Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. RÉTVÁRI BENCE, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselő Úr! Tisztelt Ház! Egy szocialista párti képviselőtől egészségügy területén szolidaritásról szónoklatot hallani, hogy úgy mondjam, elég élénk élményeket hoz elő mindenkiből. Ön arról beszélt, hogy társadalmi szinten mennyire fontos a szolidaritás az egészségügy kapcsán. De ki volt az az egyetlen koalíció Magyarországon a rendszerváltás után, amely fel akarta rúgni ezt a társadalmi szolidaritást több eszközzel is? Egyrészről az egészségügyben a privatizációval, a kiszervezéssel, hogy a HospInvestnek adtak át kórházakat, hogy több-biztosítós modellről beszéltek. Arról beszéltek, hogy aki a kórházban fekszik, mert beteg, mert ott kell lennie, annak mindennap pénzt kell fizetni azért, hogy ott feküdjön a kórházban, kórházi napdíjként. (Dr. Józsa István: Most meg be sem mehet!) Mi más lenne a szolidaritás elvének a legalapvetőbb felrúgása, mint az, amit az MSZP és az SZDSZ csinált? Nem tudom, önök találták-e ki és vitték véghez, vagy pedig az SZDSZ zsarolta önöket, és azért kellett akkor az MSZP-SZDSZ-kormánynak véghez vinni. Ön itt feláll és szolidaritásról beszél, de miért nem beszélt a frakcióülésen vagy a koalíciós partnernek akkor, amikor minden, akár fiatal, akár középkorú, akár idős beteg embertől mindennap pénzt akartak szedni? Ön nagyon szépen elmondta, hogy mi lenne a szolidaritás elve, hogy mindenki járulékot fizet, és amikor bekerül a kórházba, akkor ezeket a közszolgáltatásokat igénybe veszi ‑ de ehhez hogy jön össze az, hogy önök napidíjat akartak bevezetni? Ez pontosan ennek a szolidaritási elvnek a tagadása. Ön itt feláll és szónokol nekünk, mintha egy egyetemi katedráról beszélne egyetemi hallgatóknak, hogy mi is az a szolidaritás elve (Tukacs István: Ez a viszonyunk, államtitkár úr! Helyes!), és amikor meg itt ültek a bársonyszékekben, akkor pont ennek az ellenkezőjét cselekedték. Magánosítottak: akinek van pénze, az majd olyan biztosítóba megy, olyan csomagot választ, és majd kap ellátást; akinek meg nincs pénze, annak a rokonai talán összedobják a napidíjat, de amúgy ne számítson semmi jóra. És önök ezt a fajta társadalmi különbségtételt, a szolidaritás felrúgását törvényi formába öntötték volna ezekkel az intézkedésekkel.

Ami a párbeszédet illeti a szakmai képviselőkkel, akikkel mi folyamatosan, azt is mondhatnám, hétről hétre, de lehet, hogy két hétről két hétre leülünk és tárgyalunk, az egy nem rövid lista, tisztelt képviselő úr. Magyarországi Munkavállalók Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, Mentődolgozók Önálló Szakszervezete, Magyar Kórházszövetség, Magyar Orvosi Kamara, Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara, Magyar Gyógyszerészi Kamara, Medicina 2000 Poliklinikai és Járóbeteg Szakellátási Szövetség vagy egyes szakkérdésekben az Alapellátó Orvosok Országos Szövetsége, az Országos Alapellátási Szövetség, Magyar Rezidens Szövetség, és még nyilván tudnám sorolni, hogy kik azok, akikkel időről időre, hétről hétre, hónapról hónapra leülünk, és akikkel például legutóbb február 12-én a munka- és pihenőidő-szabályozásban meg is tudtunk állapodni. Bízunk benne, hogy minél hamarabb megtaláljuk a jogi megoldását annak, hogy le is üljünk, és ne csak megállapodásban, hanem egy rész-kollektívszerződésben is megjelenítődjenek azok a célok, amelyekről megállapodtak az ágazati képviselők és a kormányzat képviselői.

S még sorolhatnám azokat a különböző lépéseinket is, amelyek az egyéni szolidaritás terén, az ágazatban dolgozókkal való szolidaritás terén történtek. Hiszen 2012-2013-ban egy kétéves béremelési programmal pontosan ott nyitottunk, ott indítottunk, ahol az egészségügyben dolgozókat kellett jobb munkakörülményekhez segíteni. Nyilván az 500 milliárd forintos fejlesztési csomag is segített nekik abban, hogy jobbak legyenek a kórházakban a körülmények, de ott azért mégis egy 27 százalékos béremelés megtörtént, és a tavalyi évben pedig a mozgóbérelemeket is ehhez a béremeléshez igazítottuk.

Ön azt mondta, tisztelt képviselő úr, hogy várólisták végén váró betegek. Nyilvánvalóan, aki a várólista végén van, úgy érzi, hogy távol van a beavatkozástól, de mégis hogyan alakultak ezek a várólisták az önök idejében, és hogyan alakultak a mi időnkben? Az önök idejében úgy alakultak, hogy önök nem is mertek egy országos nyilvántartást létrehozni róla, nehogy kiderüljön a valós helyzet. Ez volt abban az időben. Mi létrehoztuk, és az átvételkor 77 ezer embert találtunk a várólistán. És ma mennyit talál? 34 ezret! 77 ezerből 34 ezret! És felállnak itt a parlamentben, és azt mondják, hogy milyen szomorú a várólista végén lenni. Csakhogy most már ez egy feleakkora várólista, mint 2010-ben a szocialista kormányzás végén, és nem magától lett ilyen, hanem pluszforrásoktól lett ilyen. Egy első 750 millió forinttól, aztán egy 1 milliárd forintos, egy 5 plusz 1 milliárd forintos további csomagoktól. Azt láthattuk, hogy ha fordítunk az egészségügyre, ha 5 milliárd forintot adunk a kórházaknak, ezzel 10 ezer fővel tudtuk csökkenteni a várólistán várakozók számát. (Dr. Józsa István: Nem mernek kórházba menni! ‑ Németh Szilárd István: Pedig neked kéne!) Ezt önök is megtehették volna, de nem tették meg, mert az egészségügyben üzletet láttak, privatizációs lehetőséget láttak, és éppen ezért csak a pénz érdekelte önöket, az üzlet érdekelte önöket, és nem a betegek érdeke. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)