Felszólalás adatai

DR. MAGYAR BÁLINT oktatási miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Egy kis terjedelmű, de nagy jelentőségű törvénymódosításról fog majd a tisztelt Ház vitatkozni, és az elkövetkező hetekben, gondolom, a módosító indítványokról, majd magáról erről a törvénymódosító csomagról dönteni, amikor a közoktatási törvény módosításáról dönt.

A közoktatási törvény módosításának ez a csomagja és ugyanakkor az a néhány pont, amelyet ez érint, elég világosan rávilágít az előző és a jelenlegi kormány oktatásfilozófiai elképzelései közti különbségekre. Négy ilyen terület van, amelyet érint ez a törvény, és ezeket szeretném röviden összefoglalni.

Az első terület azt érinti, hogy a szakmával milyen kapcsolatot kíván kialakítani az oktatási kormányzat, és milyen törvényi jogosítványokat kíván biztosítani a szakma képviselői és szervezetei számára. 1996-ban volt szerencsém beterjeszteni azt a közoktatási törvénymódosítást, amely az akkor már létező Országos Köznevelési Tanácsnak egyetértési, azaz köznyelven szólva vétójogot adott a legfontosabb oktatáspolitikai kérdésekben.

(17.20)

Ez a változás akkor abból a feltételezésből indult ki, ami most is fennáll, hogy az oktatási reformok politikai ciklusokon átnyúló reformok, és ha nem akarjuk az oktatás rendszerét kitenni a politikai ciklusok éles változásainak, akkor egy másfajta konszenzust kell keresni, amikor az oktatási reform kérdéseiről beszélünk. Ennek az egyik lehetséges alanya nem más, mint egy olyan testület, amely magában foglalja a szakma és a szakmai szervezetek legjelentősebb képviselőit. A 23 tagú Országos Köznevelési Tanács, amelyből a miniszter mindössze három tagot jelölhetett, ekkor nyerte el a vétójogot az alapvető oktatáspolitikai kérdésekben. Ezzel a törvénymódosítással a kormány példát mutatott abból, hogy nem a mindenható kormányzásban hisz. Jómagam is, annak idején a demokratikus ellenzék tagjaként sohasem voltam a túlhatalom híve, és ha éppen egy miniszteri székben ülök, akkor sem hiszem azt, hogy ez azt jelentené, hogy minél több hatalmat kelljen biztosítani a tárca vezetése számára, hanem azon gondolkodom, hogyan lehet megosztani a kompetenciákat, hogyan lehet a döntési jogosítványokat megosztani, és adott esetben olyan szintekre, olyan szakmai szintekre utalni döntési lehetőségeket, nem pusztán véleményezési lehetőségeket, amelyek véleményem szerint a szakma és az egész ágazat hasznára vannak.

Nem véletlen talán, hogy '98-ban a Fidesz-kormány első rendelkezései között, ahogy most mi beterjesztjük a közoktatási törvény módosítását, ugyanúgy ők nem sokkal a kormányváltás után, ősszel tették ezt meg '98-ban. Akkor az első lépés az volt, hogy ettől a jogosítványától ezt a szervezetet, az Országos Köznevelési Tanácsot megfosztották. Most visszaállítjuk ezt a jogosítványt, és az önkorlátozásnak ez fontos intézménye, a szakmai párbeszédnek nem pusztán szimbolikus gesztusa, hanem tartalmi terepe.

A közoktatási törvény feles törvény, és tudjuk, ha adott esetben kormányváltásra kerül sor, akkor lehet, hogy a Fidesz ugyanúgy el fogja venni ezt a jogosítványt majd ettől az intézménytől - lelkük rajta! Erről majd maguk döntenek. De én, valahányszor ebben a pozícióban vagyok, akkor a szakmát és a párbeszédet a szakmával megpróbálom komolyan venni.

'98 után létrejött egy másik intézmény is az oktatási tárcán belül, ami helyes dolog, hogy megszületett, ez az oktatási jogok biztosának az intézménye. Mégis felemás szabályozás volt az, hogy maga az oktatási jogok biztosa, személyében, jelölésében és kinevezésében, illetve felmentésében az oktatási minisztertől függ. Ezért ebben a törvénymódosításban már az is szerepel, hogy az oktatási jogok biztosának a jelölési joga az Országos Köznevelési Tanácsra szálljon át, és a miniszter csak ennek a jelölésnek az alapján nevezze ki magát a személyt. Ezt fontos dolognak tartom, hiszen ha a demokráciát nem egy álságos intézménynek tekintjük, akkor komolyan kell venni azt, hogy ha olyan intézményeket és olyan szerepeket hozunk létre ebben a rendszerben, amelynek többek között az a feladata, hogy adott esetben egy miniszter vagy minisztérium tevékenységét, intézkedéseit bírálja, ha függő helyzetben tartom ezt a személyt és magát az intézményt a minisztérium vezetésétől, akkor ez egy álságos intézmény, valójában nem tudja betölteni azt a szerepet, amelyet be kell töltenie.

Ezt a módosítást némi kritika érte egyébként azóta is, hogy pusztán a jelölés nem jelenthet megfelelő biztonságot, megfelelő függetlenséget ezen intézmény számára. Ezért én most itt helyben felkérem az országgyűlési képviselőtársaimat, hogy ha bármilyen olyan módosító indítványuk van, amely erősíti ezt a függetlenséget, pluszgaranciákat ad rá, tegyék meg, támogatni fogom. Fontosnak érzem azt, hogy ez az intézmény valóban független legyen, hiszen a gyermekek érdeke azt kívánja, hogy erős ombudsman, az oktatási jogoknak egy erős biztosa álljon akár szemben bármilyen oktatási kormányzattal, és adott esetben ne kelljen egzisztenciálisan vagy intézményi függőségek okán félnie attól, hogy ki lesz téve retorziónak, és ezért adott esetben leváltásra kerül.

Itt szólok csak egy zárójel erejéig arról, hogy a jelenlegi oktatási jogok biztosa mandátumának befejezése ehhez a törvénymódosításhoz kötődik. Ha ő adott esetben indul az Országos Köznevelési Tanács által majd kiírandó pályázaton, ha ezt a törvényt elfogadják, és az Országos Köznevelési Tanács a munkájával elégedett, és őt javasolja erre a pozícióra, akkor én természetesen boldogan fogom kinevezni, és örülni fogok annak, hogy bárki, akit az Országos Köznevelési Tanács nevez ki, az velem szemben erősebb pozícióban jelenhet meg ebben a szerepben, mint ahogy eddig az elmúlt években megjelent.

A következő fontos kérdés, ami szintén alapvetésbeli különbség köztünk, nevezetesen arról szól - és ez hosszú szakmai és politikai vita tárgya -, hogy az államnak milyen mélyen, milyen mértékben kell belenyúlnia az iskolákban folyó nevelő-oktató munkába és annak folyamatába, milyen mélységig kell ezt meghatároznia. Van az egyik álláspont, amelyik alapvetően a kimenetszabályozás oldaláról közelíti meg ezt a kérdést, a másik álláspont pedig arról az oldalról, hogy magát a folyamatot kell a legrészletesebben szabályozni. A liberális álláspont az egyik végén van ennek az elképzelésnek, és egy etatista álláspont a másik végén. Ez a módosítás, ami ebben a törvénymódosításban megjelenik, egyelőre kompromisszumot jelent ebben a kérdésben, mert ugyanis azt a kérdést is fel kell vetni, hogy az alkotmányban biztosított tanszabadság és tanítási szabadság érvényesül-e egy olyan rendszerben, amelyben gyakorlatilag az iskolafenntartók és pedagógusok jogát - hogy meghatározzák azt, mit tanítanak az iskolákban - minimálisra szorítom, virtuálissá teszem, elveszem ezeket a jogosítványait. Azt hiszem, hogy nagyobb szabadságot kell biztosítani az iskolafenntartóknak és a pedagógusoknak egyaránt. Én bízom a pedagógusokban. Tehát én nem hiszem azt, hogy állandóan központi kontroll alatt kellene tartani őket, és állandóan attól félni, hogy ők majd valami rosszat csinálnak a gyermekeinkkel, mert nem tanítják meg azt, amit meg kellene, és majd mi mindent megmondunk központilag, hogy mi az, amit kellene tanítani, és kitaláljuk helyettük, hogy hogyan kell oktatni az iskolákban. Azt hiszem, a 21. századba nem lehet belépni ilyen bizalmatlansággal, ami másról sem szól, mint hogy a pedagógus végrehajtója egy központi akaratnak, és aki az adott bársonyszékben ül, az száz százalékig tudja azt, hogy mit kell csinálni az adott helyen, az adott iskolában, hogyan kell adott esetben tanítani, és a legkülönbözőbb típusú helyi problémákra és a gyerekek nevelése során felmerült problémákra válaszolni tud.

Ezért mi úgy gondoljuk - és ez a törvénymódosítás részben erről szól -, hogy fenntartva a kerettantervek közös és kötelező követelményrendszerét, de lazítunk ezen a rendszeren, lehetővé tesszük azt, hogy az iskolák, mint ahogy most is lehetőség van arra, hogy miniszteri engedéllyel eltérjenek ettől a kerettantervtől, így most már e nélkül a miniszteri engedély nélkül eltérhessenek, és ha meg akarják változtatni - és a "meg akarják"-on van a hangsúly, tehát nem hiszem, hogy a vitában arról kellene beszélni, hogy rákényszerítjük a pedagógustársadalmat arra, hogy új tanterveket írjanak, de ha akarják -, tehát meg akarják változtatni a helyi tanterveiket, amelyek alapján tanítanak, akkor ezt az átdolgozott pedagógiai dokumentumot a fenntartóikkal, jórészt az önkormányzataikkal kell jóváhagyatni. Ez azt jelenti, hogy azt a merev szabályozást, amely megmondja évfolyamra, tantárgyra, tanóraszámra bontva, hogy mikor mit kell tanítani, oldani kívánjuk.

Az én eszményem nem egy olyan oktatási rendszer, amelyben a miniszteri székben ülök, ránézek az órámra, és akkor azt mondom, no, ha tizenegy óra van, akkor az ikszedik gimnáziumi osztályban most éppen II. Józsefnél tart mindenki, ha történelemóra van, szerte az országban, és akkor elégedetten eltölthetek egy másik órát, mert most már tudom, hogy most kicsöngetnek, utána pedig milyen téma jön magyarórán. Ez így nem megy, kérem szépen! Ezek az egydimenziós, unilineáris oktatási rendszerek pont az esélyegyenlőtlenségek csökkentésére alkalmatlanok, arra alkalmatlanok, hogy a lemorzsolódás jelentős részét kezelni tudják. Tehát ezen is változtatni kívánunk.

Harmadrészt a pedagógusok kötelező óraszámát változtatnánk meg, vagyis helyesebben szólva nem léptetnénk életbe azt a kötelező óraszámemelést, amelyet a korábbi kormány elhatározott, és ezáltal visszaállítjuk a tanítók, általános iskolai és középiskolai tanárok oktatásánál a 21, illetve 20 órás kötelező óraszámot.

A kormány, az új kormány, a szociáldemokrata-szabad demokrata kormány történelmi léptékű változásra, váltásra szánta el magát, amikor több évtizedes lemaradást és hiányt pótolva 50 százalékkal átlagban, még efölött is valamivel, megemelte a tanárok alapbérét.

(17.30)

Nem kívánjuk azt, hogy ez a béremelés, amit az egyik kezével nyújt a kormány, a másik kezével visszavonjon, visszavegyen ebből a béremelésből akár a kötelező óraszámok emelésével, akár leépítési kötelezettségekkel vagy bármi más trükkel, vagy akár azzal, hogy mondjuk, az önkormányzatokra hárítja vagy az iskolafenntartókra, hogy ezt a pluszt biztosítsák valamilyen részben, valamilyen arányban a béremelésnél. Ezt a kormány magára vállalta, megteszi. Ez egy világos és egyértelmű gesztus. Ez az első lépés azon a téren, hogy a pedagógusok emberhez méltó körülmények között élhessenek. Ha valaki fiatalon dönteni kíván arról, hogy pedagógus kíván-e lenni majd a felnőtt életében, akkor ez egyben ne a szegénység választását jelentse annak a fiatalnak.

Jövőre szeretnénk egyébként - 2003 szeptemberétől - áttekinteni és rendezni a pótlékok és a minőségi keresetkiegészítés rendszerét, amiről egyébként majd korábban kell megállapodni, hiszen a következő év költségvetésében ennek már valamilyen módon szerepet kell szánni. Ebben is az Országos Köznevelési Tanácsnak jelentős szerepe lesz, hogy ez milyen módon és milyen területeken jelentsen változást a lehetséges anyagi keretfeltételek között.

Negyedrészt pedig a tanévkezdés rendjéről beszélnék, hiszen ez az utóbbi időben állandóan változott és problémát okozott, most pedig a kettős tanévkezdés, mármint a lehetséges választás augusztus 29-e, illetve szeptember 2-a között nagyon sok család helyzetét nehezítette, hiszen a gyerekek különböző iskolákba jártak, így nem lehetett tudni, hogy mikor végződik a szünidő.

Ezért egy általánosabb megoldást választottunk, egy olyan megoldást, amely egységesen minden évben szeptember első munkanapján kezdené az iskolaévet, és június második hetének utolsó munkanapján fejezné be. Erről miniszteri rendeletet még nem adtunk ki, hiszen a törvényt kell megváltoztatni ahhoz, hogy a már kiadott miniszteri rendeletet változtatni lehessen ennek értelemben.

De ez valóban felvet egy mélyebb kérdést, amely fel szokott merülni - több is. Az egyik a szünidők kérdése, tehát az évközi szünetek kérdése. Ez egy rendkívül fontos dolog, hiszen az a fajta hajtás és - hogy mondjam - a követelmények átadásának az a kényszere, az a teljesítménykényszer, ami az iskolákban van, azt idézheti elő, hogy az őszi szünet ezáltal csökken. Ezt mindenképpen el kellene kerülni, hiszen miniszterként az egyik legfontosabb célkitűzésem az, hogy a tanulók terhelését csökkentsük és tudását növeljük. Ez a két dolog nem mond ellent egymásnak, pont ellenkezőleg: arról van szó, hogy ne olyan ismeretekkel terheljük a tanulókat, olyan teljesítménykényszernek vessük alá, amelyet az életükben nem igazán tudnak használni. Tehát igaz az - és ezen érdemes gondolkozni -, hogy hogyan lehet biztosítani az őszi szünet meglétét, hiszen jobb az, hogyha tagolt az iskolaév maga is, és kisebb-nagyobb megszakításokkal rendelkezik.

A másik alapvető probléma az, hogy ebben a rendszerben a 185 kötelező tanítási nap nem tartható fenn, hanem ez ennek megfelelően évről évre fog változni, amelyet át kell tekinteniük az iskoláknak, hogy ez hogyan fér bele a tanévbe.

Mégis itt prioritásokat kell felállítani, és a biztos kezdés, a biztos befejezés és ennek a kiszámíthatósága a családok életére, úgy hiszem, egy fontosabb lépés. Tudjuk, hogy ez egy első ügy, első lépés. A következőkben valóban arról kell gondolkodnunk, hogy a rendelkezésre álló tanítási idő alatt az a követelményrendszer, amelyet egyébként a kerettantervek is előírnak, nehezen sajátíttatható el.

A kérdés az - ezzel szeretném zárni ezt a bevezetőt -, ami túlnyúlik ennek a törvénymódosításnak a keretein, és az elkövetkező évek döntő feladata lesz, hogy hogyan lehet a tanulók terhelését csökkenteni, hogyan lehet egy olyan helyzetet létrehozni, amelyben a stressz, a szorongás, az izgulás világából az iskola a felszabadult és örömteli ismeretszerzés és készségelsajátítás terepévé válik, amelyben az iskola valóban a második otthonukká válhat a gyermekeknek, amelyben nem az a legfontosabb dolog, hogy annyira megterhelem őket a tanidő alatt, hogy eközben még otthon is órákat kelljen felkészüléssel tölteniük, és gyakorlatilag többet dolgozzanak a gyermekeink, mint amennyit dolgoznak a felnőttek a munka világában.

Fogalmazhatnék durvábban is: közös felelősségünk az elkövetkező években az, hogy tanulórobotként, kis rabszolgákként tartjuk-e a gyermekeinket, és eközben - ha mélyebben magunkba nézünk - látni kell, hogy olyan ismeretekkel tömjük őket, amelyek valójában nem használhatók számukra az élet során, mint ahogy ezt a PISA-jelentés tanúsítja, vagy pedig átalakítjuk ezt a rendszert oly módon, hogy a gyakorlatias kompetenciakészségek elsajátítására koncentrálunk; ez a tanulni tanítás, tehát hogy megtanuljanak a gyermekeink tanulni, ezeket a készségeket el tudják sajátítani, mert ez teszi lehetővé számukra, hogy az életben boldogulni tudjanak.

Ez egy olyan váltást igényel, amelyben ettől a fajta kényszerpályától, amelyen ma bizonyos értelemben a közoktatásunk van, és kényszerpályán mozog az iskolafenntartó, kényszerpályán mozognak a tanárok, a diákok és bizonyos értelemben a szülő is, ebből a versenyfutásból, ebből a folyamatos nyomásból mentesíteni tudjuk egy kicsit őket, és kicsit hátrébb lépve át tudjuk tekinteni azt, hogy végül is mire van szükségük az életben, mi az, amit ez az iskolarendszer tanít.

Egy távolabbi oldalról is meg lehet világítani ezt a kérdést. Ki védi meg a diákok jogait? Ki képviseli a diákok jogait? Ki védi meg tőlünk? Ki szünteti meg a kiszolgáltatottságukat, azt a kiszolgáltatottságot, amely abban jelenik meg, hogy kénytelenek elviselni egy olyan oktatási rendszert, amelyet mások alkotnak számukra, és azok a kényszerpályák határozzák meg, hogy ők azon hogyan mozoghatnak, és ezeken a kényszerpályákon milyen ismereteket tudnak elsajátítani, ez sokszor nagyon is kétséges.

Ehhez a feladathoz kérem az önök támogatását, és kérem a tisztelt Házat, a tisztelt képviselőtársaimat, hogy támogassák a közoktatási törvény módosító csomagját.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)