Felszólalás adatai

DR. SZABÓ ZOLTÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! A Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselőcsoportja a törvény jelen formájában történő elfogadását nem támogatja. Úgy véljük, az 1881. évi XXXIX. törvény által e célra rendelt intézményhálózat és az 1997. évi CXL. törvény ellátják a kulturális örökség védelmét azon a szinten, hogy ne kelljen egy kiérleletlen, átgondolatlan és koncepciótlan törvényjavaslattal káoszt teremteni, egy meglévő intézményrendszert felforgatni.

Kicsit nehéz helyzetben vagyok, ahogyan a kisebbségi vélemények előadói is abban voltak, hiszen nemcsak a bizottsági üléseken, hanem itt sem hangzottak el igazi érvek a törvényjavaslat mellett. Irodalmi idézetekkel és irodalmi igénnyel megírt veretes mondatokat bőven hallhattunk, de kevés érvet amellett, hogy miért kellene a kulturális örökség védelmét éppen így, ebben a formában ellátni. Az alábbiakban csokorba szedek néhány olyan érvet, amelyben amellett kívánok szólni, hogy ne így lássuk el ezt a valóban fontos feladatot.

Mindenekelőtt a törvény benyújtása ellentmond a jogalkotásról szóló törvénynek és a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénynek, formai okokból mond ellent, amennyiben nem történt a szakmai és érdek-képviseleti szervezetekkel egyeztetés és konzultáció, pontosabban konszenzusra törekvés. (Sasvári Szilárd: Nem igaz, nem így van!) A bizottságban is hangot adtam ennek a véleményemnek; akkor az államtitkár úr azt válaszolta, hogy megtörtént, és mindjárt fel is sorolt egy sor társaságot és egyesületet, amelyekkel konzultáltak. Ezek élén a Magyar Múzeumok Szövetsége állt, amely szövetségről tudni való, hogy néhány esztendővel ezelőtt jobblétre szenderült, gyakorlatilag nem létezik, így aztán annak a kockázata nélkül lehet tőle véleményt kérni, hogy az ember ténylegesen választ kapna. Nem kérdezték meg viszont a Pulszky Társaságot, amely jelen pillanatban is létező és a múzeumok dolgával legalábbis hasonló hatékonysággal, ha nem nagyobb hatékonysággal foglalkozó szervezet. Említették az ellenzéki felszólalók az adatvédelmi törvénnyel, illetőleg a tulajdonjoggal kapcsolatos problémákat, amelyek szintén az ellen szólnak, hogy épp ezt a fajta szabályozást tegyük magunkévá.

Harmadszor: ez a törvény bevallottan egy kerettörvény. A kerettörvényjelleg melletti indok úgy szól, hogy ez teremt jogbiztonságot, mert hiszen a változó élethez kellene állandóan igazítani az azt szabályozó jogszabályokat; ha ez törvény, akkor minduntalan törvényt kellene módosítani. Mennyivel egyszerűbb tehát, ha a törvény csak felhatalmazást ad, és a jogszabályokat kormány- vagy miniszteri rendeletek, netán hivatali belső utasítások formájában fogalmazzuk meg. A magam részéről úgy vélem, hogy semmivel nagyobb jogbiztonságot nem teremt az, ha nem a nyilvános vitának alávetett és a nyilvános vitában megvédendő törvényjavaslattal, hanem hivatalnokok vagy hivatalnokok által felkészített politikusok egyszerű aláírásával módosítjuk az életet egyébként befolyásoló jogszabályokat.

De ha már kerettörvényről van szó, akkor úgy gondolom, éppen egy kerettörvénytől lett volna indokolt, hogy megkísérelje megteremteni azt a szakmai konszenzust, amelynek birtokában a szakma magáénak érezhetné ezt a törvényt, és magáénak érezhetné az e törvény felhatalmazásából keletkező miniszteri vagy kormányrendeleteket is. Sajnálatos, hogy ez a konszenzus szemlátomást elmaradt.

A hírközlési törvény vitájában egyébként erről a kerettörvény dologról már egyszer elmondtuk a véleményünket, nem kívánok senkinek ötleteket adni, de ha a jogbiztonságot ez szolgálja igen nagy módon, akkor azt gondolnám, hogy a jogalkotásról szóló törvényt kellene módosítani, bevezetve újra a törvényerejű rendelet fogalmát, és akkor a továbbiakban egyetlen törvény módosításával sem kellene itt az időt múlatnunk.

Negyedszer: ez a törvény címével ellentétben nem a kulturális örökség védelméről szól, hanem a kulturális örökségvédelmi hivatal létrehozásáról. Létrehoz egy végletekig centralizált hivatali rendszert, szervezetet, de nem mondja meg, hogy miért. Én pontosan tudom, hogy a kormány vezető ereje, a Fidesz-Magyar Polgári Párt épp hétvégi kongresszusán iktatta alapszabályába, hogy a Liberális Internacionálét elhagyva immár konzervatív párt, de azt gondolom, hogy az a centralizációs düh, ami ebből a törvénytervezetből árad, hatékonyan cáfolja ugyan alkotóinak liberális szellemiségét, de nem a liberalizmus, hanem a józan ész szabályainak mond ellent.

Úgy gondolom, hogy Magyarországon létezik a kulturális örökség védelmében működő bevált múzeumi intézményrendszer. A javaslat ezzel az örökséggel szemben próbálja a kulturális örökség védelmét megvalósítani, elvonva hatáskört onnan, ahol eddig hatáskör volt; onnan, ahol ez a hatáskör százhúsz éve jó helyen volt; onnan, ahol ennek a hatáskörnek a gyakorlásához megvan a szükséges szakértelem. Ebben az értelemben tehát, noha igaz, hogy ez a törvény szimbolizálja, hogy benyújtója nem liberális, de ez a törvény nem is konzervatív, nem tükrözi azt a konzervatív szemléletet, amely szerint a bevált módszereken, bevált hagyományokon, az élet által igazolt hagyományokon csak rendkívül indokolt esetben szükséges változtatni. Ezzel az indokolással a kormánytöbbség, az államtitkár úr, a kormánytöbbség nevében felszólaló képviselőtársam és a kulturális bizottság elnöke adós maradt.

Ötödször. Ha a törvény - és nem kétlem, hogy így lesz - hatályba lép, akkor ígérete vagy víziója szerint bekövetkezik a gyors és hatékony egyablakos ügyintézés korszaka.

(10.30)

Ezzel szemben azonban a helyzet az, hogy ezentúl a kulturális örökség védelmének ügyében a hatósági jogköröket nem szakértők fogják gyakorolni, hanem hivatalnokok. Ráadásul nem helyben lévő szakértők, hanem a legjobb esetben a megyeszékhelyen, de esetleg csak a regionális központban székelő hivatalnokok. Sem helyismerete, sem szakértelme nem lesz a szóban forgó hivatalnoknak ahhoz, hogy ezt a hatáskört gyakorolja, ezért tehát nem is igen tehet mást, mint hogy tanácsot kér attól, aki ezt a hatáskört eddig is gyakorolta: a helyben lévő szakértőtől. Mindez feleslegesen bonyolítja és elbürokratizálja a döntéshozatal mechanizmusát.

A törvényjavaslat benyújtói azzal, hogy ez a mechanizmus milyen eredményekkel fog járni, szemlátomást tisztában voltak. Hiszen a törvény által megszabott, megengedett határidők olyan hosszúak, hogy korábban a teljes megelőző feltárás lezajlott annyi idő alatt, amennyi idő alatt ma egyáltalán az engedély kiadásáig el lehet jutni, pontosabban amennyi időt az engedély kiadására a törvényjavaslat a hivatalnak engedélyez.

Az ügyintézés - még egyszer mondom - bürokratikussá, vontatottá, lassúvá, szükségtelenül megkétszerezetté fog válni, ezért tehát azt a befektetőt, aki tőkéjének mielőbbi megtérülése érdekében a minél rövidebb határidők teljesülésében érdekelt, nem abban fogja érdekeltté tenni, hogy a hivatallal együttműködjék, hanem abban fogja érdekeltté tenni, hogy a hivatalt megkísérelje kijátszani.

Tisztelt Ház! Egy történelmi anekdota szerint amikor Napóleon elfoglalt egy várost, a hódolni elé járuló magisztrátustól megkérdezte, hogy miért nem szólnak ebben a városban a harangok.

A polgármester dadogva elmondta, hogy annak bizony, felség, nagyon sok oka van. "No, sorolja őket!" - mondta a császár. "Hát először is, felség, nincs harang." "Köszönöm, elég." - válaszolta Napóleon.

Azt gondolom, hogy nagyon hosszan lehetne még sorolni a Napóleon által meghódított város polgármesteréhez hasonlóan az indokokat, hogy miért nem tartjuk ezt a törvényt támogatásra alkalmasnak, ám a legfontosabb indoka az, amit az államtitkár úr az expozéjában elmondott.

Kulturális örökségünk pótolhatatlan, meg nem újítható, legfontosabb erőforrásunk. Ehhez képest ez a törvény - bár a kulturális örökég védelméről szóló törvény címet viseli - valójában méltán viselhetné a "hogyan lehet elősegíteni a kulturális örökség megsemmisülését?" címet. Nem vádolok senkit ártó szándékkal; úgy gondolom, hogy a törvény rendelkezései nem azért segítik inkább elő a kulturális örökség megsemmisülését, mint annak védelmét, mert bárki ezt akarta elérni, hanem mert a törvény megfogalmazói soha nem látták, soha nem ismerkedtek meg azzal a folyamattal, ahogyan ma a hatósági hatásköröket gyakorló múzeumok munkatársai ezekben az ügyekben eljárnak.

Tisztelt Ház! Ha ma egy régészeti leletek által vélhetően érintett területen beruházás kezdődik, akkor a múzeum munkatársa arra jár - mert hiszen az a dolga, hogy arra járjon -, tudja, hogy hol vannak a környékén, városában, megyéjében azok a területek, amelyek a régészeti feltárás által valószínűsíthetően érintettek, ennek megfelelően ha megkezdődik a beruházás, akkor eljáró hatóságként megvizsgálja, előzetesen feltáratja a szóban forgó területet, és mindez lezajlik néhány hét alatt. Ez ellen a befektetőnek rendszerint nincs is kifogása, az építési engedélyeztetési eljárás úgyis lényegesen tovább el szokott tartani. Tehát nincs is kifogása, e minimális késedelem nem érinti az ő érdekeit, együttműködésre kész.

Hogyan lesz ez abban az esetben, ha a törvény hatályba lép? Mint említettem volt, a hatósági jogkört gyakorló hivatalnok sem szakértelemmel, sem helyismerettel nem fog rendelkezni. Nem is biztos, hogy egyáltalán tudomást fog szerezni arról, hogy a régészeti örökség által érintett területen építkezési munka kezdődik. Nem fog értesülni, mert hiszen előreláthatóan hosszú engedélyeztetési, feltárási procedúrára van kilátás. Abban, hogy együttműködjék egy ilyen hosszadalmas procedúra végrehajtásában, a befektető már nem érdekelt, és nem lesz érdekelt az érintett önkormányzat sem, amelynek az az elsődleges érdeke, hogy a befektető megtalálja a számítását és ott valami olyat építsen, ami az adott önkormányzatnak, településnek, közösségnek hasznos.

Ül tehát a hivatalnok a megyeszékhelyen vagy a regionális központban, és fogalma sincs arról, hogy építkezés kezdődik egy olyan területen, ahol gyaníthatóan régészeti értékek vannak. Nem is szerez tudomást róla mindaddig, amíg az alapozás meg nem történik, és amíg a lerakott alapok az épület fennálltáig - tehát valószínűleg néhány száz évig - a szóban forgó esetleges régészeti leletet hozzáférhetetlenné teszik. Persze mondhatja bárki, hogy így van rendjén, mert hiszen addig ez a régészeti lelet ott lesz a föld mélyén és biztonságban lesz, de mégsem hiszem, hogy ez lett volna a jogalkotó célja.

Tisztelt Ház! Amikor először jártam Athénban, feltűnt, hogy a hihetetlenül nagy városban, hihetetlenül nagy kulturális örökséget megtestesítő városban jószerivel az egyetlen műemlékegyüttes az Akropolisz csodálatos romegyüttese. Elmondták, hogy ez bizony azért van, mert a város területe alatt szinte bárhol nyomja le az ásót az ember, néhány ásónyomnyi mélységben antik műemlékekre bukkanhat. Ha valaki ilyenre bukkan, azt azonnal be kell jelentenie a hivatalnak, majd egy hosszadalmas bürokratikus eljárás kezdődik ennek feltárása érdekében, és addig ott minden munkálattal le kell állni. Ennek következtében ha ma valaki Athénban telket vesz, első dolga, hogy még aznap éjszaka betonnal beborítsa ezt a telket, mert attól kezdve az a veszély, hogy az alatt műemléket, antik romokat fognak keresni, nem fenyegeti többé.

Úgy gondolom, hogy ez az együtt nem működő magatartás, amely egyébként a józan anyagi érdekből fakad és figyelmen kívül hagyja a közösség kulturális érdekeit, ez az együtt nem működő magatartás fenyegeti a magyar kulturális örökséget abban az esetben, ha ennek a törvénynek a rendelkezései hatályba lépnek. Úgy gondolom, hogy ez sem a kormánytöbbségnek, sem az ellenzéknek nem lehet célja.

Én a magam részéről és a Magyar Szocialista Párt részéről azt ajánlom és arra kérem a kormányt, hogy kérje vissza ezt a törvénytervezetet átdolgozásra, folytasson érdemi konzultációkat, ne elsősorban az ellenzékkel, hanem a szakma avatott képviselőivel, művelőivel, és ősszel egy olyan törvényjavaslatot hozzon vissza, amely nemcsak címében, de tartalmában is megvalósítja azt, amiben mindannyian egyetértünk: a kulturális örökség védelmét.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)