Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. LÁSZLÓ IMRE (DK): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Tudom, nem kedves dallam az önök fülének, hogy kevés a pénz az egészségügyben, pedig kevés. Az egy főre jutó összeg az EU-átlagnak felét sem éri el, GDP-arányosan nézve pedig 2010 óta folyamatosan csökken. Az OECD-tagországok között Magyarország költi a teljes állami kiadás arányában a legkevesebbet az egészségügyi ellátórendszerre. Mindez akkor is így van, ha az ÁSZ-elnökké avanzsált Domokos László arról értekezett, hogy a kórházak gazdálkodását csak az anarchia, káosz és botrány szavakkal tudja jellemezni. Utóbb persze kiderült, hogy Domokos urat csupán előfutárként alkalmazták a kormány által néhány nap múlva előadott műsorszámhoz, amely szerint az egészségügy nincs alulfinanszírozva. Azóta már azt is tudjuk, ahogy a választás előtti nagyarányú pénzszórás és az uniós támogatások folyósításának a szemérmetlen lenyúlások kivizsgálásának idejére történő felfüggesztése miatt elszaladt költségvetési hiány drasztikus megszorításokra kényszeríti a kormányzatot. Ezt ugyan önök nem szívesen nevezik nevén, de mint tudjuk, nem azt kell nézni, mit mondanak, hanem azt, hogy mit csinálnak. A megszorításoknak pedig még nyilván messze nincs vége, és óhatatlanul el fogja érni az egészségügyet is, vagyis a pénz előreláthatólag még kevesebb lesz. Mégsem csupán arról fogok beszélni, hogy kevés a pénz, hanem főként arról, hogy miért és mihez képest kevés.

Amikor 1993-ban áttértünk az egészségügy teljesítményalapú finanszírozására, elkészült egy úgynevezett ráfordításfelmérés. Az egészségügyi beavatkozások egyes lépéseit számba vették és beárazták. Egy-egy beavatkozás költsége 30-40 vagy még több tételből tevődik össze. Az árlista végül az egyes beavatkozásoknak nem a forintösszegét tartalmazta, hanem egy viszonyszámot, azt, hogy a költség egy úgynevezett súlyszámnak nevezett rögzített forintösszeghez hogyan viszonyul. A későbbiek során aztán ennek a súlyszámnak a forintértékét a kórházi adósságok halmozódására figyelemmel, de sohasem a szükséges mértékben emelték. Így persze nem vehetők számításba az egészségügyi költségek szerkezeti változásai, mivel az egyes összetevők költségei nem szükségképpen azonos mértékben módosulnak.

Röviden: az eredeti ráfordításfelmérés egyes elemeinek karbantartása nélkül a rendszerben idővel olyan belső torzulások alakultak ki, amelyek a számított költségeket drasztikusan elszakították a valóságosaktól. 1999-ig a Szekszárdon dr. Bordás István irányításával működő Gyógyinfok évente elvégezte a költségelemek karbantartását, de a hivatalba lépő első Orbán-kormány ezt leállította. 2008 és 2010 között, a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok idején történt kísérlet ennek felújítására, a kormányváltás után azonban ezt a Fidesz ismét eltemette. Az egészségügyi intézmények folyamatosan megújuló adósságtömege tehát nem a gazdálkodási fegyelem hiányának eredménye, hanem az alacsony szintű finanszírozásé és a rendszer belső elemeinek a torzulásáé.

Egy-egy vizsgálat vagy beavatkozás valóságos költségeihez ma már köze nincs annak az összegnek, amit a Kincstár kifizet érte. Az intézmények szinte minden egyes beteg ellátására ráfizetnek. Ezen pedig, ahogy ezt az intézmények példája is fényesen bizonyítja, a kiküldeni tervezett kancellárok nem fognak tudni segíteni. A megoldás nem az, hogy a kormány mint bőkezű atya, aki helytáll a tékozló fiának pazarlásaiért, időnként a zsebébe, pontosabban az adófizetők zsebébe nyúl, és egy nagyvonalúnak szánt gesztussal kiegyenlíti az adósságokat, hanem az, hogy felhagynak az eddigi gyakorlatukkal, amivel a valós költségek felmérését következetesen megakadályozták. Ehelyett a napjainkra teljesen elavult ráfordításfelmérés megismétlésére, elemeinek az inflációt is figyelembe vevő évenkénti karbantartására és ennek alapján számított, megfelelő szintű finanszírozásra van szükség.

Kérdezem: mikor szánja rá végre magát a kormány az elmondottak alapján a szükséges lépések megtételére? Tisztelettel várom a választ. (Taps az ellenzék soraiban.)

(9.20)