Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Országgyűlés! Elnök Asszony! (Balsay István: Lesz még egy ügyrendi?) Államtitkár Úr! Engem az előbb elhangzott ellenzéki vezérszónoklás megerősített abban a nézetemben, hogy ez a törvényjavaslat jó. Ez a törvényjavaslat jó, ha az ellenzéki vezérszónok az elhasznált 16 perc durván 90 százalékát nem a törvényjavaslatra szánta, hanem pellengérezte, minősítette a miniszterelnököt, beszélt családtámogatásról, nyugdíjrendszerről.

(10.20)

Beszélt részletesen azokról a kérdésekről, azokról a finanszírozási kérdésekről, amelyek egyébként valóban fontosak. Tegnap hosszan - órákon keresztül - a költségvetés keretében valóban vitatkoztunk róluk. Ehhez a törvényjavaslathoz Harrach képviselő úrnak érdemben egyetlen megjegyzése volt, ez pedig a fogyasztási egységre való áttérés megerősítése. Mert kijelentette a képviselő úr, hogy támogatni tudja; következésképp, ha ennyi a mondanivaló erről a törvényjavaslatról, akkor azt gondolom, okkal örülhetünk neki.

Szerintem nagyon jelentős fordulat az, ami itt, ebben a tervezetben, ebben a javaslatban előttünk fekszik. Való igaz, hogy a szociális törvényt túl sokszor módosítottuk már, de szociális szempontból ez a legfontosabb joganyag. Ez a törvény adja meg a jogi kereteit a szociális háló kifeszítésének. Nagyon fontos, hogy mit tartalmaz. Nagyon fontos, hogy milyen szemléletben, hogyan gondolkodunk a szegénység problémájának kezeléséről.

Azzal kell kezdenem, hogy sajnos egységes és megbízható mérőeszközünk a szegénység mérésére nincsen. Különböző számítások vannak, a relatív szegénységtől az abszolút szegénységen át addig a küszöbig, amit a törvény maga használ. A relatív szegénység gondolatát használja gyakorlatilag Európa legtöbb országa; az Unióban is fogyasztási egység alapján számítják a jövedelmet. Az így számolt jövedelem mediánértékének 60 százaléka jelenti a nálunk fejlettebb országokban a szegénységi küszöböt. Mindenki tudja, hogy mélyen ez alatt a színvonal alatt vagyunk.

Megoldhatatlan feladat lenne Magyarország számára, ha ezt a küszöböt figyelembe véve kellene a szociális ellátórendszerben mindenkit támogatni, aki ez alatt él. A KSH magyarországi számításai a fogyasztási szükségletből indulnak ki. Létminimumot számítanak sokféleképpen, de fontos tudnunk, hogy az így számított létminimum is lényegesen magasabban van, mint az a mértékegység, amivel a szociális törvény dolgozik.

A mi szociális törvényünk ugyanis alapmértékegységként a mindenkori öregségi legkisebb nyugdíj összegét használja: ez éppen idén, 2005-ben 24 700 forint. Tehát a legtöbb szabály, ami ebben a törvényben szerepel, viszonyítási pontként ezt a mértékegységet alkalmazza. Általában azokat támogatja, ahol a család egy főre jutó jövedelme ez alatt a szint alatt van.

Nagyon lényeges változás a pénzbeli ellátási rendszerben, hogy most, legalábbis a legfontosabb mutató, a legfontosabb segélytípus szempontjából, a rendszeres szociális segély szempontjából bevezetjük a fogyasztási egységet, ami tehát azt jelenti, hogy a család gyermek tagjait is figyelembe vesszük akkor, amikor jogosultsági küszöböt és amikor támogatási összeget számolunk. Ez nagyon nagy jelentőségű változás. És én is szeretném emlékeztetni magunkat, hogy összefüggésben van a családtámogatási rendszer átalakításakor megfogalmazott kormányzati ígérettel, hogy megteremtjük a segélyezési rendszernek a gyermeket figyelembe vevő változatát. Ez történik ebben a törvényjavaslatban.

Az, hogy egy gyermek szegénységi kockázati tényező, azt kell mondanom, hogy az unalomig használt kifejezés. Való igaz, hogy a gyermeket nevelő háztartásokban az egy főre jutó bruttó jövedelem a gyermektelen háztartások jövedelmének átlagosan mintegy 75 százaléka. Ez azt jelzi, hogy a keresetek nagysága, eltartó képessége továbbra sem tud lépést tartani a gyermekek növekvő eltartási költségeivel.

És azt gondolom, hogy ezen a körülményen csak keveset változtat az, hogy az új családtámogatási rendszerben egy megemelt családipótlék-összeggel számolunk, megemelt családi pótlékot fog kapni minden gyermek után a szülő. Hiszen ez a megemelt családi pótlék is csak egy töredékét tudja, egy kicsi töredékét, ha a minimálbérhez viszonyítom, akkor csak mintegy 20 százalékát tudja kompenzálni a családban jelentkező költségeknek.

De mielőtt rátérnék a részletekre, engedjenek meg még egy megjegyzést az öregségi nyugdíjminimummal kapcsolatban, ami a segélyezés rendszerének alakulása szempontjából a legfontosabb, az tudniillik, hogy az elmúlt tíz évben ez a mértékegység rendesen elértéktelenedett. Ennek az a magyarázata, hogy jóllehet a nyugdíjrendszerben garantálva van a nyugdíjak értékállósága, törvény írja elő az évenkénti nyugdíjemelés mértékét, ez a törvény nem terjed ki az öregségi nyugdíjminimum értékének az őrzésére.

Amikor nyugdíjat emelünk, évente először januárban, akkor megemeljük az öregségi nyugdíjminimumot is. De amikor nyugdíjat emelünk évente másodszor, ősszel, ilyenkor, novemberben - éppen ma viszik a postások a megemelés különbözetét -, ez a differencia, a tervezett és a tényszámok differenciája lehet, hogy csak 1-2 százalék évente, de tíz év alatt rendesen összeadódik. Ez az az összeg, amivel a segélyezési rendszer alapját képező öregségi nyugdíjminimum elértéktelenedett. Következésképp ma már egyre távolabb van attól, amit létminimum gyanánt számolni tudunk.

Ilyen körülmények között pedig különös jelentősége van, hogy a kormány most a koncepciójában újrafogalmazza a rendszeres szociális segélyt. Ennek az újrafogalmazásnak az egyik eleme a gyermekek figyelembevétele a fogyasztási egységen keresztül, amiről már bőven szóltunk; a másik pedig a munka melletti jogosultság. A magyar segélyezési rendszernek az egyik legnagyobb tehertétele pont az volt, hogy ha munkába állt valaki, akkor a támogatásra való jogosultságát menten elvesztette, és bizony ez nagyon sok ember életében úgy nézett ki, hogy: dolgozzak kemény munkát 20 ezer forintért? Vagy kapjak a körülményeimre való tekintettel segély formájában 20 ezret? Ez a vagylagosság? Ha ez a vagylagosság áll fent, akkor érthető, hogy az emberek java része, érintett része azt mondja, hogy ennyiért nem töri magát, hiszen ebből az összegből nem tudja a családja élethelyzetét egy kicsit sem javítani.

Ezért van óriási jelentősége annak a szabályozásnak, hogy a rendszeres szociális segély összegét a munkába állással nem veszíti el menten a család, hanem még három hónapig kapja az 50 százalékot, és még további három hónapig ennek a segélynek a 25 százalékát. Tehát ha nem értik félre, úgy fogalmaznék, hogy van egy röptetési szakasz vissza, a valóságos munkaerőpiacra.

Én ezt nagyon helyes gondolatnak tartom, és minden értelemben támogatom, de itt szeretném szóba hozni a törvényjavaslattal kapcsolatos egyik kritikai észrevételemet. Ez pedig az, hogy munka és munka között különbséget tesz a javaslat. Pedig szerintem az érintett, tartósan munkanélküli szempontjából mindegy, hogy ő közmunkát végez, közcélú munkát végez vagy közhasznú munkát végez, vagy ha még szerencsétlenebb, akkor csak alkalmi munkát végez.

(10.30)

Ezekben az esetekben a törvényjavaslat nem teszi lehetővé a párhuzamos folyósítást, pedig ha képviselőtársaim belegondolnak, és komolyan vesszük azt a szemléletbeli közelítésünket, hogy minél lejjebb van valaki, annál több segítséget kell nyújtani neki ahhoz, hogy a sorsán javítani tudjon, akkor ebben a rétegben valóban nagyobb az elesettség, a kiszolgáltatottság, valóban indokoltabb lenne a nagyobb segítségnyújtás. Tudom, hogy az a magyarázata ennek a kivételnek, hogy hiszen a közcélú, közhasznú munka, közmunka is állami forrásokból finanszírozott, tehát ha ez megfejelődne legalább egy részével a segélynek, akkor duplán kapnának támogatást ebben a körben. Én mégis azt mondom, hogy nagyon jó lenne, ha ezt a kérdést ki tudnánk nyitni, újra tudnánk tárgyalni, mert ha komolyan vesszük azt az ígéretünket, hogy a legszegényebbek élethelyzetén és munkára ösztönzésén akarunk javítani, akkor ez a réteg a legsúlyosabb helyzetben lévő.

Van jó néhány olyan kérdés a törvényjavaslatban - ami egyébként meglehetősen terjedelmes és nagy volumenű, összesen 63 paragrafusban vannak a javaslatok előterjesztve -, van jó néhány olyan része, amivel maradéktalanul egyet tudok érteni. Azt gondolom, azt remélem, hogy közmegelégedésre tudjuk megváltoztatni a közgyógyellátás rendszerét. Azért mondom ezt, mert tudom, hogy a jelenlegi szabályozás mennyi kritikát hoz magával. Tudom, hogy az a szabályozás, ami egy viszonylag szűk körét teszi ingyenközgyógy formájában elérhetővé a zömmel idős, beteg emberek számára, azzal nagyon elégedetlenek az érintettek.

Következésképp itt az a filozófiai, szemléletbeli változás, amit keresztülvezet a javaslat, hogy nem abból indulunk ki, hogy itt van egy csomag gyógyszer, amit a nagyon rászorult helyzetben élők számára biztosítani tud a társadalombiztosítás, hanem abból indulunk ki, hogy kinek-kinek egyéni gyógyszerszükségletéhez adunk egy keretet, szívesen használnám azt a kifejezést, hogy egy virtuális pénztárcát, és azon belül az egyén is, illetve a háziorvos elsősorban gazdálkodhat, azon belül válogathat, hogy milyen típusú gyógyszert fog fölírni. Természetesen a gazdálkodás azt is jelenti, hogy törekedni kellene a takarékoskodásra. De engem megnyugtat és bízom benne, hogy a törvényjavaslat előterjesztői nem tévednek, és jól számolnak akkor, amikor az indoklásban leírják, hogy a közgyógyellátottak 99 százaléka bőven belefér ebbe a havi 1-től 12 ezer forintig terjedő keretbe, következésképp nem kell azzal szembenézni, hogy itt egyfajta elégedetlenség fog kialakulni. Ha az érintettek benne vannak ebben a keretben, akkor vélhetőleg nagyon kevesen fognak szembesülni azzal, hogy elfogyott a keret, és utána már a piaci körülmények között, a mindenki más számára alkalmazott társadalombiztosítási feltételek mellett kell vásárolni a gyógyszert.

Harrach képviselő úrnak volt olyan megjegyzése, miszerint ez a törvényjavaslat diszkriminál a nem állami, illetve egyházi intézményben élők hátrányára. Azt gondolom, tényleg jó lett volna ezeket a pénzügyi tárgyú vitákat tegnap lefolytatni. Tény, hogy ez a törvény azt a differenciálást, az ellátó intézmények differenciálását nem vezeti keresztül, amit egyébként komolyan tervezett a tárca, amivel, hadd bocsássam előre, én magam is teljes mértékben egyetértenék, hogy tudniillik az ápolási, gondozási szükséglet alapján differenciáljunk normatívákat. Minekutána ez nincs itt a törvényjavaslatban, viszont megjelent a költségvetésben egy némiképp más szemléletű differenciálás, tudniillik részben megjelenik benne az ápolási szükséglet, másrészt viszont az ellátottnak a vagyoni körülményeire, az ellátó intézmény felszereltségére vonatkozó szempontok alapján differenciál a normatíva, ez valóban okkal váltott ki vitát, és azt gondolom, hogy a tárca akkor járna el helyesen, ha az új normatívák mentén is a gondozási szükséglet alapján próbálná meg a differenciálást érvényesíteni.

Azt tapasztaltuk éppen e hét elején, hogy azokat a szegény, idős embereket, akik ilyen otthonokban élnek, meglehetősen fölizgatta a környezete. Ez nyilván összefügg azzal, hogy ez a tüntetés létrejött hétfőn. Én fontosnak és eddig nem említett témának tartom, hogy ez a törvényjavaslat megpróbálja erősíteni az intézményi ellátottak jogbiztonságát, és teszi ezt szerintem sikerrel akkor, amikor lehetőséget teremt arra, hogy az ellátott panasza esetén bírósági eljárással, de a bíróság számára soronkívüliséget előírva és ideiglenes intézkedési lehetőséget biztosítva, valamint illetékmentesen az ellátott érdekét védje. Ezt egy rendkívül fontos jogbiztonság-erősítő, garantáló szabálynak tartom.

Van még néhány kérdés, amit ugyancsak fontosnak tartok, így például az is, hogy egy férőhelyfigyelő rendszert próbál meg a minisztérium kiépíteni, hiszen mindannyian tudjuk, hogy minél szegényebb környezetben formálódik meg az igény a bentlakásos ellátásra, annál hosszabb az a sor, amit végig kell várni, míg valaki be tud jutni az intézménybe. Egyfelől van egy nagyfokú kereslet, igény az ilyen elhelyezkedésre, másfelől pedig azt gondolom, vannak kihasználatlan kapacitások, és ezeket valamilyen technikával egy kicsit össze kellene hozni. Tudom, hogy nagyon fontos részletkérdést, problémát jelent, hogy azokban az intézményekben, ahol szabad kapacitás található, egyszeri belépési díj is van, amit a szociálisan hátrányos, rászorult helyzetben élők nyilván nem tudnak fizetni. Azt gondolom, hogy a tárcának gondolkodni kellene ennek a problémának a kezeléséről. El tudnám képzelni, hogy a legsúlyosabb esetekben a tárca, illetve a költségvetés vállaljon ilyen beugró átvállalást. Örömmel láttam a javaslatban azt is, hogy regionális illetőséggel diszpécserközpontokat javasol a tervezet utcai szociális munka összehangolására.

Sajnos, az időm letelt, ott fejezem be, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a javaslatot örömmel fogadta, üdvözli, és támogatja annak elfogadását.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)