Felszólalás adatai

ELNÖK: Kérem, foglaljanak helyet. Tisztelt Országgyűlés! Köszöntöm a jelen lévő képviselőket és mindenkit, aki figyelemmel kíséri munkánkat.

Az Országgyűlés nyári rendkívüli ülésszakának első ülésnapját megnyitom. Tájékoztatom önöket, hogy az ülés vezetésében Erdős Norbert és Szilágyi Péter jegyző urak lesznek segítségemre.

Tisztelt Országgyűlés! 1991. június 19-én Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Záhonynál a Magyar Köztársaság területét. A kivonulás az 1990. március 10-én Moszkvában aláírt egyezmény alapján történt, és közel egy évig tartott. Ezen a napon nemzedékek álma teljesült hazánkban. Nemzedékeké, akik végignézték a német, majd az orosz csapatok bevonulását Magyarországra, nemzedékeké, akik évtizedeken át békeidőben is szovjet laktanyák árnyékában éltek, és megélték a felmérhetetlen szenvedéseket és károkat okozó kommunista diktatúra létrejöttét és négy évtizedes korszakát.

2001-ben az Országgyűlés törvényt alkotott az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a magyar szabadság napjáról. A 2001. évi XVII. törvény június 19-ét nemzeti emléknappá nyilvánította, arról rendelkezett, hogy június hónap utolsó szombatja a magyar szabadság napja legyen. Jóllehet azon az emlékezetes napon már egy év eltelt a szabad országgyűlési választások óta, működtek a demokratikus intézményeink, azonban a magyar nemzet ezen a június végi napon lett igazán szabad és független. Tudtuk, hogy tényleges szuverenitásunkat csak akkor kaphatjuk vissza, ha nem állomásoznak idegen csapatok hazánkban sem ideiglenesen, sem állandó jelleggel.

Tisztelt Országgyűlés! Gondoljunk csak vissza forradalmainkra, 1848-ra, 1956-ra, ahol az alapvető követelések között szerepelt az idegen csapatok kivonása az ország területéről, és ez a felszólalás hangzott el 1989-ben is, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén.

A szabadság napjáról megemlékező törvényünk a magyar nép legnagyobb értékének nevezi a szabadságot. Szem előtt tartottuk ezt akkor is, amikor történelmünk során fegyvert fogtunk ezen érték védelmében, és akkor is, amikor saját akaratunkból szavaztunk a NATO- és az európai uniós tagság mellett. Így nekünk, magyaroknak is lehetőségünk van arra, hogy adott esetben védelmet kapjunk vagy védelmet biztosítsunk más népek számára, akik fegyveres konfliktusoktól szenvednek, vagy akiknek még nem adatott meg, hogy hasonló ünnepük legyen, mint nekünk minden júniusban.

A szabadság és a szuverenitás hatalmas felelősséggel is jár. Úgy kell hazánk sorsát igazgatni, hogy utódaink számára is biztosítva legyen a békés, önálló, nemzetközileg megbecsült szabad Magyar Köztársaság.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)

Tisztelt Országgyűlés! A Fidesz képviselőcsoportja a 2010. június 21-22-ei ülésnapokra Nógrádi Zoltán képviselő urat, az MSZP képviselőcsoportja Szűcs Erika képviselő asszonyt, Hiller István képviselő urat, a Jobbik képviselőcsoportja Varga Géza képviselő urat frakcióvezető-helyettesnek megválasztotta.

Tisztelt Országgyűlés! A mai napon a kormány nevében felszólalásra jelentkezett Rétvári Bence államtitkár úr. Államtitkár úr, parancsoljon!

DR. RÉTVÁRI BENCE közigazgatási és igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én egy szomorúbb évfordulóról szeretnék itt, a tisztelt Házban megemlékezni, hiszen szinte napra pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1950. június 23-án hajnalban indultak el a hortobágyi deportálások. Talán ez a negyven év kommunizmus azon része, amiről a legkevesebben tudnak, amiről a legkevesebb az ismeretünk.

Hatvan évvel ezelőtt a hajnali órákban sok-sok száz családnak a portája előtt megjelent egy teherautó, egyeseknek fél órát, másoknak két órát hagyva arra, hogy legszükségesebb tárgyaikat pár száz kiló terjedelemben összeállítsák, és általuk ismeretlen helyre szállítsák őket. A teherautó egy pályaudvarra vitte őket - itt, Budapesten elsősorban az Angyalföldi pályaudvarra -, onnan pedig marhavagonokban szállították őket a Hortobágyra. Nem tudták, hogy miért és nem tudták, hogy hova szállítják őket, még kevésbé, hogy mennyi ideig fognak ott tartózkodni.

(13.10)

Sokszor elég volt a szomszédnak egy feljelentése. Sokszor elég volt egy irigy ember. Sokszor elég volt az, ha valakinek a portájára valaki másnak fájt a foga, és ezért feljelentette őt.

Elsősorban a jugoszláv határ menti vidékről próbáltak embereket vinni a hortobágyi kényszermunkatáborokba. Egyértelmű célja a megfélemlítés volt. Az a megfélemlítés, hogy a határ menti 15 kilométeres sávban az emberek féljenek a hatalomtól, és egy feltételezett jugoszláv támadás esetén ne játsszanak össze a jugoszláv hadsereggel.

Ennek ellenére az országnak szinte minden tájáról, Budapestről és máshonnan is vittek a hortobágyi kényszermunkatáborokba embereket. Egy háborús jogszabály alapján telepítették ki őket, békeidőben. Sem bírói döntés, sem semmilyen más ítélet nem volt, ami őket lakóhelyük elhagyására kötelezte volna, ennek ellenére a rendőrség elvitte őket, és ott tartotta, ott dolgoztatta őket. Amikor párnapnyi utazás után megérkeztek ebbe a kényszermunkatáborba, elvették személyi irataikat, megsemmisítették, elégették őket. Ezzel jelezték, hogy teljesen kiszolgáltatottá váltak, név nélküli emberekké váltak, akikkel a hatalom adott esetben bármit megtehet.

Sem egészségügyi ellátást, sem semmilyen más minimális személyi létfeltételeket nem kínáltak nekik. Különböző juhhodályokban, istállókban, döngölt padlón kellett hogy aludjanak, és mezőgazdasági munkát kellett végezzenek. Egy embernek körülbelül egy 50 centi széles férőhely jutott. Legyen szó aggastyánról vagy három hónapos kisgyerekről egyaránt, tekintet nélkül erre, mindenkit elvittek.

Összesen 10 ezer ember fordult meg ebben a tizenkét kényszermunkatáborban bő három év alatt. Engedjék meg, hogy felolvassam ezt a tizenkét helyszínt. Árkus, Borsós, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Erzsébet-tanya, Kócspuszta, Kónya, Kormópuszta, Lászlómajor, Tedej és Lenin-tanya. Ezeken a helyeken éltek tehát több mint három évig, de sajnos mind a mai napig nem tudjuk, hogy pontosan kik azok a nevek, akik ott megfordultak. Pontosan a személyi iratok megsemmisítése miatt szinten lehetetlen lesz valaha is rekonstruálni, hogy kiket vittek el oda.

Amikor '53-ban, Sztálin halála után szabadultak ezek az emberek, és visszatérhettek eredeti lakóhelyükre vagy annak környékére, továbbra is jogfosztottak maradtak. Talán annál az ott töltött egy-két vagy három évnél még szörnyűbb volt, hogy ingatlanjuktól megfosztották őket, munkahelyüktől megfosztották őket, nem vállalhattak olyan munkát, ami képzettségüknek megfelelő, gyermekeik nem tanulhattak tovább. Annál a három évnél sokkal tovább tartott, 1990-ig az a sok-sok évtized, amíg továbbra is jogfosztottak maradtak, és mindez a mai napig is eltörölhetetlen jegyet ad, hiszen a gyengébb munkakörülmények miatt, a rosszabb munkavégzés miatt ezeknek az embereknek a nyugdíja is alacsonyabb; az iskoláikat nem tudták befejezni, ezért nem tudtak minőségi munkát vállalni, ezért is alacsonyabb a nyugellátásuk.

A rendszerváltáskor viszonylag kevésbé került a figyelem középpontjába a hortobágyi kényszermunkatábor. Pontosan azért, mert akkor még ezek az iratok titkosak voltak, csak a kilencvenes évek második felétől lehetett kutatni. Amikor a figyelem arra szegeződött, hogy a kommunizmusnak milyen rémtettei voltak Magyarországon, ez a rész még nem volt kutatható.

Ezért fontos, hogy mi viszont minden alkalommal megemlékezzünk erről, az oktatásban minél nagyobb szerepet kapjon, hogy erre is kitérjünk. Filmek és könyvek szülessenek meg hatvan év után erről a szörnyű hortobágyi rémtettről. A hatvanéves évfordulóra jelent meg az első komolyabb album, amely feldolgozza ezt, amelynek címlapján az idén ősszel felállítandó első központi budapesti emlékmű szerepel, amely a kényszermunkatáborba hurcoltak állapotát egy magyar találmány, az üvegbeton segítségével kívánja majd bemutatni az I. kerületi Szarvas téren.

Ettől függetlenül nekünk feladatunk, hogy befejezzük azt az ökumenikus templomot, amely ott, a Hortobágyon jelkép és találkozóhely a jogfosztottaknak, és itt, a parlamentben is megemlékezzünk róluk, megkövessük őket, és soha ne feledjük el az emléküket, hogy soha többé ne történhessen ilyen Magyarországon.

Köszönöm szépen. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm Rétvári Bence államtitkár úr szavait. A képviselőcsoportok vezetőinek vagy kijelölt tagjainak két-két perces hozzászólásra nyílik lehetőség. Jelentkezett Nógrádi Zoltán és Hiller István úr.

Megadom a szót két percben Nógrádi Zoltán úrnak.

NÓGRÁDI ZOLTÁN (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az igazságtalanság minden korban, minden helyen, minden időben fájdalmas. Különösen fájdalmas elviselni az igazságtalanságot, ha a hatalom gyakorlói a nép nevében követik el azokat.

A kommunista diktatúra egyik szörnyű cselekedetével, a kitelepítésekkel állunk most szemben, illetve ezek évfordulójával, amelyek közül a kegyetlenségben kiemelkedő volt a hortobágyi kényszermunkatáborokba történt kitelepítés. Hatvanadik évfordulójára emlékeztek gyermekek és unokák, közösségek, és emlékeztek azok is, akik emberségükben befogadóként igyekeztek a hatalom túlkapását, kegyetlenségét valamilyen módon enyhíteni, emberi cselekedetből, emberi méltóságból megadni mindazt, ami a kitelepítettek számára megadható.

(13.20)

Engedjék meg, hogy megköszönjem a magyar kormány képviselőjének és az államtitkár úrnak azt, hogy ezen a szomorú évfordulón személyesen vett részt, és mondta el mindazokat a gondolatokat, amelyeket itt a parlamentben is hallhattunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Hatvanadik évforduló alkalmával talán a kései utókor számára, a gyermekek és az unokák számára, a ma élők számára a legfontosabb, hogy sose múljon el a lehetősége annak, hogy bocsánatot tudjunk kérni. Jogorvoslatot nem kaptak ezek a családok, rehabilitációban nem részesültek, kártalanítást nem kaptak, holott valóban, sokszor pusztán csak személyes bosszú volt az, amely családok sorsát örökre megpecsételte, tulajdonuktól őket megfosztotta.

Van egy átok, amely így szól: ne legyenek ünnepeid, és ne legyenek öregeid. Az egyik legkegyetlenebb átok ez, amit elviselhet közösség vagy család. Itt még élnek az elhurcoltak közül mintegy 10 százaléknyian, még élnek a gyermekek és az unokák, és ők ünnepet tettek, és fejet hajtottak az öregeik előtt. Ezt kell megtennünk nekünk is, hiszen bocsánatkérésből sohasem lehet elég, és a bocsánatkérésnek mindig meg kell találni a megfelelő időpontot, meg kell találni annak a 10 százaléknyi túlélőnek, akiknek a lelkébe örökre bevésődött a megalázottság, és a gyermekeiktől és az unokáiktól, akiknek a lelkébe örökre bevésődött a megbélyegzettség. Bocsánat mindannyiukhoz!

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm. Hiller István jelentkezett szólásra.

DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Helyes és méltányos dolog, hogy hatvan évvel a hortobágyi kitelepítések megkezdése után a Magyar Országgyűlés és a Magyar Köztársaság kormánya erre a szégyenletes eseményre és eseménysorozatra emlékezik.

Az is helyes dolog, ha nem egy nap, nem néhány perc az, amely az emlékezést magában foglalja, hanem ahogy ez ilyenkor minden országban szükséges - éppen azért, hogy ne csak a most élő, hanem a később ezt tanulmányozni kívánó generációk is tudjanak erről -, a történeti kutatást, azt, ami lehetséges, amit a kutatás megtehet, a feltételeket biztosítsuk.

Helyes minden olyan eseményről emlékezni és emlékeztetni, amikor akár a hazánkban, akár a régiónkban a politika áthágta a jogot. Hatvan évvel ezelőtt így történt. Volt ilyen korábban is, és volt aztán később is. Volt, amikor úgy gondolta a politika, hogy nagyon különböző módon, de ezt megteheti, azért, mert nem volt ellenőrzött, azért, mert diktatórikus volt, vagy egész egyszerűen azért, mert nem törődött az emberekkel.

Az, hogy ilyen ne történhessék, minden alkalmat felhasználni érdemes. És minden figyelmeztetést érdemes meghallani, minden időben jött figyelmeztetést érdemes nyitott fülekkel hallani. Ezért érdemes meghallani annak a több mint száz értelmiséginek is a felhívását, akik a napokban tették közzé véleményüket, hogy tudniillik különbözően gondolkodunk, más a véleményünk, de egyik vélemény sem gyűrheti a másikat maga alá, egyik sem iktathatja ki, nem félemlíthet meg. Ha ez akkor, hatvan évvel ezelőtt lehetett volna, akkor a hortobágyi kitelepítések nem lettek volna. Ezért az időben jött figyelmeztetést, most például száz magyar értelmiségi figyelmeztetését jó és időben meghallani helyes.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból. - Szórványos taps a Fidesz soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Felszólalásra jelentkezett Harrach Péter képviselő úr, KDNP.

HARRACH PÉTER (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy történelmi eseményt magával az eseménnyel is tudunk jellemezni, de szólhatunk az emberekről és az esemény mögött lévő eszméről is. Rétvári Bence államtitkár úr kereszténydemokrataként az emberről szólt elsősorban, hiszen számunkra az emberi személy méltósága a fontos. Itt rögtön szeretném megemlíteni azt, hogy nyilván közülünk is sokan voltak, maguk vagy a szüleik, részesei ennek az eseménysorozatnak; egyik frakcióvezető elődöm, Isépy Tamás is közöttük volt, hadd emlékezzek meg róla is.

Én most szeretném felhívni a figyelmet arra az őrült eszmére, ami az események mögött volt, a XX. század két borzalmas eszméje közül az egyikre, amelynek a nyomait is ki kell irtani a magyar közéletből. De hadd mondjam el azt, hogy reményeim szerint mindannyian, akik a magyar parlament tagjai vagyunk, olyan eszmének a követői vagyunk, és olyan társadalmat szeretnénk építeni, ahol az emberi személy méltósága, a közösségek ereje és a normák érvényessége az, ami érvényesül és uralja ezt a társadalmat. Ehhez kell a nemzeti összefogás, ehhez kell a nemzeti egység.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok, az LMP és a Jobbik soraiból.)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. Hozzászólásra jelentkezett Schiffer András frakcióvezető úr, LMP.

DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Államtitkár úr szavaira kénytelen vagyok eléggé személyesen reagálni; hatvan évvel ezelőtt azokban a napokban az édesapámat a testvéreivel az ÁVH szintén akkor vitte ki a Hortobágyra, és ugyanazokban a napokban soha nem politizált nagyszüleit az édesapámnak vitték ki úgy, hogy '53 után sem eresztették vissza Budapestre.

Azt gondolom, súlyos adósság van az ötvenes évek ávós terrorjának áldozataival szemben, hiszen az '56-ot követő évtizedekben sem történt meg ezeknek az embereknek a teljes rehabilitációja, és nem csak azért, amit államtitkár úr mondott, hogy a kitelepítettek esetében a személyazonosságukat igazoló okmányokat megsemmisítették; rengeteg olyan jogfosztás történt, börtönbe hurcolások, ahol nem történt még csak a látszata sem a törvényes eljárásnak, rengeteg olyan ember szenvedett sérelmeket, akiknek a kárpótlása, jóvátétele meg sem történhetett 1990 után. És adósság van abban a tekintetben is, hogy a rendszerváltás után, gyakorlatilag a Terror Háza Múzeum megnyitásáig tisztességes megemlékezés, tisztességes főhajtás az ávós terror áldozatai, a rákosi diktatúra áldozatai iránt nem történt meg.

Itt szeretném leszögezni azt, hogy a Lehet Más a Politika elkötelezett az iránt, hogy Magyarországon ezeknek a traumáknak, évtizedeken keresztül elfojtva hurcolt traumáknak egy tisztességes kibeszélése történjék meg Magyarországon, akár ha az ötvenes évek terrorjáról, akár ha '56-ról, akár ha az 1945-öt megelőző tragédiákról van szó. Ez a tiszta és egymás szenvedéstörténeteire nyitott kibeszélés, ez a feldolgozása a traumáknak akkor valósulhat meg, ha nem tesszük tárgyává a napi pártpolitikai küzdelmeknek, ha a napi pártpolitikai küzdelmektől távol tudunk tisztességgel megemlékezni azokról, akikről a tisztességes megemlékezés nem történt meg a megelőző évtizedekben.

Köszönöm szépen. (Taps.)

ELNÖK: Köszönöm. Felszólalásra jelentkezett Balczó Zoltán képviselő úr.

BALCZÓ ZOLTÁN (Jobbik): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Amikor arról beszélünk, vitázunk akár itt a parlamentben, akár a parlamenten kívül, hogy mennyiben volt sikeres ez a húsz év, ezt tekinthetjük-e rendszerváltásnak, akkor mi általában legtöbbször nagyon fontos kérdésekről beszélünk, az életkörülményekről, vagy hogy szociális piacgazdaság épült-e ki, és folytathatnám sort. De legalább ilyen fontos annak mérlegre tétele, hogy vajon ez alatt a húsz év alatt a történelmi tudat helyreállítása megtörtént-e, vajon megkapták-e mindazok az elégtételt legalább erkölcsileg, akik abban az előző negyven évben szenvedtek, és olyan módon voltak kitéve a diktatúra zaklatásának, és egész életen át ennek a folytatását és következményeit kellett viselniük, ami életeket tört ketté.

Ehhez a kérdéskörhöz tartozik természetesen az is, hogy 1956 is olyan módon nyerje el méltó helyét az emlékezetben, és váljon élővé, hogy a diákok körében, amit hallunk arról, hogy milyen kevés ismeret van, és mi mindent kevernek össze, ez is helyreálljon. És bizony ehhez tartozik a hortobágyi kitelepítések kérdése is. Ezért örülünk annak, hogy a kormány ezzel a felszólalással is, és reméljük, hogy az oktatásban ezeknek a kérdéseknek a megismertetésével hozzájárul ahhoz, hogy tisztán lásson a felnövekvő új generáció a közelmúlt történelmében.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok, az LMP és a Jobbik soraiban.)

(13.30)

ELNÖK: Köszönöm, képviselő úr. A Ház elnöke nem szokott kommentálni napirend előtti felszólalásokat, így magam is csak arra szorítkozom, hogy megköszönjem Rétvári Bence államtitkár úrnak a téma felvetését és azt az egységes hozzáállást, amit a frakciók felszólalásuk során mutattak.

Kérem, engedje meg a tisztelt Országgyűlés, hogy folytassuk a napirend előtti felszólalásokat. Jelentkezett Szabó Timea frakcióvezető-helyettes asszony, LMP.