jó, sőt katasztrofális eredménnyel járna, ha a fiatal magyarok ezrei személyesen látják, hogy hol pusztult el hatszázezer magyar. Láthatnák a szó szerinti végállomást, az auschwitzi rámpát, láthatnák a pokol kapujára felfüggesztett táblát: "A munka szabaddá tesz!", láthatnák a gázkamrákat, ahol anyák gyermekeikkel haltak halálnak halálával, láthatnák a krematóriumot, láthatnák a levágott hajakat, művégtagokat, szemüvegeket, amelyek hegyekben állnak az auschwitzi haláltáborban.

Ezeknek a politikai erőknek, hölgyeim és uraim, halálos csapás lenne, ha a mai magyar tinik, lányok és fiúk saját szemükkel látnák, hogy hetven ezelőtt élt magyar kortársaikkal, az akkori tinikkel, lányokkal és fiúkkal mi történt, hol szálltak le a marhavagonokból, hol vetkőztették őket meztelenre szelektálás előtt, láthatnák a gázkamrák ajtaját, ami rájuk csukódott, és hadd ne folytassam tovább. Biztos vagyok benne, hogy az a gyomorideg, ami ilyenkor hatalmába keríti az embert, hányingerré formálódik, ha ránéznék a hóhérok mai magyar követőire, mert ezek a gyerekek már fogják érteni, hogy mi történt akkor ott. Hát ezért reszketnek az újnyilasok, újnácik az igazságtól, és féltik a fiatalokat az igazságtól. Nekünk pedig, tisztelt képviselőtársaim, ezért nem kell félni, sőt akarni kell az igazságot és azt, hogy minden magyar fiatal lássa azt.

S végül egy személyes emlék. Néhány éve egy abaúji kistelepülésen, Krasznokvajdán méltóságteljes megemlékezés keretében két emlékkövet avattunk fel. Az egyiken a második világháború hősi halált halt honvédjeinek, a másikon a második világháborúban elhurcolt zsidó áldozatok, teljes családok nevei szerepeltek. Nekem ott akkor a két kő és a nevek egy emlékműre kerültek fel, és erre az emlékműre természetesen képzeletben odakerültek a málenkij robot áldozatainak nevei is. Ők mindannyian - a recskiekkel, a sopronkőhidaiakkal, a kitelepítettekkel, az '56-osokkal, Bajcsyval és sok névtelen hőssel és mártírral együtt - a mi drága halottaink, s indokolt, hogy fiataljaink halljanak és lássanak mindent. Éppen ezért bízom benne, hogy gyerekeink osztálykirándulás keretében állami támogatással eljutnak a világ nagyobb magyar tömegsírjához Auschwitzba, és amíg az út tart, addig az osztályfőnök pedig nyugodtan beszélhet a katyni mészárlásról.

Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak, mind a három javaslatot az MSZP támogatja. (Taps az MSZP padsoraiból. - Közbeszólások a Fidesz soraiból: Borzalmas! - Szégyen!)

ELNÖK: Kettőperces időkeretben megadom a szót Révész Máriusznak, a Fidesz képviselőjének.

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! Azt gondolom, ez a hozzászólás mindenképpen méltatlan volt a vita eddigi hangneméhez. Méltatlan volt, mert azt gondolom, hogy itt az előterjesztett javaslatok súlyához mindenki méltó módon igyekezett hozzászólni, még akkor is, kedves Nyakó képviselő úr, ha nem mindenben értettünk egyet. Ez a gyűlölettől fröcsögő kirohanás, amit ön most megengedett magának, az egész délelőttöt bizonyos mértékben átírja.

Azt hiszem, érdemes legalább ebben az ügyben, amiről mindenki azt nyilatkozta, hogy neki maximálisan fontos, legalább azt látni, ami összeköt minket. Ebben a parlamentben gyakorlatilag mindenki azt mondta el, hogy elítéli a holokausztot, elítéli a málenkij robotot, elítéli azokat a történéseket, amelyek Recsken voltak, aminek példát állít, emléket állít a Terror Háza. Ehhez képest ez a hozzászólás nem volt idevaló, kedves képviselő úr, úgyhogy azt gondolom, legközebb fontolja meg, hogy ilyen emelkedett témában, ilyen fontos vitában milyen hozzászólást enged meg magának. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Megadom a szót reagálásra Herman István Ervinnek, a Fidesz képviselőjének.

HERMAN ISTVÁN ERVIN (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az imént a folyosón a következő véleményt hallottam, ami nagyon örvendetes volt számomra: ma a parlamentben e témakörben milyen magasztos felszólalások és milyen békés, nyugodt légkörű és hangvételű felszólalások vannak.

(13.10)

Tisztelettel és fájdalommal meg kell állapítanom, hogy Nyakó István felszólalása ezt megtörte. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Fidesz soraiban.)

ELNÖK: Megadom a szót szintén kettő percben Menczer Erzsébetnek, a Fidesz képviselőjének.

MENCZER ERZSÉBET (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Csak a kettős mérce elkerülése okán szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a kommunista diktatúra idején több mint egymillió magyar állampolgár esett áldozatul.

Ha diktatúrákról beszélünk, akár vörös-, akár barnainges fasizmusról, akkor szeretném Nyakó István figyelmét felhívni arra, hogy tessék szíves lenni bemenni a Terror Háza Múzeumba, ahol egyértelműen elítéljük mind a két diktatúrát azonos módon a múzeumban, mind a két diktatúra elkövetői és áldozatai azonos módon vannak bemutatva. Szeretném, ha legközelebb, amikor felszólal, elmondaná azt is, hogy önök voltak azok, akik 2002 után szerették volna a Terror Háza Múzeumot bezárni és megszüntetni. Jó lenne, ha ezt a magyar társadalom nem felejtené el. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Visszatérünk az írásban előre bejelentett felszólalók köréhez. Megadom a szót Cseresnyés Péternek, a Fidesz képviselőjének.

CSERESNYÉS PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Azt gondoltam én is, hogy időszerűtlen lesz a hozzászólásom, mert csak ismételni tudom az előttem elhangzottakat, az előttem felszólalók gondolatait, és nem biztos, hogy ez bizonyos esetekben szerencsés dolog. De Nyakó Istvánnak a felszólalása után úgy gondoltam, hogy mégiscsak, ha kell, akkor el kell ismételni kétszer, háromszor, négyszer, ötször azokat a gondolatokat, amelyek ma itt elhangzottak a Házban, és amelyek egyértelműen kinyilvánították azt, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, higgadtan kell beszélni, és úgy kell a jövő nemzedékét segíteni átlépni a nagykorúság lépcsőjén, grádicsán föllépni, hogy lehetőleg egy tiszta képet kapjon arról a múltról, amely mögöttünk van. Úgy természetesen, hogy ne lehessen azt, mint ahogy itt elhangzott egyik-másik megnyilatkozásból, pártpolitikai célokra használni, nehogy az legyen az emlékezésből, hogy pártok előnyöket próbálnak kicsikarni, kicsiholni; úgy, hogy ne lehessen és ne kelljen lelkiismeret-furdalást éreznünk a miatt a múlt miatt, amely miatt nem kell a mai korosztálynak vagy az utánunk jövő korosztálynak lelkiismeret-furdalást éreznie.

Ne legyen olyan idézet vagy olyan hozzászólás, olyan gondolat a parlamentben, amit Lendvai Ildikó elkezdett mondani, hogy egyébként minden nemzet szégyellte magát, kivéve a magyart, egy bizonyos múlt tekintetében. Miért van szükség arra, hogy a parlamentben ilyen hangozzék el, hogy megint lelkiismeret-furdalást érezzünk mi egy olyan vita folyamatában, amikor pontosan a múltunkat akarjuk rendbe tenni? Egyetértek azokkal a hozzászólókkal, akik azt mondják, hogy ne legyen kettős mérce, de természetesen úgy, hogy a régi sebeket ne hasítsuk fel, ne szakítsuk fel egyoldalúan, éppen azért, hogy ne legyen ez a kettős mérce, hogy objektív módon, higgadtan tudjuk kitárgyalni a múltunkat, és tudjuk a jövő nemzedékkel megismertetni azt.

Lerövidítve a hozzászólásomat, azt javaslom - és pontokba szedtem, kettőt már mondtam: pártpolitikai célokra ne használjuk, és ne érezzük magunkat bűnösnek, ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, ne úgy tárgyaljunk erről a dologról -, és azért tartom fontosnak harmadikként elmondani, és elnézést kérek mindenkitől, hogy egy előttük lévő anyagot majdnem szó szerint próbálok felolvasni, hogy ezt tartsuk szem előtt. Ugyanis, mint ahogy Pósán László képviselő úr is mondta, elsősorban a történelemtanításnak kell ezt rendbe tenni, és a történelemórákon, az iskolákban kell ezt a kérdést rendbe tenni, hogy a jövő nemzedéke megismerje azt a múltat, amelybe nem szabad, hogy visszajusson egyetlenegy nemzet sem és egyetlenegy korosztály sem. Ebben az előterjesztésben, amit a KDNP tett elénk, vannak olyan részek, amelyek erre vonatkoznak. Ezt fogadjuk meg, és ennek a tudatában, ismeretében próbáljuk majd elfogadni a javaslatot, ami lehet, hogy módosításokkal lesz elfogadható, egyet én is fogok mondani, ismételve az előttem már elhangzott gondolatokat.

Az idézetek: "Köztudott, hogy napjainkig hiányos a gyermekek oktatása történelem tantárgyból, holott mindannyian tudjuk, és nem is vitatható, hogy a történettudomány csakis objektív, tényekkel igazolható következtetéseken alapulhat."

"Sokan vannak, akik a hibás oktatásban nevelkedettek nemzedékeihez tartoznak, és maguk sincsenek birtokában az objektív ismereteknek, ezért kiemelt köznevelési szempontként kell hogy illeszkedjék a Nemzeti alaptantervbe a történelemórák objektív, valóságos, hiteles anyaga."

"E kérdés időszerűségét az is igazolja, hogy a Parlament falain belül is vannak olyan képviselők, akik az objektivitást félresöpörve különbséget szándékoznak láttatni diktatúra és diktatúra között, ezért kiemelten fontos szempont, hogy a felnövekvő nemzedék tisztánlátását elősegítse a köznevelés. Szükséges a kötelezően elvégzendő feladatok közé sorolni, hiszen a most tanító pedagógusok között is vannak, akiknek a szemléletét is csak egy hiányos, hibás oktatás formálhatta." Ezért javaslom azt, hogy elsősorban az oktatásra helyezzük a hangsúlyt.

Negyedik pontként azt javaslom, amit már többen mondtak, hogy ami benne foglaltatik a három javaslatban, az mindenképpen önkéntes alapon történjen meg, legyen meg a történelemtanításnak az a szabadsága, hogy ha a történelemtanár nem Recsken, hanem Hortobágyon akarja bemutatni az ötvenes évek áldozatainak a szenvedését, akkor ott tehesse meg, ne egy-egy célpont legyen, hogy hova kell az iskolásokat elvinni, hol kell az iskolásoknak a régmúlt bűneit bemutatni, amire egyébként - sokakkal egyetértek - lehet, hogy helyszínként legjobban a Terror Háza felelne meg, hiszen ott mind a két diktatúrának a módszereit, történéseit és áldozatait, cselekedeteit meg lehet ismerni - azt hiszem, aki volt a Terror Házában, elmondhatja, hogy objektív, közvetlen befolyásolásmentes módon.

Köszönöm szépen a figyelmüket, és én is arra kérem elsősorban a szocialista képviselőtársaimat, hogy ha lehet, abban a hangnemben folytassák - ha akarják folytatni - ezt a vitát, amiben ez a vita eddig, az előző felszólalásig is folyt, hogy az a semlegesség, az az objektivitás, amit mindannyian célul tűztünk ki, megmaradjon a továbbiakban is.

Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Felhívom azoknak a képviselőtársaknak a figyelmét, akik rendelkeznek az előre kinyomtatott felszólalási sorrenddel, arra, hogy a hiányzó képviselők miatt a levezető elnök mindenképpen kormánypárt-ellenzék sorrendben kell hogy szót adjon, és ez adott esetben borítja ezt a sorrendet. Ennek alapján most megadom a szót Osztolykán Ágnes független képviselőnek.

OSZTOLYKÁN ÁGNES (független): Nagyon szépen köszönöm, elnök úr, és elnézést kérek, hogy erre nem figyeltem oda. Hallgattam itt a vitát, igaz, hogy nem az elejétől, de sajnos nem árulok zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy én erre számítottam, és nem arra, ami ezektől a törvényjavaslatoktól elvárható. Azt fontos tudni önöknek talán, hogy az oktatási bizottság ülésein - jó néhányan jelen voltunk, de azért sokan nem - az LMP volt az egyetlen olyan csoportosulás, illetve jómagam ezen bizottságnak az alelnökeként, aki megszavazta mind a három határozati javaslatot, és aki nem a múlt felhánytorgatását kezdte el felhozni, végiggondolva vagy nem végiggondolva, érzelemből vagy értelemből beszélve arról, hogy mely viharos korszakok a legfontosabbak számunkra, hanem én megpróbáltam a gyermekeink szemszögéből megközelíteni ezt a dolgot. Gondolom, nem egyedül vagyok ebben a teremben, akinek gyereke van, és megpróbáltam abból a szempontból végiggondolni, hogy nekik mit jelentenek ezek a dolgok, és történelemtanárként azt is végiggondoltam, hogy vajon miért van erre szükség.

Ha nagyon higgadt és egyszerű szeretnék lenni, és nem ebben a világban élnék, és nem ebben az országban tanítottam volna elitgimnáziumtól a leghátrányosabb helyzetű iskoláig történelmet, akkor azt gondolnám, hogy egy normális, fejlett nyugati demokráciában működő iskolarendszerben nincs szükség arra, hogy a politikusok segítsenek abban vagy irányt mutassanak abban, hogy hogyan kell a történelmünk rossz korszakait feldolgozni, hogyan kell azt a gyerekeinknek átadni, hanem erre lenne egy nagyon nyilvánvaló, nagyon tényeken alapuló, az érzelmeket mellőző, komoly tudásbázis.

(13.20)

Önök itt sok mindenről beszéltek. Beszéltek arról, hogy pártok előnyöket kovácsolnak, arról, hogy a politika mindent befolyásol, és nagyon érdekes módon Mirkóczki Ádám képviselő úr volt az, aki arról beszélt, hogy azért bízzunk már a történészekben is.

Én pedig azt mondom, hogy bízzunk a történelemtanárokban is, amit azért óvatosan és félve mondok ki. Azt gondolom, hogy továbbra is azt tartom fontosnak, amit a bizottsági ülésen is elmondtam, és itt most a Házban is szeretném elmondani és megköszönni a Jobbik frakciójának, hogy szakmai érveimet megfogadva adták be ezt a határozati javaslatot, ugyanis az első verzióban az szerepelt, hogy 5-8. osztály között látogassanak el a gyerekeink a recski táborba, amire én a frakcióvezető úrnak azt mondtam, hogy nem gondolja-e, hogy nem ugyanazt a hatást fogja kiváltani egy 10-14 év közötti gyerekből ez a világ, amit ott látni fog, mint egy idősebb, érettebb korban lévő gyermekből.

De azt gondolom, hogy ezen állításom mindhárom határozati javaslatra érvényes. Azt gondolom, hogy nemcsak az oktatási rendszernek, nemcsak a tanároknak, hanem nekünk magunknak, szülőknek is - és egy kicsit tekintsünk el most attól, hogy itt politikusként ülünk és öltönyben vitatkozunk arról, hogy mi is legyen a gyerekeinkkel -, nekünk is önmagunk felelőssége az, hogy a gyermekeinkkel ezeket a történéseket mikor ismertetjük meg. Mindenkinek vannak jó és rossz történetei.

Azt gondolom, hogy a gyerekeknek fontos ezekről a dolgokról tudni. Az emlékezetpolitikának nagyon kiegyensúlyozott ügynek kellene lenni egy demokratikus országban, és azt gondolom, hogy ezen határozati javaslatok megszületése talán azt mutatja és azt mutathatja nagyon sok mindenkinek, hogy ebben az országban ezzel a bizonyos emlékezetpolitikával még nagyon fontos teendőink vannak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a függetlenek padsoraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő asszony. Kettőperces időkeretben felszólalásra következik Steiner Pál, az MSZP képviselője.

DR. STEINER PÁL (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Nyakó képviselő úr kétségkívül egy eléggé szenzitív és szuggesztív hozzászólást mondott el, de azért méltánytalannak érzem ezt a lovasrohamot, amit itt hallottam a képviselőtársammal szemben. Ugyanis attól, mert a mai plenáris ülésünkön kétségkívül, hogy a vita fő iránya arrafelé halad, hogy legyen egy konszenzus, ettől függetlenül azért a kettős beszéd az kettős beszéd.

És az is tény, hogy miközben itt úgy tűnik, hogy egyet fogunk érteni végül is ennek a határozati javaslatnak az elfogadásával, de attól még a Nemzeti alaptantervben szerepel a nyilas parlament tagja jelen pillanatban is. Ha tehát ezeket a tényeket valaki felhozza, akkor nem gondolom, hogy őt azzal kellene vádolni, hogy nemtelen stílusban beszél.

Ami pedig másik képviselőtársam hozzászólását illeti, meg kell mondjam, kicsit meglepve és csodálkozva hallgattam Volner képviselőtársam rendkívül mérsékelt és kifejezetten előremutató hozzászólását. Remélem, hogy a Jobbik-frakciónak ezentúl ez lesz a kommunikációs fő iránya ebben a kérdésben, de hadd idézzem arról az oktatási bizottsági ülésről Ferenczi Gábor képviselő urat, amiről Osztolykán Ágnes is beszélt, amikor ő a következőt mondta: "Némi reakciós elhajlásnak érzem, tisztelt képviselőtársak, de én úgy érzem, hogy most már nap mint nap ezzel kelünk és ezzel fekszünk, ezzel a témakörrel, és én azért valamelyest elfogadhatóbbnak tartom, hogy a gyermekeinket arra kellene nevelni, hogy kollektív bűntudatot vállaljanak közel 8 évtizede mások által elkövetett bűnökért."

Ha még most hozzáteszem a fábiánházi Jobbik-alapszervezet Facebook-megosztását, amire a Jobbik azt mondta, hogy a világon semmi köze nincs, akkor mégiscsak azt kell mondanom, hogy Nyakó képviselőtársam megfelelő problémára hívta fel a figyelmet, és ezt se felejtsük el.

Köszönöm szépen. (Nyakó István tapsol.)

ELNÖK: Megadom a szót kettő percben Révész Máriusznak, a Fidesz képviselőjének.

RÉVÉSZ MÁRIUSZ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Országgyűlés! Osztolykán Ágnes azt mondta, hogy ilyen vitára számított. Összességében inkább pozitívan élem meg, ami a parlamentben történik most, mert szerintem nagyjából egy irányba mutatnak a gondolatok.

Ugyanakkor természetesen vannak vitakérdések köztünk, bár úgy tűnik, hogy a parlament döntő többsége el fogja fogadni a benyújtott határozati javaslatokat. Az egyik ilyen kérdés kétségkívül Nyirő József személye. Nyirő József egy nagyszerű magyar író volt. Azt gondolom, hogy helye van a Nemzeti alaptantervben, egyébként az állításokkal szemben nem volt a nyilaspárt tagja, a parlamentnek kétségkívül tagja volt. De azért azt kell mondjam, hogy messzire vezetne, mondjuk, az a vita, ha azokat, akik a diktatúra parlamentjeiben szerepet vállaltak, kitiltanánk a közéletből.

Volt a magyar közéletben nemrég egy olyan miniszterelnök, aki egy szemlőhegyi villából járt be dolgozni, amely villa tulajdonosa szintén egy diktatúrában vállalt nem igazán pozitív szerepet. Azt gondolom, hogy Nyirő Józsefet is az írói tevékenysége alapján kell megítélni.

Vannak például olyan zeneszerzők, Wagnert mondhatnám, akiről szintén politikai nézeteit tekintve fel-felvetődnek különböző viták, de a zeneszerzői nagyságát egyébként senkinek nem jut eszébe vitatni. Köszönöm szépen.

Úgyhogy azt gondolom, hogy szerencsés lenne visszatérni egyébként a témához, mert a témában, többé-kevésbé úgy látom, tisztelt képviselőtársaimmal egyetértünk. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Megadom a szót szintén kettő percben Pósán Lászlónak, a Fidesz képviselőjének.

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Gyakorlatilag a Révész Máriusz képviselő úr által elmondottakat szeretném csak megerősíteni: akkor járunk el helyesen, ha a vitát visszatereljük abba a mederbe, ami abba az irányba tud vezetni bennünket, hogy végül is közös nevezőre juthassunk. Ugyanis ha továbbra is úgy állunk a kérdéshez, hogy egyes emberek megítélésében a politikai megközelítések felülírják az ő szakmai munkásságukat, függetlenül attól, hogy ez most a művészetek, a tudomány vagy bármi egyéb területén történt, akkor az égvilágon a mai napnak sok értelme nem lesz.

Tisztelettel azt szeretném tehát kérni, hogy egy írót ne az alapján ítéljünk meg, hogy politikusként mit tett és mit nem tett, egy orvosnak ne az alapján ítéljük meg az orvosi tudását, hogy egyébként politikusként mit tett vagy mit nem tett, egy-egy akadémikust ne az alapján ítéljünk meg, hogy politikai szerepet vállalt vagy nem vállalt. Egy Hóman Bálintot ne az alapján ítéljünk meg akadémikusként, hogy egyébként mit tett kultuszminiszterként. Tehát azt gondolom, hogy akkor járunk el helyesen, ha mindent a maga helyén kezelünk, és akkor nagy valószínűséggel, azt hiszem, számos félreértést is könnyebben át tudunk ugrani. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: A következő felszólaló Gaudi-Nagy Tamás, a Jobbik képviselője.

DR. GAUDI-NAGY TAMÁS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. A vitának ezen a pontján arra kell rámutatni, hogy ne hagyjuk magukat provokálni. Tehát itt folyamatosan most már nem az első és nem a második felszólalás a Magyar Szocialista Párt képviselői részéről, és adjunk hálát a sorsnak, hogy a Demokratikus Koalíció nevezetű pártképződmény tagjai nincsenek itt, mert ők szokták igazán ilyenkor kiborítani azt a bizonyos kis tárgyat ide a parlamentbe.

Ezt most ne engedjük, ne engedjük! Itt a nemzeti emlékezetről, a nemzeti megmaradásról van szó, a nemzettudat egészséges irányba mozdításáról van szó, olyan súlyos kérdésekről, amelyekkel kapcsolatban csak a felelősség és a tisztesség hangján lehet szólni, és aki itt most magából kivetkőzve újnyilasozik, toporzékolva követeli, hogy itt mindenfajta ordas eszmékkel azonnal számoljunk le, annak fogalma sincs arról, hogy miről van szó egyáltalán most, ma a Házban. Az csak tulajdonképpen azt a szemléletet, azt a bolsevik típusú mentalitást folytatja, amellyel egyébként már rettenetes nagy károkat okoztak a nemzettudatban.

A fiatal generációknak pedig pontosan azzal kell megismerkedniük, hogy itt hogy történhetett meg az, hogy egy trianoni diktátummal szétdarabolt állam megpróbált talpra állni, megpróbálta rendezni sorait.

(13.30)

Iszonyú kemény történelmi kihívásokkal kellett szembenéznie akkor, amikor elvesztette a Magyar Királyság területének kétharmadát és lakosságából is 3,5 millió magyar embert. Megpróbált egy olyan államot kiépíteni, hihetetlen kemény gazdasági nehézségek, ugyanakkor az életlehetőségektől való jelentős megfosztottság körében, és ez az állam, amikor elkezdte életét élni, akkor azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítsa a magyar államiságot, helyreállítsa a magyar nemzettudatot, és ezen az úton nagyon komoly történelmi kihívások elé került.

De azt mondani, és azt beleüvölteni a Parlament falai közé, hogy neki, mint a Lendvai Ildikónak ugye az egészről csak az jut eszébe, hogy fáj neki, hogy Horthy-kultusz folyik Magyarországon, és ez megengedhetetlen, az, azt gondolom, egy nagyon sajnálatos szellemi bizonyítványt állít ki, és tökéletes semmit tudásról és felelőtlenségről a magyar hagyományokkal és magyar közösségi tudattal szemben.

Kétségkívül, ahogy elmondta Volner János képviselőtársam is, Vona Gábor frakcióvezető úr is és Mirkóczki Ádám is rámutatott, hogy minden áldozat, minden kifolyt vér, amely olyanoké, akik ártatlanok, az fájó, és mindenképpen a történelmi múltban egy megemlékezni való tény. De azért ezt felhasználni arra, hogy Magyarországon a kibontakozó, megerősödő, újraerősödő nemzeti tudatot azzal próbálják erodálni, gyengíteni, hogy egy folyamatos bűnösségtudatot próbálnak kelteni, és lám-lám Steiner Pál is most ugye azt olvasta föl mintegy bűnlajstromként, hogy Ferenczi Gábor képviselőtársunk mert egy olyan mondatot elmondani, hogy bizony ő úgy gondolja, hogy az egy tarthatatlan dolog, hogy itt kollektív bűnösként akarják beállítani a magyarságot egy olyan eseménysor miatt, amely a megszállt Magyarországon történt.

Most német harckocsikat nem biztos, hogy nagyon szerencsés emlegetni, de mégiscsak az történt, hogy bizony a megszállt Magyarországon lényegében egy kényszer hatása alatt történt meg az, hogy sok magyar állampolgárt elszállítottak, és ők aztán életüket vesztették. De azért ezt teljes mértékben rákenni a magyar nemzetre mint egészre, mindenképpen téves és megengedhetetlen dolog, különös tekintettel arra, hogy ez a második világháborús nehéz helyzet, amelybe kerültünk, az pontosan azért állt elő, mert összeesküdtek Magyarország ellen annak idején, és a trianoni szétdarabolással halálra ítélték a nemzetünket. Kész csoda, hogy ebből fel tudott állni az ország, és meg tudta teremteni egy új Magyarország alapjait, amelyet aztán a második világháború, majd a kommunista diktatúra megállított ezen az úton. Nekünk az a feladatunk, mindannyiunknak, hogy a Szent Korona-eszme szellemében megpróbáljuk a nemzeti hagyományaink legjobb vonulatát követve a magyar folytonosságot helyreállítani.

Tehát ezen az úton kell haladnunk, és erre tekintettel kell ezt a három javaslatot vizsgálnunk, amelyből azt kell mondanom, hogy a Terror Házára irányuló javaslat egy teljesen helytálló és jó, megalapozott javaslat. A recski javaslatot természetesen nem is kell mondanom, hiszen ez egy annyira hiányzó és fájó pont volt már nagyon régóta, amit már említettem az első felszólalásomban, hogy egy egyensúlytalanság van. Tehát amikor arról beszélnek, mondjuk, az elnyomás, a diktatúra emberei és az azt követő szellemi utódpárt emberei, hogy még jobban mutassuk már be azokat a szenvedéseket, amelyeket az ő időszakuk alatt folyamatosan egyedüliként mutattak be, ugyanakkor megfeledkeznek arról, és lám előterjesztést sem tettek arra vonatkozóan, hogy mutassuk már be, hogy milyen hungarocídium zajlott a Kárpát-medencében, nemcsak Magyarországon, hanem a megszállt magyar területeken, Felvidéken a kitelepítések során, Kárpátalján a málenkij robotra és a haláltáborokba hurcolt magyarság, ugyanez folyt Erdélyben, ugyanez folyt Délvidéken is. És itt pedig igenis haláltáborok működtek Magyarországon is. És ezt nem lehet elhallgatni, nem lehet kisebbíteni, nem lehet relativizálni azzal, hogy állandóan arra hivatkozunk, hogy egyedüli, kizárólagos fájdalma csak azoknak lehet, akiket zsidóságuk miatt ért halál.

Ha már itt vagyunk, nyilván fontos felvetni azt, hogy miért jó az, és jó-e az, hogy a büntető törvénykönyv jelenleg teljes mértékben korlátot állít azzal szemben, hogy a múltbéli népirtások kérdésében akár még tudományos kutatások is folyjanak, vagy nyílt viták folyjanak arról, hogy lényegében milyen mértékű és milyen módszerekkel folyó sebek ejtődtek különböző népcsoportokon. Ebben a körben azt is el kell mondanom azért, és előre jelzem, hogy azért ezt ne tekintse senki annak, hogy itt egyfajta holokauszttagadási kísérlet zajlik, de azért az auschwitzi haláltáborral kapcsolatban nagyon sok kritika merült fel abban a körben már, hogy az ottani emlékhely kialakítása megfelel-e a valós történelmi tényeknek; vajon teljeskörűen összhangban áll-e azzal a valósággal, ami zajlott, és ebben a tekintetben hiteles beszámolók és szakértői vélemények is rendelkezésre állnak.

A Terror Házával kapcsolatban pedig azt kell elmondani, hogy ott viszont ilyen jellegű szakmai kritikák nem merülhetnek fel és nem is megalapozottak, mert aki már járt ott, annak személyes benyomása visszaigazolhatja azt, hogy egy olyan intézményről van szó, amely nagyon megrázó, nagyon mélyrehatóan és hiteles dokumentumokkal alátámasztottan mutatja be, hogy hogyan működött egyrészt a német megszállás alatti diktatúra időszaka, utána pedig a kommunista diktatúra hogyan bontakozott ki és semmisítette meg vagy próbálta legalábbis kiiktatni a társadalomból azokat a meghatározó személyeket, csoportokat és közösségeket, akik nem illettek bele a bolsevik eszmerendszer keretei közé, és ennek során borzalmas pusztítást végeztek mind emberben, mind pedig szellemi lenyomatban. Tehát ezt a két javaslatot, azt gondolom, hogy mindenképpen támogatni kell.

Az auschwitzi haláltábor látogatásával kapcsolatban pedig osztom azokat az aggályokat, amelyek az elmondottakon túl azt merítik fel, hogy vajon tényleg szükséges és fontos-e, hogy ilyen költségvetésű utazásokba kényszerítsünk bele oktatási intézményeket, szükséges-e, fontos-e, hogy egy olyan történelmi eseményhez kapcsolódóan történjen meg fiatalok számára a szervezett utazás, amely Magyarországgal közvetlen összefüggésbe nem hozható, hiszen elkövetői oldalon nem magyarok álltak. Pontosan ez a szemléletmód alkalmas arra, hogy ahogy említettem az elején, a történelmi felelősség tényét szétterítse, és a magyar nemzet egészére vetítse rá.

Tehát egyértelművé kell tennünk, hogy le kell számolni azzal a szemlélettel, amely kettősmércézik, le kell számolni azzal a szemlélettel, amely alaptalanul próbál kollektív felelősséget ébreszteni a magyarság köreiben, és egyúttal el kell számoltatni azokat is, akik még mindig elszámolatlanul és büntetésekkel nem szembesülő módon részt vettek azokban a rémtettekben, amelyeket elkövettek a kommunizmus időszakában. Az alaptörvény negyedik módosítása beemelte az U) cikket, ez kifejezetten a Nemzeti Emlékezet Bizottság felállítását írja elő, és kifejezetten felhatalmazza az ügyészséget arra, hogy indítsa meg azokat az eljárásokat, amelyeket eddig még a nemzetellenes bűncselekmények elkövetőivel szemben nem tettek meg.

Ez egy történelmi adósság. Tehát nemcsak az oktatási téren van lemaradás, nemcsak ott van lemaradás, hogy bemutassuk, hogy milyen rémtettek történtek, hanem a tényleges következmények, a büntetőjogi következmények, és ezen túlmenően pedig a nyugdíjelvonástól kezdve sok mindenen át. Azok a túlélők pedig, akik túlélték ezeket a diktatúrákat, azok pedig megkülönböztetés nélkül kiemelt juttatásokat kapjanak. Megengedhetetlen, hogy '56-os szabadságharcosok és a kommunista diktatúra időszakának politikai elítéltjei még mindig nagyon méltatlan, sanyarú sorsban kell hogy éljenek. Tehát ezt az egyensúlytalanságot mindenképpen ki kell küszöbölni, csak így lehet jó megoldáshoz jutni.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Megadom a szót Novák Elődnek, a Jobbik képviselőjének.

(13.40)

NOVÁK ELŐD (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Rácz Sándor gyászmiséjéről érkeztem vissza a vitának erre a szakaszára - korábban az előterjesztéseket volt módom itt még meghallgatni -, és bizony elgondolkoztam azon, hogy Rácz Sándor, aki 25. születésnapján szembesült azzal, hogy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, ő mégis erőt tudott meríteni további hosszú, szép életéhez. Így azt gondolom, hogy nekünk is erőt kell merítenünk, akármilyen reménytelennek is tartjuk sokszor antikommunista követeléseinket, hiszen hozzá képest rózsás a helyzetünk. Erőt kell merítenünk, és el kell mondjuk számtalan alkalommal ezeket a követeléseinket, még akkor is, ha reménytelennek tűnik, ha úgy tűnik, hogy süket fülekre talál még a jelenlegi kormánypártok soraiban is.

Hiszen persze, örülünk akkor, amikor legalább a recski munkatáborokra vonatkozó javaslatunk egy leszavazás után, a kettős mércére való figyelemfelhívásunk után végül azért így vagy úgy, ha nem is kötelező jelleggel, de legalább ajánlott tantervként idekerülhet az Országgyűlés napirendjére, még ha nem is tévéközvetítési időben, persze, ennek örülünk. De emlékeztetnünk kell azért a legfontosabb követeléseinkre vagy akár arra az ide talán legszorosabban köthető és még csak a három legfontosabb antikommunista követelésünk közé nem is sorolható, de mégis szimbolikusan fontos és idetartozó antikommunista elvárásunkra, hogy az ország egyetlen 1956-os múzeumának, amely Kiskunmajsán található, amelyet Pongrátz Gergely alapított, tehát ennek az ország egyetlen 1956-os múzeumának adjanak végre állami támogatást, mert azért abszurd az, hogy itt mi mindenre fizetnek ki, például az 1947-es párizsi békeszerződésből eredő jóvátétel címén még mindig évről évre milliárdokat fizetünk ki. A költségvetésben külön sorként nevesítve szerepelhet egy ilyen. Tehát nem történelemtankönyvekben, hanem a magyar költségvetési törvényben évről évre ilyen sorokkal találkozunk, miközben az ország egyetlen '56-os múzeuma nem kap állami támogatást.

És bizony Recsken is volt nekem is alkalmam személyesen is megtapasztalni, hogy azért egy eléggé lepusztult emlékhelyről van szó, amire ráférne a modernizálás, hogy azért akár a most sokat emlegetett Terror Háza Múzeummal, akár mondjuk, a Petőfi Irodalmi Múzeummal lehessen egy lapon említeni, hogy olyan modern, multimédiás, a fiatalok számára is érdekes és nem csak az idősek számára egyfajta emlékhely legyen. Azt már az előterjesztő, Vona Gábor elmondta, hogy bizony a kormánynak ilyen téren feladata, kötelessége lenne, azt gondolom, erre az emlékhelyre is költeni, sok más egyéb mellett volna erre is lehetőség.

Én ebben a napirendben kifejezetten az antikommunista követeléseinkről szeretnék tehát itt a recski munkatáborok kapcsán beszélni. Persze, lehetne beszélni arról is, hogy külföldi múzeumlátogatást tegyünk kötelezővé az iskolásoknak, gondolok itt természetesen a legnagyobb tragédiára, Trianonra, és a Versailles melletti Trianon-kastély meglátogatását is természetesen lehetne - mint a magyarság legnagyobb tragédiáját - akár kötelezővé tenni. Sok ilyet hozhatnánk ide az Országgyűlés elé, de már persze ennek is örülünk.

Örülünk ennek is, és voltak eddig is kisebb-nagyobb sikereink, hiszen hosszú nyomásgyakorlásunk után a hazaáruló Károlyi Mihály szobrát végre eltávolították az Országház mellől. Igaz, Siófok fideszes vezetése visszaállította saját közterületükre. Sőt, a főváros szívében lévő, a budapesti Kossuth térre árnyékot vető, önkényuralmi jelképeket is megjelenítő obeliszk pedig sajnos még mindig marad. Bár azért legalább arra büszkék lehetünk, hogy a szabadságról elnevezett szomszédos téren 2004 óta kordonok közé kell zárni ezt a kommunista gyalázatot a népharag elől. Tehát vannak itt bizony még olykor szimbolikus követeléseink.

Mégis talán maradjunk a legfontosabb három antikommunista követelésünknél, amelyről e napirend kapcsán mindenképp kell beszélni, hiszen szépségtapaszként beemelhetünk a Nemzeti alaptantervbe valamiféle emlékhely-látogatást, ami fontos előrelépés annak érdekében, hogy a következő generációk talán már akár ne szavazzanak be ide, az Országgyűlésbe egykori kommunista vezetőket. Mégis joggal fogalmazzuk meg azt a lusztrációs követelésünket, amit a velünk együtt rendszert váltó országokban komolyabban vettek. Legutóbb néhány éve még Romániában is bevezették, hogy eltiltják a közélettől azokat, akik az előző rendszernek voltak állami vezetői.

Mert elképesztő az, hogy például az MSZMP Központi Bizottságának egykori tagjai közül többen is itt ülhetnek még most is az MSZP padsoraiban. Elképesztő az, hogy az egykori cenzor Lendvai Ildikó vagy az egykori KISZ központi bizottsági tag Gyurcsány Ferenc... - hiszen nem mindenféle KISZ-titkárt meg párttitkárt akarnánk mi nyilván kizárni a közéletből, pláne nem minden MSZMP-tagot, de azért valahol meg kell húzni a határt. És mondhatjuk azt, hogy aki egy MSZMP KB-tag volt, annak ne legyen keresnivalója nemhogy, mondjuk, miniszterelnöki székben, vagy akár csak országgyűlési képviselői mandátumot ne tölthessen be, de polgármester se lehessen, állami cég élén se lehessen, és bizony sorolhatnánk még azokat az állami vezetőket, különösen, akik a diktatúrát kifejezetten működtették, mondjuk, akik a besúgórendszert üzemeltették, hogy azok ne tölthessenek be ilyen tisztségeket.

De kik ezek? Nem tudhatjuk, hiszen itt van máris a másik legfontosabb antikommunista követelésünk: az ügynöklisták feltárása, köznyelven szólva; egy kicsit precízebben szólva az állambiztonsági múlt feltárása. Hiszen 2060-ig titkosították azt a 19 mágnesszalagot, amelybe egyébként még azok a szakértők sem tekinthetnek be, akik például a kommunista luxusnyugdíjpótlékok felülvizsgálatáról döntenek. Ezért továbbra is érdeklődve várjuk, hiába kérdeztem Navracsics Tibort a keddi napon, nem adott választ arra, hogy mi alapján tudják ma a kommunista érintetteket kategorizálni, listázni, ahogy tulajdonképpen megtették ezzel a 109 névvel, miközben továbbra is titkosak ezek az ügynöklisták, a múlt feltárásával még mindig adósak. Nem hajlandók erre.

Persze hallottunk hírt, például a Nemzeti Emlékezet Bizottságáról, ugye. Ezt önök dobták be, tisztelt kormánypárti képviselők, amikor már nagyon szorult a hurok, és már a társadalom széles körében igény mutatkozott meg az állambiztonsági múlt feltárására, akkor úgymond lepasszolva a felelősséget, azt mondva, hogy ez nem is az Országgyűlés hatásköre, létre akartak hozni egy ilyen időhúzást szolgáló bizottságot, a Nemzeti Emlékezet Bizottságát.

Itt volt bizony a kormánypárti ígéret, idézem: "Június végéig létre kell jönni a Nemzeti Emlékezet Bizottságának" - hirdette a Heti Válasz cikkének címe még tavaly márciusban. Tehát tavaly június végéig létre kellett volna jönnie ennek, és a Fidesz honlapján is olvashattuk ezt MTI-hírben. Persze, ebből az időhúzást célzó ígéretükből, bizottságukból sem lett sajnos semmi. Hivatalosan ma még nem tudhatjuk, jogilag nem is mondhatjuk, hogy például az egykori ügynök, Martonyi János Marosvásárhelyi fedőnéven III/II-es informátorként írt jelentéseket külföldi útjairól. Az ilyen, akár a kormányban lévő spiclik miatt nem engedik feltárni az állambiztonsági múltat. (Kontur Pál: Na! Na!) Ezért a Fidesz honlapján is megtalálható hírből, miszerint tavaly június végéig létre kell jönnie a Nemzeti Emlékezet Bizottságának, ebből kérem szépen, nem lett semmi.

Nem is csoda, hiszen mi már azt megelőzően, 2011. december 23-án javasoltuk, pontosabban hamarabb javasoltuk, de akkor volt az a szavazás, ami a jelenlegi ciklus talán legmegosztóbb szavazása volt a kormánypártok soraiban, ugyanis 55-en szavaztak a frakciófegyelemmel szemben, amikor a Jobbik az ügynöklisták feltárását indítványozta. Konkrétan a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kötelező feladatául szabtuk volna, tehát nem rájuk bízzuk, hogy majd azt csinálnak, amit akarnak, tanulmányokat adnak ki, hanem kötelező feladatául szabtuk volna ennek az egyébként sóhivatalnak, hogy az ügynöklistákat bizony hozza nyilvánosságra. Nem elég áttolni a felelősséget rájuk, hogy ott majd úgy döntenek az ilyen Boross Péterek és más nagy, hivatásos lebeszélő emberek, akik eddig az ügynöklisták feltárásának legnagyobb gátjai voltak.

Azt gondolom, hogy rendkívül fájó és persze beszédes is az, hogy például az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettesévé is a rendszerváltást kisiklató SZDSZ-MDF-paktum egyik aláíróját nevezte ki Kövér László néhány éve. Emiatt is csak a Jobbik tiltakozott, mindenki más megszavazta Kónyánét az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságában. Ezek bizony beszédesek, nem csoda, hogy ma még nem tudunk akár muzeális keretek között sem teljesen szembenézni a múlttal, mert lehet azzal rémisztgetni itt a szocialista képviselőket, hogy a Terror Házában lehet, hogy valamelyik rokonuk képét megtalálják a falon, azonban még mindig a teljesség igényével nem tudunk a múltba nézni, nem tudjuk, kik voltak annak a rendszernek a legnagyobb, nemhogy haszonélvezői, de tulajdonképpen népnyúzói. Tisztelt kormánypárti Képviselők! Én arra kérem önöket, hogy az ügynökkérdés rendezésével ne várják meg a Jobbik kormányra kerülését.

Végül röviden szólnék a kommunista luxusnyugdíjak ügyéről is, hiszen sajnos ez továbbra is aktuális, mindenféle kormányzati szemfényvesztés ellenére. Hiszen nem elég, hogy a határidő kitolásával oldotta meg azt a mulasztásos törvénysértést Navracsics Tibor, miszerint a kommunista nyugdíjpótlékokat már meg kellett volna vonni, hanem még jelenleg is csak az érintettek tizedéről állapította meg, hogy azok méltatlanok. Sőt, mindezek tetejébe mondjuk ki, hogy Biszku Bélát például, de akár Mátsik Györgyöt sem érinti ez a javaslat, aki Mansfeld Péterre halálos ítéletet kért, hiszen ez csak a kommunista kitüntetések után járó nyugdíjpótlékokat érinti, évente összesen maximum, ha nemcsak a tizedétől vonnák meg, akkor 200 millió forintról beszélhetnénk, akik alanyi vagy özvegyi jogon ilyen juttatásokat kapnak.

(13.50)

Azonban az évi több milliárd forint, az a több ezer ember, akit valóban érinthetne átfogóan a javaslat, még mindig röhög a képünkbe Biszku Bélával együtt, aki korábban kerülte a reflektorfényt, félt, hogy valódi elszámoltatásra is sor kerülhet, de végül még Kádár János nyilvános szoboravatásán is megjelent, mert ide jutottunk.

Arra kérem önöket, hogy a minden héten napirendre-vételi szavazásra kerülő, kommunista luxusnyugdíjakat rendező nyugdíjtörvényt módosító javaslatunkat végre egyszer vegyék napirendre, és akár módosító javaslatokkal felvizezve, de valahogy végre elfogadni szíveskedjenek, mert az tarthatatlan, hogy Biszku Bélának nemhogy elszámoltatástól, hanem még előzetes letartóztatástól sem kell félnie, még mindig itt élhet közöttünk, és élvezheti annak a népnyúzó tömeggyilkos munkásságának a jutalmát, amit önök havi több százezer forinttal jutalmaznak.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Megkérdezem, hogy kíván-e még valaki felszólalni. (Nincs jelentkező.) Jelentkező nincs.

Így megkérdezem az előterjesztőket - a beadott javaslatok sorrendjében -, hogy kívánnak-e válaszolni a vitában elhangzottakra. Elsőként az MSZP javaslatának beterjesztői közül Steiner Pál urat kérdezem. (Dr. Steiner Pál: Igen.) Igen, válaszolni kíván az elhangzottakra. Öné a szó, képviselő úr.

DR. STEINER PÁL (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Egyrészt megelégedettségemet fejezem ki abban a vonatkozásban, hogy ma egy kulturált plenáris ülésen voltunk, ahol úgy tűnik, hogy először talán megtörténik a demokratikus erők között az az összefogás, ami már rég kívánatos volt, másrészt egyéb reakcióm nincs.

Köszönöm szépen.

ELNÖK: Megkérdezem a KDNP képviseletében Tarnai Richárd urat, hogy kíván-e válaszolni az elhangzottakra. (Dr. Tarnai Richárd: Igen.) Öné a szó válaszra a vitában elhangzottakra.

DR. TARNAI RICHÁRD (KDNP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! A vitában elhangzottak csak megerősítettek abban, amit az expozémban jeleztem, és továbbra is fenntartom azt a véleményem, hogy a javaslatunk célja - amely arra irányul, hogy a Terror Háza Múzeumot minden iskolás meg tudja látogatni, és ez a lehetőség adassék meg nekik - két indokból fakad. Az egyik az, hogy minden emberi élet egyenlő. Ha valaki ebben különbséget próbál tenni, és valaki csak az egyik fajta diktatúrát próbálja meg elítélni - mint ahogy az 2010 elején megtörtént már a parlamentben -, és a kommunizmus tagadását nem tekinti bűncselekménynek, akkor ott valami gond van. Ezért kértem szocialista képviselőtársaimat, gondolják át, hogy a későbbiekben is fenntartják-e a 2010 elején meglévő álláspontjukat, miszerint különbséget tettek a két diktatúra között.

A másik fontos dolog pedig az, hogy a lehetőség a gyerekeknek a diktatúrák megismerését vonzza magával, így elkerülhetjük azokat a kisiklásokat, amelyeket annak idején Zuschlag János ominózus megjegyzései jelentettek, tehát az érzéketlenséget a diktatúrákkal szemben.

Harmadrészt pedig rögzíteni szeretném itt a parlamentben is, hogy mindkét diktatúra, ami Magyarországon végigment, szocialista diktatúra volt. Az egyik egy nemzetiszocialista diktatúra, a másik pedig egy nemzetközi szocialista diktatúra. Tehát azok a megközelítések, amik elhangzottak a vitában, hogy volt egy jobboldali diktatúra és volt egy baloldali diktatúra, nem igazak. Mind a két diktatúra szocialista diktatúra volt. Úgy is össze lehetne foglalni, hogy a szocializmus története Magyarországon a diktatúrák története. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

ELNÖK: Megkérdezem a harmadik javaslat előterjesztőjét, Vona Gábor urat, hogy kíván-e válaszolni. (Vona Gábor: Igen.) Öné a szó, képviselő úr.

VONA GÁBOR (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm szépen a lehetőséget a vitára. Köszönöm szépen az érdemi hozzászólásokat és javaslatokat, amelyek a mi javaslatunkkal kapcsolatban elhangoztak. S nyilván fel kell tenni a kérdést a mai nap vitájának a végén, hogy sikerült-e előbbre jutnunk. Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy mit szerettünk volna egyáltalán, miben szerettünk volna előrejutni.

Az egyik célunk - és azonnal csatlakozom Tarnai képviselőtársam felszólalásához - a kettős mérce megszüntetése volt. Egyetértünk abban, de szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy minden emberi élet egyenlő, és minden egyes emberi élet kioltása hasonló módon elítélendő. A probléma csak az, hogy ez nem történik meg. Miközben elvben ezt a deklarációt mindenki vállalja, a gyakorlatban ez nem valósul meg. Úgy tűnik, hogy a magyarországi közéletben, a magyarországi politikában mégsem teljes mértékben egyenlő minden egyes emberi élet. A Szocialista Párt hozzászólásaiból ezt sokszor ki lehetett érezni. Igenis, Ferenczi Gábor hozzászólásában, amelyet Steiner Pál kritizált, nagyon komoly valóságalap van.

A mi recski javaslatunk éppen azért került benyújtásra, mert úgy érezzük, hogy a közelmúlt és az elmúlt évszázad önkényuralmainak a szörnyűségei kapcsán egy egyoldalúság érvényesül sajnos nem egy esetben. Amíg a diákjaink, a fiataljaink és az egész magyar társadalom a nemzetiszocializmus rémtetteivel szinte napi szinten találkozik, mert erre emlékeztetik, addig a szocializmus, a kommunizmus bűneivel kapcsolatban sokkal kevesebb az ilyen irányú szándék. Érzékletes volt az, ahogy Nyakó képviselő úr elsorolta, hogy mi mindent kellene látniuk a magyar fiataloknak Auschwitzban, és akkor talán leszoknának arról, hogy mindenféle szélsőséges pártokra adják a szavazataikat. Nyilvánvalóan megpróbált itt a Jobbikra valamifajta burkolt utalást tenni. Nincs már itt, de azért ezúton is üzenem neki - talán eljut hozzá valamilyen módon -, higgye el, hogy a fiatalok mindennap látják ezeket a képeket, éppen a szinte mindennapos holokausztmegemlékezéseken keresztül. Azért el kellene gondolkodnia Nyakó képviselőtársamnak arról, hogy miközben a fiatalok folyamatosan találkoznak ezekkel a képekkel, mégis a 35 év alatti korosztályban ma Magyarországon a legnépszerűbb párt a Jobbik, és bizonyára nem azért, mert ezek a képek tetszenek nekik, hanem azért, mert ezek a fiatalok tudják, hogy a Jobbik ennek az országnak jót akar.

A másik pedig pont a fiatalok felvilágosításával kapcsolatos probléma az, amiben előre szerettünk volna és előre is kellene jutnunk. Szeretném megismételni azt, amit a felszólalásomban mondtam: nem szabad erőszakolni, nem szabad kényszeríteni semmilyen előre gyártott történelmi értelmezéssel a fiatalokat, a társadalmat, egyszerűen hagyni kell, hogy a fiatalok gondolkozzanak. Egy helyszíni látogatás akár Recsken, akár máshol, éppen ennek a szabad gondolkodásnak a lehetőségét kellene hogy elősegítse, és ez a mi szándékunk is.

Most pedig rátérek azokra a felvetésekre, amelyekben valamifajta kritika vagy szkepszis fogalmazódott meg. Ezek között voltak tulajdonképpen technikai jellegű aggodalmak. Az egyik az volt, hogy nem szükséges elutazni bárhová is ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről beszélni lehessen, ezt az oktatás máshogy is meg tudja oldani, úgymond házon belül, a történelemóra keretében. Ebben persze van igazság, de ki beszélt itt kizárólagosságról? Nem mondtuk azt, hogy ennek kellene pótolnia a történelemórákon elhangzott történelemtanári magyarázatokat. Egyszerűen arról van szó szerintünk, hogy erre is lehetőséget kellene teremteni, és ezek egymást kiegészítve kellene hogy eljussanak a megfelelő eredményhez.

A másik kritika vagy aggodalom azzal volt kapcsolatos, hogy ha elmegyünk valahová, akkor miért nem megyünk el ide, miért nem megyünk el amoda, és hogy hány olyan helyszín van Magyarországon, amit meg lehetne és meg kellene látogatni. Itt a trianoni katasztrófa kapcsán hadd emlékeztessem magunkat arra, hogy a Jobbiknak még a 2010-es választási kampányban megfogalmazott ígérete félig-meddig kormányerőre emelkedett a határon túli osztálykirándulások kapcsán, aminek Trianon ügyében nyilvánvalóan van relevanciája.

Hogy miért Recskkel és miért a XX. századdal foglalkozunk? Azért, mert ez a közelmúlt. Ezek azok a kérdések, amelyek nincsenek tisztázva, amelyek mind a mai napig a magyar társadalom szöveteiben még sebként vannak jelen.

Hoffmann Rózsa államtitkár asszony nemcsak mennyiségi, hanem minőségi kritikát is megfogalmazott, és azt kell mondjam, hogy ezzel maximálisan egyetértek. Ugyanis azt mondta, hogy nagyon fontosak az ilyen jellegű kísérletek, az ilyen jellegű javaslatok, de nem mindegy, hogy ezzel milyen célt akarunk elérni, hogy milyen módon irányítjuk a fiatalok gondolkodását a helyes mederbe, milyen módon próbáljuk ebbe terelni őket, és milyen módon próbáljuk az ő gondolkodásukat felszabadítani, hogy kérdezzenek, hogy érdeklődjenek a saját történelmük iránt. Az-e a célunk, hogy a fiatalokban nemzeti bűntudatot ébresszünk, vagy az, hogy nemzeti öntudatot ébresszünk? Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon komoly választóvonal, amit mindenkinek el kell döntenie, aki ilyen jellegű javaslattal az Országgyűlés elé mer állni. A mi szándékunk egyértelmű. Mi nem akarunk bűntudatot kelteni senkiben, mi öntudatot szeretnénk ébreszteni a magyar társadalomban. De nem akarok ebbe a vitába mélyebben belemenni, mert lehet, hogy akkor Steiner Pál képviselőtársunk azt nem tudná tolerálni vagy rosszul lenne tőle, de a Horthy-rendszer rehabilitálását én igenis fontosnak tartom.

Bízzuk a történészekre! De azért azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy ha ezt a korszakot megvizsgáljuk, és objektíven vizsgáljuk meg, akkor ebben számtalan olyan, vitathatatlanul pozitív elem van, amit igenis érdemes volna rehabilitálni, és igenis érdemes volna ehhez a korszakhoz ilyen értelemben visszanyúlni.

(14.00)

De hogy ne provokáljam Steiner Pál képviselőtársunkat itt már a vita végén, hadd mondjam, hogy vannak olyan területek, amelyeket, azt gondolom, akár még a szocialisták is, bár az ember ilyet nagyon óvatosan mer csak kijelenteni, de akár még a szocialisták is képesek lehetnek támogatni. Persze, eléggé messzire vissza kell menni a történelemben, de talán Atillát vagy Árpádot még a szocialisták is elfogadják. Nem tudom, mennyire vették észre képviselőtársaim, de az Atilla-kultusz a világban folyamatosan egy barbár hadvezérként van ábrázolva, és ha valakinek ez ellen valamit tennie kellene, az mégiscsak Hungária, mégiscsak mi, magyarok kellene hogy ezt az egész folyamatot, ezt a nemzetközi trendet megtörjük. Legutóbb már az Index egyik videóján láttam, hogy éppen most valakik Atilláról zombifilmet forgatnak, és jókat nevetgélnek ezen. Ami persze mindenkinek joga. Én is a művészi szabadság híve vagyok, de azért jó lenne, ha legalább itt, a saját hazánkban az Atilla-kultusz ápolására figyelmet fordítanánk.

A másik pedig Árpád. Egy konkrét esemény és egy konkrét hely: a pozsonyi csata 907-ben. A Jobbik már régóta javasolja, hogy ezt a csatát a nemzeti emlékezetünkben helyezzük a megfelelő helyre. Ha önök föllapozzák gyermekeik történelemtankönyveit ebből az időszakból, akkor azt fogják látni, hogy a fekete betűs tananyag úgymond, és helyszín és évszám az 955, Augsburg. Nem akarom a 907-es pozsonyi csata és a 955-ös augsburgi csata jelentőségét most összemérni, de azért tényszerű, hogy az egyik csata nem a mi területünkön volt, és jelentőségében nem mérhető ahhoz a pozsonyi csatához, amelynek a magyar államiság megmaradása volt a tétje. És miért van az, ez egy költői kérdés, hogy a magyar diákok úgy nőnek föl, hogy a vesztes és kevésbé fontos csatát beleveri a tananyag a fejükbe, a győztes csatáról meg, ami az államiságunkról döntött, és a magyar történelem talán, ha nem a legfontosabb csatája volt, említést sem tesz? Ha ilyen minőségi aggályaink vannak a nemzeti emlékezettel kapcsolatban, akkor, azt gondolom, ez egy megfelelő irányelv arra, hogy ezen elgondolkodjunk.

Zárásképpen arra a gondolatomra szeretnék visszautalni, hogy a legfontosabbnak a fiatalok történelmi szabad gondolkodásának ébresztésén túl vagy e mellett a kettős mérce megszüntetését tartom. Ez a vita, ha másra nem, arra jó volt, hogy a kettős mérce kapcsán nagyon jól kirajzolódtak az álláspontok. Látható volt, hogy az MSZP javaslata mögötti valós szándék, mindenféle kommunikációs kozmetikum nélkül nézve, maga a valóság, a valós szándék az volt, hogy ők azért szeretnék elvinni Auschwitzba a magyar gyerekeket, hogy azt tudják mondani, ez is a te bűnöd, ezért is te vagy a felelős. Mi azért szeretnénk elvinni Recskre a magyar gyermekeket, hogy azt mondjuk nekik, ezt is túléltük, ezt is képesek voltunk kiheverni, ezért van jövője a magyar nemzetnek.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban. - Szórványos taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az együttes általános vitát lezárom. Mivel mindhárom határozati javaslathoz érkezett módosító indítvány, így ezek részletes vitára bocsátására és magára a részletes vitára következő ülésünkön kerül sor.

Tisztelt Országgyűlés! Soron következik az atomenergiával, valamint az energetikával kapcsolatos egyes törvények, továbbá a fegyveres biztonsági őrségről, a természetvédelmi és a mezei őrszolgálatról szóló 1997. évi CLIX. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig. A törvényjavaslatot T/11101. számon megismerhették.

Most az előterjesztői expozé következik. Megadom a szót Kovács Pál úrnak, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium államtitkárának, a napirendi pont előadójának, 20 perces időkeretben. Államtitkár úr!

Felszólalások:   1-61   61-137   137-163      Ülésnap adatai