Felszólalás adatai

DR. BŐHM ANDRÁS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Ház! Persze, úgy látszik, nem elkerülhető az, hogy vastagon politizáljunk a forrásmegosztás kapcsán is. Hadd mondjam azt - bár nem dolgom, nem tisztem értékelni -, hogy azt hiszem, a Fidesz rossz hangnemet választott ennek az ügynek a megtárgyalásához. Azt nem lehet csinálni, hogy közös érdekre hivatkozunk, kompromisszumkészséget hangoztatunk, ugyanakkor éles politikai támadást indítunk a mai napon éppen a fővárossal szemben, mert taktikai partnereknek tűnnek bizonyos kerületek. A jövő héten nyilván a kormány fogja megkapni ezt a támadást.

Ezzel persze semmi probléma nincs, mindenki olyan tárgyalási taktikát választ magának egy törvényjavaslat vitájakor, amilyet helyesnek tart, és az is nagyon szép, ha módosító javaslatok készülnek. Arra azonban szeretném felhívni a Fidesz figyelmét, vegye észre, hogy a budapesti politizálásból folyamatosan visszaszorul. Tegye fel magának azt a kérdést, hogy mi lehet ennek az oka. Ebből kiút lehet persze az együttműködés, lehetnek értelmes gondolatok, és lehet tovább folytatni ezt a harcot, alkalmi partnereknek tekintve szocialista polgármestereket is. Én azt hiszem, ez egy téves kísérletezés lesz. Mindenképpen fel kell tenni a kérdést, hogy ez a fajta tárgyalási metódus, ez a fajta teljesen igazságtalan, igaztalan támadássorozat, ami egy késő esti órán egy ilyen típusú törvénnyel szemben elhangzik, szolgálja-e Budapest érdekeit. Erre azt válaszolom, hogy nem, egyetlen budapesti érdekét sem szolgálja az, ha az ország házában ilyen típusú igaztalan vádaskodások, nyilvánvalóan politikai töltettel elhangzanak. Csak arra hívom fel a figyelmet, hogy meggyőződésem szerint ez a Fidesz érdekét sem szolgálja. Tessék végignézni a fővárosi közgyűlésben a Fidesz mandátumait, tessék végignézni a kerületek fideszes vezetését! Azt gondolom, ez az út nem lesz jó út ahhoz, hogy Budapesten megerősödjön a Fidesz a továbbiakban, de ez persze a Fidesz dolga.

Amit a forrásmegosztásról el szeretnék mondani, az az, hogy a magyar önkormányzati rendszer kialakítása azon a kétségen kívül hibátlan liberális elven alapult, hogy valamennyi település közösségét illesse meg az önkormányzatiság joga. Az akkor helyes elvi alapon megszületett önkormányzati rendszer vadhajtása a kétszintű önkormányzat létrejötte Budapesten. Ma már mindenki tudja, látja, hogy ez a fajta modell a működésképtelenség határára ért, a kerületek és a főváros hatékony együttműködése még a politikai lojalitás talaján is ingatag. Nyilvánvaló érdekellentétek szabdalják a kerületek egymás közötti viszonyát és különösen a fővárossal kapcsolatos együttműködést. Az önkormányzatok működését a saját bevételeken túl elsősorban a központi források biztosítják. Ez a forrás a központi normatívák és az átengedett személyi jövedelemadók együttes összege. A dolog lényege persze az, hogy a magyar önkormányzatok megalakulásuk óta forráshiányosak. Éppen ezért sajnálatos, hogy akik rákényszerülnek arra, hogy egymással leüljenek és egyezkedjenek, azok annak a kölcsönös biztos tudatában egyezkednek, hogy olyan forrást kell egymás közt elosztani, amely nem biztosítja egyik fél működési igényeit sem. Innentől kezdve természetszerűleg kódoltak a viták, és rettenetesen nehéz megtalálni azt a közös nevezőt, ami mellett egyáltalán kompromisszumot lehet kötni.

A másik igazi jelentős probléma, hogy még az az állítás is vizsgálatra szorulna, hogy mekkora ez a forráshiány. Az önkormányzati rendszer megalakulása óta egyetlen önkormányzati vagy kormányzati szerv sem volt képes rászánni magát arra, hogy tételesen számba vegye, milyen feladatokat látnak el az egyes önkormányzatok a maguk teljességében, és meghatározza ennek a forrás-, vagy ha tetszik, működési szükségletét. Amíg egy ilyen vizsgálat be nem fejeződik, addig csak tapasztalati számok alapján, becslésekre tudunk hagyatkozni, és minden kerület egymással, illetve a fővárossal szemben tett állítása lehet igaz is és hamis is.

Azt gondolom, hogy az önkormányzati finanszírozás reformja nem sokáig halasztható. Mint minden nagy elosztórendszerben, a szükségtelen pazarlás és a nem finanszírozható feladat egyaránt és egy időben jelen van. Az évente politikai alkuk nyomán kiharcolt bónuszforrások csak az időszakos túlélés esélyét adják meg.

A másik sajátosság, amit ebből a szempontból csak a Budapesten lakók és a budapesti önkormányzatok értenek a maguk teljességében: Budapest teljes lakosságát egyfelől a kerületi önkormányzatok külön-külön, másfelől a fővárosi önkormányzat egységes szempontok szerint szolgálja ki. Mások a preferenciák, az életviszonyok. Mások a külső kerületek érdekei, és megint mások a belsőké. Egyfelől meg kell szüntetni a földutakat, csatornázni kell, másfelől városrehabilitációt kell végezni, az elöregedő lakótelepek gondjait kell megoldani, itt vannak az óvodák és az iskolák. A fővárosi önkormányzat gondolkodni köteles a főutakról, a szemétkezelésről, kórházakról és fürdőkről, színházakról és még sorolhatnám. És mindenekfölött ott van a tömegközlekedés.

Évről évre leültek a budapesti önkormányzatok vezetői, hogy megállapodjanak az őket közösen megillető források elosztásáról. Évről évre mindenki kifejezi a jó szándékát, de egyben jelzi természetes elkötelezettségét, hogy mindenki elsődlegesen a saját felelősségi körére koncentrál, abban érdekelt. A fővárosi törvény forrásmegosztási rendszere az “oszd meg és uralkodjö felségterülete, a minden irányú politikai kalandozás kísérleti laboratóriuma. Nincs politikai érdekközösség. Emlékeztetek az 1990-es fővárosi önkormányzati választásokra. Mindannyian emlékszünk, hogy Budapesten akkor 19 szabad demokrata polgármester volt, de soha olyan viharos forrásmegosztásra nem emlékszem, mint abban a ciklusban. Nincs politikai érdekközösség, és ez az, amit tudomásul kell venni, és valami máson kell gondolkodni.

2002-ben valami történt. Minden érdekelt felismerte, kevés abban reménykedni, hogy évről évre a politikai lobbik egyirányúak maradnak. Nem lehet egy település sorsát a politikai vakszerencse forgandóságára alapozni. Az érdekeltek, akik most itt ülnek körben a patkóban, úgy határoztak, hogy a törvényalkotást hívják segítségül. Mindenki belátta, hogy az alkuk normatív szabályozással helyettesítendők.

Kimondták, hogy megkezdenek egy előkészítő munkát, amelynek során modellezik a budapesti önkormányzatok feladatait, bevételeit, meghatározzák az osztozkodás arányait. Normatív szabályozást kívántak, olyat, amely szabályozási képlet elemei évről évre konkrét számokkal kitölthetők.

S ami nagyon fontos: ennek a megegyezésnek és a törvény várakozásának szellemében soha nem látott gyorsasággal született meg a 2003-as forrásmegosztás. Voltak vesztesek? Természetesen igen. Mindig is lesznek. Amíg azonban összekényszerül a huszonnégy budapesti önkormányzat, addig nincs más megoldás, mint a lehetőségek végletes kihasználása a normatív szabályozás érdekében.

A parlament előtt van és döntésre vár a forrásmegosztást szabályozó törvényjavaslat. Nem tartom szükségesnek, bár fölírtam magamnak, hogy magát a törvényt ismertessem, mert ez jórészt ismertetésre került elsősorban államtitkár úr bevezetőjében. Amire külön szeretném felhívni a figyelmet, az a könyvvizsgáló intézménye, akivel kapcsolatban a Fidesz vezérszónoka, Juhos Katalin képviselő asszony ugyan azt mondta, hogy eljárásának módja külön szabályozandó, és én ezzel nem is kívánok vitatkozni, de nagyon fontosnak tartom, hogy a forrásmegosztás normatív képletét, az adatszolgáltatást kötelező ezzel a könyvvizsgálóval felülvizsgáltatni. Tehát az adatok hitelességét, az eljárás törvényességét, ha tetszik, független, külső szakértő fogja megvizsgálni.

Elhangzott itt kritika a tekintetben, hogy miért két részletben készül a forrásmegosztás: nincs jobb megoldás. Bizonyos adatok részint a bázisadatokon, részint a várható tervszámokon alapulnak. A költségvetési koncepció és az adatszolgáltatás alapján készül el februárban a forrásmegosztási rendelet, és ennek a másik része, hogy még abban az évben június 30-áig az ellenőrzés is megtörténik.

(21.00)

Tehát hogy a forrásmegosztással célba vett különböző számok a tényeknek mennyiben felelnek meg. És egy újraosztás történik, amely a valóságos helyzet alapján kinek hoz, kinek visz a kerületek között, egymás között, illetve a kerületek és a főváros között. Azt gondolom, ez egy korrekt megoldás. Ez a megoldás már több éve működik, és soha ezzel kapcsolatban észrevétel, vita nem történt. Ez a kerületek érdekét szolgálja elsősorban. Ez az egyik.

Elhangzott kisebbségi véleményként, hogy miért kötelező az adatszolgáltatás. Elhangzott az az érv is, hogy miért kényszerülnek a kerületek arra, hogy adókat vessenek ki, hogy maximálják a bérleti díjak összegét, sanyargassák a lakosságot. Hát azért, mert nem a gonosz főváros akarja ezt így, hanem abból kell kiindulni, hogy a budapesti önkormányzatok, a kerületek és a főváros együtt részesülnek abban a forrásban, amelyet valamilyen szempont szerint szét kell osztani. Azért tessék arra gondolni, hogy ha bármelyik kerület vezetése voksokra figyelve, akár választások előtt, akár után úgy dönt, hogy különböző kedvezményeket nyújt a lakosságnak, olyan típusú kedvezményeket, amelyek az adott gazdasági helyzetben nem indokoltak, azzal nemcsak jót tesz a kerületi lakosoknak, hanem elveszi a forrást a többi önkormányzattól. Nincs ennél igazságosabb megoldás! Ha tehát én a közös kalapból jótékonykodom, ajándékot osztok, akkor azzal az egész forrást, a többi kerületnek és a fővárosnak jutó forrást csökkentem.

A másik, hogy késnének a költségvetési rendeletek megalkotásával a kerületek, volt egy ilyen kritika. Nem késnek, mert november 30-ig szolgáltatják az adatokat, és tekintve, hogy itt egy kötelező képlet alapján kell számolni, november 30-át követően mindegyik kerület gyakorlatilag a forrásmegosztás végeredményét is látja. Nincs többet az, hogy különböző politikai alkukra ülnek le vezetők, és kötnek egymással megállapodásokat. Megszűnik ez a bizonytalanság.

Én rettentő módon bízom abban, hogy a forrásmegosztási rendelet be fogja bizonyítani, hogy ez az eljárás helyes volt. Természetesnek tartom, hogy politikai viták keletkeznek, azt is gondolom, hogy előre látható volt, hogy kísérlet történik a kerületek és a főváros ismételt szembeállítására, és kísérlet történik arra is, hogy a kerületeket egymással szembeállítsák. Hadd mondjam ezt, ez ugyancsak nem tisztem, ahogy ezt a Fidesszel kapcsolatban elmondtam, de szükségesnek tartom elmondani a dolog másik oldalát is.

Ismert az, hogy Budapesten a legutóbbi önkormányzati választásokat követően a kerületi vezetések nagy része szocialista vezetés. Úgy ítélem meg, hogy a budapesti szocialista vezetés rendkívül bölcs politikai döntést hozott akkor, amikor a törvénykezésre bízta, a politikai harcok kiszámíthatatlan vállalása helyett a törvényalkotásban bízott. Azt gondolom, ez az egyetlen lehetőség, hogy a pillanatnyilag Budapesten vezető szerepet játszó koalíció bebizonyítsa, hogy képes hosszú távon gondolkodni, képes lehetővé tenni egy több évre szóló előregondolkodást, kiszámítható működést. És éppen abban bízva, bár a dolog speciális helyzeténél fogva elsősorban a Szocialista Párton múlik, hogy mi történik ezzel a törvénnyel, mi lesz vele a gyakorlatban, hogy minden érdekelt képes lesz megérteni, hogy partikuláris érdekek miatt nem szabad szétrombolni ezt a törvényt.

Természetesen technikai változtatásokra van lehetőség, értelmes egyszerűsítésekre van lehetőség, de meg kell próbálni utat engedni annak, hogy olyan módon működjék tovább a város egésze, amely nem politikai harcokra, választási eredményekre bízza a város többéves sorsát.

Azt kérem, hogy ebben legyen együttműködő minden politikai erő. A magunk részéről a törvényt támogatjuk, minden értelmes módosítást megfontolunk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)