Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Először is, hadd köszönjem meg a Jobbik frakciójának nevében Kovács Sándor képviselőtársuk hozzászólását. Nagyon határozottan, de mégiscsak konstruktív módon vázolta fel az elképzeléseit. Ilyen formában ezzel ki is lógott a Fidesz-KDNP képviselőcsoportjából.

Itt a mai nap során egy másik vita kapcsán már megkaptuk Kucsák képviselő úrtól azt, hogy az ellenzék kvázi egyfajta politikai hackre használja fel ezeket a vitanapokat, most pedig a folyton pajkosan mosolygó Rétvári államtitkár úr vádolt minket azzal, hogy lelkiismeret-furdalásunk van. Szerintem egyéb­ként pedig államtitkár úrnak van kognitív disszonanciája, ami amiatt keletkezett önben, hogy a szép elveket egészen nehezen tudja összehangolni azokkal a tettekkel, amelyeket a kormánya úgy azért meg­valósít.

No, azért nézzük meg, hogy mégis mi a helyzet ezen az újfeudális, oligarchauralomba süllyedt Magyarországon a munkavállalók helyzetével, azoknak a munkavállalóknak a helyzetével, amely munkavállalókat önök, egészen komolyan mondhatjuk azt, hogy akár a Taigetoszról is képesek letaszítani, mert elvették tőlük azokat a kedvezményeket, amelyek igenis ezekben az emberelnyűvő munkakörökben megjártak volna a számukra.

Néhány számadatot vagy néhány esetet akkor itt fel kell hozni. Ott van például az egzisztenciális fenyegetettség helyzete, bárki bármikor egzisztenciális vágóhídra kerülhet. Gondoljunk itt például a Palócker károsultjainak az esetére. Majdnem ezer emberről van itt szó. Mi van akkor, ha hatvanéves kora után ér egy ilyen élethelyzeti válság, mondjuk, egy férfiembert. Mit tud magával kezdeni? Semmit egyébként, mert olyanok a körülmények, olyanok a jogszabályok, mert nem változtattak rajta, hogy egész egyszerűen képtelenség lesz egy ilyen krízisből kikeverednie.

(20.40)

De megnézhetjük akkor a munkahelyi balesetek számát is, hogy hogyan alakult itt néhány éves viszonylatban Magyarországon, és akkor ne tekintsünk vissza az elmúlt nyolc évre. Nézzük csak meg, mondjuk, hogy 2012 első félévében Magyarországon 7500 munkahelyi baleset történt, ez 2016 első félévében 10 ezer fölé kúszott. Vajon mi lehet ennek az oka? Ta­lán csak nem egy olyan tényező is rejtezik emögött, hogy önök ott tartják a munkában megrokkant, belefáradt, idős munkavállalókat is a munkaerőpiacon, nem hagyják őket nyugton élvezni azt a nyu­galmat, azt a nyugdíjat, amit egyébként megérdemeltek volna. De mondhatjuk azt is, hogy hasonlítsuk össze a 2015-ös OECD-adatokat, amelyek azt mondják ki, hogy Magyarországon 1900 órát dolgozik egy átlagos munkavállaló egy évben, ezzel szemben, mondjuk, ez a szám Németországban csak 1400 óra.

Mi van akkor, ha mondjuk, egy önök által kedvezményezett oligarcha, teszem azt, egy Mészáros véletlenül sem stróman Lőrinc azt gondolja, hogy az ő 3,5 milliárdos osztalékát veszélyezteti a munkában megfáradt, most már nem olyan termelékeny idős munkavállaló, és fogja, kirúgja? Mi lesz ezekkel az emberekkel? Lehet, hogy önök itt Ferenc Jóskának képzelik magukat, és úgy gondolják, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg vannak elégedve, de higgyék el, hogy ezek a magyar emberek, akiknek a leveleiből Sneider Tamás képviselő úr is idézett, egyáltalán nem érzik ezt a boldogságot.

De hogy még néhány adattal itt alátámasszam, hogy mennyire megérdemelnék a magyar férfiak is azt, hogy ne diszkriminálják őket, hanem a 40 év ledolgozott munka után élvezhessék ezt a nyugdíjat, néhány egészségügyi adat. Azzal mindenki tisztában van, hogy a nemzet végtelenül lepusztult egészségvagyonnal rendelkezik, és ha összevetjük azt a rendkívül magas arányú korai egészségromlást, ami Magyarországon megfigyelhető, mondjuk, akkor nem az ausztriai vagy nem a német adatokkal, hanem csak a szomszédos szlovák vagy éppen a nem túl távoli lengyel adatokkal, akkor azt kell mondani, hogy itt is nagyon rossz helyzetben vagyunk, és inkább Oroszország vagy éppen az ukrajnai adatok felé tendálunk, és a férfiak ebben a vonatkozásban sokkal sebezhetőbbek.

Most már hármas nyomás alatt vannak a magyar dolgozó férfiak, egyfelől helyt kell állni a munkahelyen, másfelől ugye, a családban is vannak elvárások, és itt van az újabb elképzelés, a szülőtartás kötelezettsége. Ez is jórészt a férfiak vállára fog egyébként nehezedni, és ha önök olvastak, mondjuk, Kopp Máriát, vagy olvastak mondjuk, Selye Jánost, akkor pontosan tudják, hogy az ilyesféle stressz­faktor, a bizonytalanságérzés, az, hogy a státuszvesztéstől rettegve, a magyar munkavállalók attól félve, hogy munkanélküliek lesznek, tulajdonképpen megbetegítik magukat. Meg kell nézni azokat a haláloki struktúrákat, azokat a statisztikai adatok, amelyek mind azt mutatják, hogy az ilyesféle munkahelyi stresszbe mennyire bele tudnak betegedni a magyar emberek.

Hányszorosa, mondjuk, akkor a férfiak körében, a középkorú magyar férfiak körében a daganatos megbetegedéseknek az aránya, a szív- és érrendszeri megbetegedéseknek az aránya, az infarktusnak az aránya, mondjuk, egy osztrák szinthez képest? Elborzasztó adatokkal találkozhatunk, és újra csak ki kell mondani: önök ezeknek a magyar munkavállalóknak nem engedik meg, hogy a 40 év robot után végre élvezhessék is azt az életet, amit egyébként megérdemelnének.

Nem véletlenül volt egyébként a svéd népegészségügyi program előkelő helyén olyan elképzelés, hogy a társadalmi és gazdasági biztonságérzetet növelni kell, vagy éppen a munkahelyi stresszt meg kellene szüntetni. Hol vagyunk ehhez képest Magyarországon? Hol van itt a társadalmi kohéziónak a növelése? Itt Magyarországon társadalmi anómiás állapotnak a tanúi lehetünk. Ami önöknek, tisztelt kormánypártok, nagyon jól jön, hiszen egy anómiába taszított, kilátástalanságba taszított magyar társadalmat úgy tudnak irányítani, ahogy éppen azt Habony Árpád elképzeli. Mert ezeknek a szerencsétlen embereknek valamiféle fogódzó azért majd kell az életükbe.

De hogy néhány újabb statisztikai adatot itt felsoroljak: látjuk azt, hogy valamikor a ’60-as években elkezdődött egy hihetetlen népesedési válság Magyarországon, ami a ’90-es évek közepére vagy ’93-ra hihetetlen magas szintet ért el a halálozások tekintetében, amikor egy esztendő alatt több mint 20 ezer, 40 és 59 év közötti férfiember halt meg. Ez arányait tekintve kétszeresen meghaladta az ugyanebbe a korcsoportba tartozó nőknek a halálozását. Ugyan javultak ’93-tól ezek a népegészségügyi mutatók, de ezek az arányok, ez az irtózatos arányeltolódás a férfiak kárára mind a mai napig fennáll. És önök ezzel a helyzettel nem akarnak kezdeni semmit, vagy nem tudnak semmit kezdeni. Amikor azt mondjuk, hogy egy magyar férfiember, mondjuk, egy 40 éves férfiember még 33 év életre számíthat, ekkora életkilátással bír, akkor érdemes ezért összevetni, mondjuk, az osztrák adatokkal vagy éppen az itteni nők adataival.

És hogyha arra gondolunk, amit Egyed képvi­selőtársam itt felhozott, hogy az alacsonyabb státuszban dolgozó, alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező férfiak esetében pedig még rosszabb mutatókkal találkozunk, akkor pedig még elborzasztóbb a kép, hiszen ott egy 30 esztendős férfiember hatvan-egynéhány százalékos bizonyossággal nem fogja megérni a 65 éves kort. Önök ezzel a helyzettel semmit nem akarnak, semmit nem tudnak kezdeni, mint ahogy azzal sem, hogy ha ezeket az emberek a munkaerőpiac kirekeszti magából, a rehabilitációból nem tudnak részesedni, vagy éppen a rokkantsági körből is kiestek, akkor a senki földjén bolyonganak.

Mi az üzenetük ezeknek az embereknek a számára, tisztelt képviselőtársaim? Semmi. Arról is beszélni kell, hogy ha el is jutnak egyébként a nyugdíjig ezek a férfiemberek, akkor 6-7 százalékuk számíthat további jó egészségben eltöltött évekre. Erről kellene beszélni, és nem ilyen cinikusan röhögni rajta, tisztelt Fidesz-KDNP-s képviselőtársaim! Erről lett volna szó, és erről lesz a továbbiakban is szó. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiból.)