Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Érdekképviseleti Vezetők! Az ember ilyenkor mindig abban a dilemmában van, hogy amit hall, az egy ilyen tünet, a hallucináció egyik tünete, és addig-addig kell mondogatni, amíg el is hiszi az ember, vagy tényleg azért tartunk vitanapot, hogy különböző szempontokból, de arra világítsunk rá, hogy mi az, amit kellene tenni a kormányzatnak, vagy mi az, amit másképp látunk, és más eszközöket és módszereket használnánk.

2016-ban Magyarországon mindenkit az állapotának megfelelően, gyorsan és hatékonyan kellene tudni gyógyítani, függetlenül attól, hogy mennyi pénze van, és az ország melyik részén lakik. Azt mondjuk: olyan szolgáltatást kell biztosítani, ahol senki nem lesz beteg azért, mert szegény, és senki nem lesz szegény azért, mert beteg. Azt látjuk, hogy az elmúlt években egyre több pénzt pumpálnak ki az ágazatból; részben demográfiai, részben technológiai okokból az egészségügy egyre többe fog kerülni Magyarországon, mint ahogy a világon is. Teljesen ellentétes folyamatot generáltak az elmúlt években. Ez alapján fel kell tenni a kérdést, hogy ez dilettantizmus, vagy Németh Szilárd irányítja ezt a területet is, vagy csak maga a rosszindulat, amit a kormány művel, hiszen nem csökkenteni kellene a kiadásokat, mert annak világos, hogy hosszú távon beláthatatlan következményei lesznek, és óriási árat fog fizetni érte Magyarország. Ami ma az egészségügyben zajlik, az egy folyamatos életveszélyhelyzet azok számára, akik bekerülnek az ellátásba. A kormány ebből adódóan, amit miniszter úrtól meghallgattam, ami szintén csak egy politikai beszéd volt, észszerűtlen és igazságtalan. Kórházról kórházra küldött betegek halnak meg ma Magyarországon, mert ugyan a mentők gyorsan kiérnek, és mindent igyekeznek megtenni a betegért, de kórházakban, ahová el kellene juttatni őket, ott nem tudják fogadni ágy- vagy szakorvoshiány miatt.

Jelenleg kétezer betöltetlen orvosi állás van hazánkban. A Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete szerint az egészségügyre fordított közkiadásokból nem lehet biztosítani a testi és lelki egészséghez való alapjogot. Megítélésük szerint tíz éven belül, ha a jelenlegi trend folytatódik, háromezer háziorvos fog hiányozni a rendszerből, így az ország felének nem lesz alapellátója.

Az ágazatban óriási a káosz, mérhetetlen a bizonytalanság, és egyre nagyobb a dolgozók és a betegek kiszolgáltatottsága. A változtatásokat azonnal el kell kezdeni; az egészségügyben dolgozókat, függetlenül attól, hogy milyen értékeket képviselnek a szakmai elhivatottságukon túl, le kell ültetni egy asztalhoz, és együttműködésben azonnali megoldásokat kell eszközölni a kormánynak. Nem szűkíteni kell a forrásokat, hanem bármilyen fura, a gazdasági növekedés mértékét meghaladó módon kell bővíteni, hiszen 400 milliárd forintot vontak ki az elmúlt években az egészségügyből, és az a 100 milliárd, amit most éppen vissza akarnak valahogy helyezni, még a sebek bekötözésére is kevés lenne. A magyar egészségügy olyan rosszul teljesít, hogy most mindannyian fogunk majd mondani különböző WHO- vagy OECD-jelentéseket, de ugye, abban azt hiszem, hogy még Selmeczi Gabriella képviselőtársammal sincs vitánk, hogy a WHO adatai szerint vannak rákbetegségek, valamint szív- és érrendszeri megbetegedések, amelyek halálozási számai alapján az országunk világelső. A fejlett országokban az éves rákhalálozás az újonnan diagnosztizáltaknak csupán harmada, Magyarországon több mint fele. Évente egy nagyobb falu lakosságának megfelelő embert veszítünk el tüdőrákban. Ebben vagyunk világelsők.

Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kegyetlen adminisztrációja, amely ugye létrejött, hátráltatja a betegek gyógyulását, hiszen azzal, hogy 2016‑ra ‑ mond­­ják orvosok ‑ jelentősen zsugorodott, közel felére csökkent az az összeg, amelyet erre tudnak fordítani, ezzel önmagában csökkentik a betegek túlélési esélyét is. A patológushiány miatt nem ritka, hogy hónapokat kell várni szövettani vizsgálatok eredményére, ami azt jelenti, hogy az onkológiai betegeknél eleve jelentős késéssel kezdődhetnek meg a beavatkozások.

Kormányzati stratégia nem létezik krízispszichiátria, addiktológia területén. (Németh Szilárd István: Ti zártátok be!) Körülbelül 40-50 éves lemaradásban vannak Európához képest. Az OECD-tagországok között a magyar pszichiátriára fordítják az egészségügyi kiadások egyik legkisebb arányát, miközben a betegségek következményei az OECD-országokban ennek hússzorosát, a teljes GDP akár 4 százalékát is felemésztik. E területek kiemelt kezelése létfontosságú feladat lenne mindannyiunk számára.

Nemcsak a gyógyítás, az egészségmegőrzés, a prevenció területén is iszonyatosan pocsékul teljesít az ország. Ahelyett, hogy az egészséges életmód kialakítására a megélhetésben segítenénk, a kormány felesleges milliárdokat szór el máshová. Ha már annyira bátrak szeretnének lenni, akkor az előző vitánál kellett volna bent lenni, amikor a Magyar Nemzeti Bankban a fizetésről meg a 260 milliárd forintról döntöttünk, akkor nem voltak ilyen bátrak, pedig ha az a forrás ma itt lenne, és arról vitatkoznánk, hogy hová kell területi aránytalanság miatt forrást biztosítani, akkor bizonyára hiteles lenne minden eddigi felszólalónak a mondata. Ennek hiányában erről ma nem nagyon beszélhetünk.

Az önök Alaptörvénye egyértelművé tette, hogy megszűnik a valódi társadalombiztosítás. Ebben a helyzetben akarják megszüntetni az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat az utolsó tőrdöfésként. Mint az egészségügyi gazdasági vezetők szakmai szervezete rámutat, az OEP nemzeti értéket képvisel, amely a szervezetben dolgozó szakemberek szakmai ismereteiben, gyakorlati tapasztalataiban, pótolhatatlan értékű adatvagyonában és nem utolsósorban az ellátórendszer területi működését segítő és támogató területi szervezeteiben és hatékonyan működő ellenőrző hálózataiban testesül meg, ezeknek az értékeknek most megkérdőjeleződik a léte. Pontosan azért, mert azok a szakmai feladatok, amelyek nélkülözhetetlenek lennének, azokat önök felülírják politikai döntéseikkel.

Tarthatatlan az az állapot, hogy komoly válságot megélt területek, mint az oktatásügy, egészségügy, nem kapnak önálló tárcát, tisztelt miniszter úr. Lehet, hogy ön elvárásokat fogalmaz meg egy szakmai vitával kapcsolatban, de szeretném önnek jelezni, hogy ez a parlament. És ha valaki elmondja a valódi Magyarországot, amit érzékel, ön ezzel szemben hiába kéri a szakmai választ, ott a szakmai megoldásoknak kellene működnie. Arra van‑e megoldás, hogy ma 500 ellátatlan körzet van Magyarországon, arra mi a szakmai megoldás? Az igény itt van, hogy nemcsak háziorvos, hanem gyermekorvos vagy akár fogorvos hiányzik az ellátórendszerből. Velük, az ott élőkkel mi lesz, miniszter úr? Arra kell választ adnia. Nem visszafelé kell mutogatnia, mert azon már túl vagyunk. Ön ezzel nyerhet, de nem nyernek az emberek, és higgye el, hogy az emberek egészségesek szeretnének lenni, sőt, ha betegek lesznek, akkor örülnének, ha nem a család pénzügyi tartalékait kellene felélniük, hogy ők egészségesek is maradjanak. Ha egy munkavállaló attól fél, hogy beteg lesz, mert akkor elveszíti az állását, elveszíti a jövedelmét, és nem tudja eltartani a családját, azért vissza fogunk mutogatni 1944 elé, miniszter úr? Vagy szembenéz azzal, hogy ez a XXI. század? Még önnek is. Mint mindannyiunknak. Tömeges az orvos és utánpótlás hiánya. A kivándorlásról beszélt miniszter úr, de arról nem beszélt, hogy körülbelül 500-an betöltötték a 60. életévüket abból a 26 ezer szakápolóból, aki ma Magyarországon küzd esküjének és hitvallásának megfelelően. Bár a 35 és 50 év közöttiek száma a legmagasabb, mintegy 15 ezer, a 30 éven aluliaké azonban alig 3000, és a helyzet a diplomások között is hasonló. A háziorvosok átlagéletkora 55 év, a nyugdíjasok aránya meghaladja a 26 százalékot, míg a 40 alattiaké alig éri el a 10‑et.

Tisztelt Miniszter Úr! Ma már olyan háziorvosi praxist is nehéz eladni egy nyugdíjba vonuló orvosnak, amely teljesen fel van építve, és modern eszközökkel rendelkezik. Nem pálya a fiatal és a középkorú orvosoknak, akár egy lakás vagy vidéki ház birtoklásával együtt sem tudja elvállalni ezt a munkát.

Nemcsak jobb ajánlat a külföldre való távozás, hanem a szakma emberi megbecsülése is hiányzik. Mindaddig, amíg önök a saját maguk által kijelölt oktatásban vagy egészségügyben való egyeztetéseket tartják kulcskérdésnek, és nem hajlandók meghallgatni azoknak az orvosoknak, szakápolóknak a véleményét, akik a napokban, a hétköznapokban mondják el, hogy mi a helyzet és milyen áldatlan az egészségügy állapota, addig nem várhatják, hogy a szakmai megbecsülést ők valójában a hétköznapokban is megérzik.

(12.30)

Az Országos Tisztiorvosi Hivatal főosztályvezetője, Ladányi Márta áprilisban még arról beszélt, hogy felmérést kezdtek a kórházakban a személyi és tárgyi feltételek hasznosulásáról. A városi és megyei kórházak, az egyetemi klinikák vizsgálatának eredményeiről november végén számolt be. Mint az adatok összesítéséből kiderült, egyetlen vizsgált kórház sem felelt meg az elvártaknak, és van olyan intézmény, amelyik a minimumfeltételek alig 25 százalékával rendelkezik. Ő idézi, ez egy hatósági vizsgálati eredmény. A feltételek hiánya miatt a kórházak egyharmada teljesen alkalmatlan gyógyításra. Vejkey György, a Magyar Kórházszövetség elnöke is azon a véleményen van, hogy ebben az állapotban több kórházat azonnal be kellene zárni.

És akkor továbbra is kérdés, hogy kik fognak ezekben az intézményekben dolgozni. A sok száz millió forint infrastruktúra-fejlesztésre fordított pénz a szakdolgozók élet- és munkakörülményeiben nem hozott pozitív változást, továbbra is túlterheltek és elkeseredettek. Átfogó, igazságos és hosszú távon biztosítható, megbecsülést és megélhetést adó egészségügyi bérezésre van szükség. Nem elég az orvosok fizetéséről beszélni. Tisztelt miniszter úr, csak mondom önnek, 2002 és 2006 között mai átlagon számolva 67 ezer forintos növekedésnek megfelelő átlagbérrendezés történt az egészségügyben. 2010 és 2014 között 19 ezer forintos átlagbér-növekedést tudtak felmutatni; ezt a KSH adatai alapján mondom. Értem és igaz, hogy elsősorban az orvosok fizetésére koncentrálnak ma, de a kórházak működéséhez elengedhetetlen az ápolói és asszisztensi szakgárda tisztességes fizetése. A hírek szerint egyre nehezebb nélkülük, ezért egyre kevesebben rendelkeznek szakképesítéssel a kórházakban, hiszen a szakképzett és diplomás ápolóink egyenesen menekülnek az országból. Ma alig találni olyan ápolót, akinek csak egy állása lenne, második vagy akár harmadik állása van azért, hogy képes legyen fenntartani saját magát.

Ebben a helyzetben meggyőződésem, hogy az összes presztízsberuházást azonnal be kell szüntetni. Az egészségügyi dolgozók béremelésére, az országos egészségbiztosítási kassza felszabadítására, a kórházak adósságrendezésére, a megfelelő gyógyszerek és műszerek beszerzésére van szükség. És kezdeményez­ni kell az egészségügybe áramló EU-s források felhasználásának az átalakítását olyképpen, hogy abból mód legyen az egészségügy rendszerszintű fej­lesz­tésére, ezzel párhuzamosan az egészségügyi dolgozók fizetésemelésének folyamatossá tételére az el­ván­dorlás lassítása érdekében. Ha a miniszterelnök egy XXI. századi egészségügyet és kórházat vizionál, ám ezzel szemben a magyar valóság olykor XIX. szá­zadi, akkor el kell dönteni, az létezik‑e, ami ebben a papírban, ebben a teremben törvényekben megjelenik, vagy az létezik‑e, ami a magyar valóságban van.

Azt javaslom, mindenki tegyen eleget annak a szakmai felhívásnak, hogy látogasson meg egy kórházat, ne betegként, hanem hogy megismerhesse azokat a hétköznapokat, hogy ő is könnyebben tudja a valóságot megfogalmazni akár innen a szószékről, akár pedig egy miniszteri székből. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)