Felszólalás adatai

A javaslatnak vannak olyan vitathatatlan érdemei, amelyeket, úgy tűnik, mielőtt a vita elment volna más irányba, ellenzéki oldalról is többségében támogatandónak láttak. Persze, ha a vita kiterjed már a munka világára is, meg kiterjed arra is, hogy van-e az önkormányzatoknak pénze, meg hogy egyáltalán kinek kell dolgozni, meg kinek nem kell dolgozni, akkor már a vita egészen más mederbe kerül. Ennek a javaslatnak az én meggyőződésem szerint a legnagyobb erénye az, hogy a szubszidiaritás elvének megfelelően oda igyekszik helyezni a döntési helyzetet, de még a rendeletalkotás lehetőségét is, ahol a leginkább ismerhetik azt a problémát, amely egy-egy családnak vagy akár egy egész kis közösségnek a problémája. Ezt innen, Budapestről nagyon nehéz áttekinteni. Bármennyit járja valaki a vidéket, még ha talán ott is él, Magyarországnak különböző tájai vannak, különböző tájegységei, és sajnálatos módon különböző módon elszegényedett részei. Ebből pedig az következik, hogy az a szándék, amely a törvényhozót vezérelte, azaz hogy az összevont lehetőséget biztosítsa az önkormányzatok részére, megítélésem szerint jó és szükséges irány.

S akkor egy pillanatra térjünk rá arra, amit itt többen forszíroztak: de van-e az önkormányzatoknak erre pénze; de nem fog-e ettől csökkenni a segélyek összege; nem lesz-e olyan helyzet, hogy kimarad az egyébként is kétségtelenül elég lukacsos hálóból a szegénységnek egy jelentős része? Én azt gondolom, hogy ez nem így van. Ugyanis nemcsak a lehetőséget ruházza át a törvényhozó, hanem a felelősséget is, és az a felelősség, amely helyben jelenik meg, sokkal súlyosabb felelősség, mint ami valahonnan a távoli, ismeretlen, messzi fehér ház irányából sugározva van. Annak a közösségnek kell felelni, amely közösségben ezek a problémák felmerülnek. De van-e rá pénz?

Most nem szeretném megsérteni a képviselőtársaimnak a polgármesteri tisztséget is betöltő részét, de teljesen világos az én meggyőződésem szerint, hogy a hangsúlyok és a súlypontok döntően mégiscsak azon múlnak, hogy egy önkormányzaton belül milyen irányok, irányzatok azok, amelyek valamit képviselni kívánnak. Lehet nagy összegeket költeni olyan helyi ügyekre, amelyek biztos fontosak a közösségnek - egy-egy helyi művész megtámogatása, egy helyi múzeum erősítése -, meg lehet arra is fordítani, hogy az embereknek az életlehetőségét javítsuk. Én hiszem, hogy a polgármesterek döntő része eljutott húsz év után odáig, hogy a sorrendet fel tudja állítani, meg tudja határozni, mert dönteni kell. Ezért nagyon nehéz pozíció az önkormányzati vezetés, mert amiről ott dönt, annak a bírái is ott vannak, és azok a bírák azonnal tudják, hogy ez a döntés jó vagy rossz volt.

Van még egy nagyon fontos erénye - és ezt senki nem vitathatja - annak a kormányzati ciklusnak, amelynek immáron a végső szakasza felé közeledünk, nevezetesen, hogy a segély helyébe odaállította az esetek igen jelentős részében a munka lehetőségét. Elég-e ez a munkalehetőség? Nem elég. Azon dolgozik, azt hiszem, a kormány, és a kormányon kívül mindenki, aki jó szándékúan Magyarország felemelkedésében gondolkodik, hogy több legyen, de az is kétségtelen, hogy ma már van egyfajta választási lehetőség - egyre több helyen van, számos helyen persze, és egy-egy csoportnak ez ma még nem adatik meg. Ezért a segély nem mellőzhető, és a segélynek az összegszerűsége sem csökkenthető, de hát éppen arról van szó, hogy a javaslat nem fölső határt, hanem alsó határt állapít meg, és a döntési pozíciót és - azt kell mondanom - a döntési felelősséget megint visszautalja kétségtelenül az önkormányzat irányába. De helyes ez? Én azt gondolom, hogy helyes. Persze én értem, nem létezik olyan büdzsé, amely elégséges lenne minden helyi igény kielégítésére, de még egyszer utalnék rá: a sorrendiség fenntartása és elfogadása minden önkormányzatnak, minden felelős önkormányzati vezetőnek kötelessége.

Tisztelt Ház! Szólni szeretnék még valamiről, amiről ma nem nagyon esett szó, egy társadalmi fogyatékosságról és hiányról. A magyar társadalomban az elmúlt húsz esztendőben sajnálatos módon egyre inkább kiveszni látszik az a fajta szolidaritás, amely szolidaritás nélkül egységes magyar nemzet nem lehet. Ez a szolidaritás azt kell hogy mutassa, hogy felelősek vagyunk minden magyar honfitársunkért, nemre, származásra tekintet nélkül; persze minden honfitársunk is felelős ezért az egész nemzetért és országért, és meg kell tennie mindazt, ami erejéből és lehetőségéből telik. Ezt az egyensúlyt kell helyreállítani. Ezért nem lehet csak azt mondani, hogy kérem, menjen dolgozni, mert lehet, hogy képtelen rá, és lehet, hogy akar, de nincs munka, hanem azt kell mondani, hogy menjen dolgozni, és ha nem vállalja, hogy megy dolgozni, akkor ne nyújtsa a kezét a segélyért. Erről szól ez a történet, és még arról, hogy a szolidaritás helyreállítása ezen a nemzeten belül kötelességünk.

(11.10)

Tegnap határoztam el, hogy ma szót kérek ebben az általam fontosnak ítélt törvény vitájában. Este itt lezajlott egy olyan méltatlan vita, amely a politikai haszonszerzést szolgálta; egy olyan vita, amely nem a társadalmi és nemzeti egységet szolgálta, hanem inkább annak a megosztását. Én a magam részéről azért nem nyomtam gombot, mert nagyon határozottan azon az állásponton vagyok, hogy ennek a nemzetnek csak egységesen és együtt van jövője. Csak úgy van nekünk közös jövőnk, ha valamennyien úgy gondoljuk, hogy valóban felelősek vagyunk, minden magyar minden magyarért; és persze oda-vissza a viszonosság alapján.

Ezt a fajta lehetőséget meggyőződésem szerint elsősorban úgy lehet elérni, ha bizonyos helyzeteket, pozíciókat és döntési helyzeteket sikerül visszajuttatni a helyi döntések szintjére. Nem szabad csökkenteni a helyi döntések felelősségét, azt inkább erősíteni kell. Hogyan lehet, vagy hogyan nem lehet eldönteni Budapestről - annyit beszéltünk erről, és ha már mindenről szó esett ma, erről is szót kell ejteni -, hogy vajon télen ki fog egy faluban megfagyni vagy ki nem? Hogyan lehet eldönteni, hogy ki az, aki okvetlenül rászorul arra, hogy kapjon valami olyan segítséget, aminek a lehetőségével biztosított lesz, hogy életben marad? Innen biztosan nem. A feltételrendszerét kell meghatározni, és azt kell elfogadni. Ezt a feltételrendszert pedig döntően ott, helyben lehet elhatározni. A lehetőséget kell a számukra biztosítani. Elég-e a pénz? Még egyszer térjünk erre vissza, mert a mai világban alapjában véve minden végső szó a pénzről szól.

Azt gondolom, az a pénz, amit a kormány most képes az önkormányzatok számára biztosítani és amit biztosított, valóban biztosított azzal, hogy egy tehermentesítést hajtott végre, annak elégségesnek kell lennie ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, felelősen viselkedő helyi döntések esetében senki ne maradhasson ellátás nélkül.

Még egy utolsó gondolat: az összevonása helyes volt-e azoknak az egyébként elaprózódott lehetőségeknek? Azt gondolom, hogy igen, mert itt megint súlyozni kell az egyes lehetőségeken belül. Ezeket a súlyozásokat felelősséggel végre kell hajtani. Ezért összességében úgy gondolom, hogy ez a törvényjavaslat nem egy végső, de egy fontos előrelépés azon a területen, hogy megteremtsük azt a magyar nemzeti szolidaritást, amely nélkül meggyőződésem szerint nincs kitörési lehetőség. (Taps a Fidesz soraiból.)