Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

CSEPREGHY NÁNDOR, a Miniszterelnökség államtitkára: Köszönöm szépen, elnök úr, a zárszó elmondásának a lehetőségét, és egyben köszönöm szépen a képviselőknek, a frakcióknak, a pártoknak, hogy részt vettek ezen a vitán. Bízom benne, hogy a vita utóélete hasznos lesz, és hozzájárul ahhoz, hogy a 2014 és a 2020-as időszak valóban Magyarország gyarapodását szolgálja, a gazdasági növekedés beindulását, illetve a gazdasági növekedés intenzitásának emelését és új munkahelyek létrejöttét.

Engedjék meg, hogy a rendelkezésre álló időt arra használjam fel, hogy megpróbáljak egy átfogó képet adni mindarról, ami itt ma elhangzott, és helyére tenni néhány dolgot, mert valóban, az Országgyűlésnek nem volt még alkalma a 2007-13-as időszakról ilyen átfogó vitát folytatni. De lesz alkalma a jövőben, és itt szeretném megerősíteni Lázár miniszter úr ígéretét, aki azt mondta, hogy negyedévi rendszerességgel szeretnénk az európai uniós ügyeket a parlament elé terjeszteni, hogy valóban érdemi diskurzus alakuljon ki azokról a témákról, amelyek a magyarországi gazdaság fejlesztését, a magyar gazdaság működését meghatározzák. Meghatározzák, ráadásul ciklusokon átnyúlóan, hiszen az mindenki számára világos, hogy hétéves fejlesztési keretekről beszélünk, és mivel a parlamenti keretek, az itt ülő képviselők mandátuma négy évre szól, ezért egy olyan időszakról beszélünk, ami biztosan, vagy az elején, vagy a végén, de újként érinti őket.

Ahogy a 2014-20-as időszak keret­meg­álla­po­dá­sai ennek a parlamenti mandátumnak az idejére estek, úgy a 2007-13-as időszak a Gyurcsány- és Bajnai-kormányzatok időszakára esett, ami még a megállapodások időpontjában a válság előtti időszak volt. A válság előtti időszak, amelyben a magyarországi financiális rendszer elfogadhatóan működött, viszonylag olcsón lehetett fejlesztési hitelekhez jutni, viszonylag könnyebben lehetett a bankokat rávenni egy-egy projekt finanszírozására, mint azt követően. Itt követte el az egyik legnagyobb hibát a mi meglátásunk szerint a 2007-es kormányzat, mert nem mérte fel a politikai felelősségét annak a döntésnek, amit 2007-ben meghozott. Azt mondta, hogy a legkisebb társadalmi ellenállás irányába elmozdulva nem attól reméli Magyarország gazdasági felvirágzását, hogy egy-egy szegmenst kijelölve, ott a gazdasági növekedést beindítva teremt olyan forrásokat, amelyek megteremtik az ország stabilitását, és amelyek megteremtik az önálló lábra állást, hanem azt mondta, hogy mindenkinek ígérünk valamit a forrásokból, de ezzel együtt azt is kijelentette, hogy elaprózta a forrásokat, felélte Magyarország hosszú távú lehetőségeit, és lehetetlenné tette azt, hogy Magyarország hosszú távon valódi fejlődési perspektívára álljon.

Ez egy olyan történelmi hiba volt, amiért, azt gondoljuk, a választók elszámoltatták a szocialista-szabad demokrata kormányzatot, de egy olyan történelmi hiba, amelynek a következményeit egészen 2014-ig, illetve 2015-ig viselnünk kellett. De ha csak ez lett volna a szocialisták egyedüli hibája, akkor azt mondhatnánk, hogy talán még vitrinbe is lehetne tenni a működésüket, azonban nem ez volt. A legnagyobb hibája az volt, hogy egy olyan rendszert hoztak létre Magyarországon, ami ahelyett, hogy a valódi gazdasági érdekeket képviselte volna, ahelyett, hogy valóban azt segítette volna elérni, hogy az amúgy is bürokratikus, nehézkes brüsszeli szabályok mentén vagy ennek ellenére a magyar vállalkozások könnyebben juthassanak hozzá fejlesztési forrásokhoz, ők nem ezzel törődtek, ők azzal törődtek, hogy létrehozzák a saját piacaikat.

(19.40)

Itt van Varju képviselő úr, aki államtitkár volt abban az időszakban, aki ma munkatársa Gyurcsány Ferencnek, aki lényegében politikailag fémjelezte ezt az időszakot. Tudják, képviselő urak, az az egyik legnagyobb probléma, hogy alapvetően mint minden szentnek ‑ és azért a szentség látszatával nem szabad önöket vádolni, hiszen azért sokkal méltóbb emberek állnak a sorban önök előtt ebben a kérdésben ‑ maga felé hajlik a keze, és nem volt ez másként a Szocialista Párt időszakában sem; akkor, amikor arról döntöttek, hogy olyan piacot hoznak létre maguknak és tanácsadóiknak, amely 2007-től egészen 2014-ig nagyjából 1500 milliárd forintot termel a különböző pályázatíró projektmenedzsment vállalkozásoknak, olyanoknak többek között, mint amilyen az ön főnökének a cége, az Altus Zrt., aki először az Európai Unió hazai kasszáját csapolta meg, most pedig ugyanezt folytatja lényegében az Európai Bizottság székhelyén.

Egy olyan rendszert hoztak létre, amely nem a magyar vállalkozások érdekeit, csak egynéhány vállalkozás érdekeit szolgálta, a pályázatírók, a kijáróemberek és az ilyen típusú ügyintézők érdekeit. Olyan emberek tették meg mindezt, akik 2006-ban és 2007-ben még a magyar államot képviselték a brüsszeli tárgyalásokon, és akik 2007 után, amikor ezeket a megállapodásokat rögzítették, utána átültek a másik oldalra, és tanácsadóként leigazolva az államtól, piaci támogatóként lényegében megvámolták Magyarország európai uniós kasszáját.

És ha ezt a rendszert összevetjük azzal, amit mi ma felépítettünk, azt lehet mondani, hogy 12 százalék alá tudtuk csökkenteni az ilyen típusú forrásfelhasználás arányát, hiszen nem volt ritka az az eset, amikor 2007-13 között egy-egy fejlesztésből mintegy 35-40 százaléknyi forrást ilyen típusú szoftkölt­sé­gekre vittek el, tehát a pályázatírás, a projektmenedzsment költségeire, amelyek nem szolgálták a gazdaság és nem szolgálták a magyar nemzeti felemelkedés érdekeit.

A következő stratégiai hibát ‑ immár háromnál tartok, csak hogy követni tudjuk ‑ 2008-ban követte el az akkori kormányzat, amikor nem használta ki azt a lehetőséget, hogy a gazdasági világválság hatására újra lehetne nyitni a tárgyalásokat az Európai Bizottsággal, és meg lehetne kötni egy olyan megállapodást, amely megállapodás valóban elmutat abba az irányba, hogy a magyar gazdasági zsugorodást, a munkahelyek megóvását lehessen támogatni, ehelyett egy, a gazdasági válság időszakát megelőzően kialkudott programot szerettek volna végrehajtani. Ezért amire 2010-ben a jelenlegi kormányzat átvette a kormányrudat, akkor a fejlesztéspolitikai kérdések tekintetében alapvetően két kérdés állt előtte. Az egyik, hogy azt a determinált rendszert, amiben a fejlesztési források 70 százalékát már odaítélték a pályázóknak, ezzel szemben a 8600 milliárd forintos keretből csak mintegy 970 milliárd forintot fizettek ki, viszi tovább annak ellenére, hogy nem hisz ennek a rendszernek a helyességében, de az akkori költségvetési helyzet nem tette meg azt az előzékenységet, nem adta azt a lehetőséget, hogy tovább lehessen tárgyalni Brüsszellel, vagy leállítunk mindent, és annak érdekében, hogy a mi gazdaságpolitikánk érdekében tudjuk felhasználni ezeket a forrásokat, újratárgyaljuk a teljes keretrendszer működését.

2010-ben nem volt erre lehetőségünk. 2010-ben azt mondtuk, hogy rossz a ló, amin ülünk, megpróbáljuk ezt a lovat bevinni a célvonalba annak érdekében, hogy minden pénzt, ami Magyarországot megilleti, haza is jöjjön Magyarországra. Ezt a munkát, tisztelettel jelentjük be a Magyar Országgyűlésnek, teljesítettük, hiszen a visegrádi négyeket, illetve a régió más európai uniós tagállamait, amelyek kohéziós forrásokat használnak fel, megelőzve sikerült bezárnunk a fejlesztési időszakot.

A 2007-13-as időszak 8600 milliárd forintjával szemben 9200 milliárd forintot fizettünk ki a vállalkozásoknak, és az összes olyan vitás ügy, ami köztünk és az Európai Bizottság között még nagyjából egy évig fennáll, az összegében kevesebb, mint a harmada azoknak a tételeknek, amiket a magyar kormány költségvetési túlvállalásból tudott finanszírozni, azért, mert a magyar költségvetés helyzete ma is és évek óta stabil helyzetben van.

De ha azt a kérdést kezdjük el feszegetni, hogy a rendszer miért volt rossz, és erre az a válaszunk, hogy azért, mert koncepciótlan volt, akkor mindenképpen érdemes összevetni azzal, hogy mi van ma. Ma olyan vitát hallgathattunk végig az Országgyűlésben, ahol az ellenzéki politikai pártok alapvetően azt a kérdést feszegették, hogy a kormányoldal miért nem politikai alkut köt az ellenzékkel arról, hogy hogyan kéne felhasználni ezeket a forrásokat.

Ezek az önök kormányzását jellemző magatartások voltak. Nekünk nem politikai alkut kell kötni önökkel az európai uniós források felhasználásáról. Nekünk meg kell állapodni a piaci szereplőkkel, a gazdasági kamarákkal, a vállalkozói érdekképviseletekkel, hogy milyen fejlesztések érdekében érdemes ezeket a forrásokat felhasználni, mire érdemes Magyarországon 12 000 milliárd forintnyi fejlesztési lehetőséget felhasználni, és mitől remélhetjük azt, hogy 2020 után, amikor feltételezhetően nem lesznek ilyen típusú források, akkor a magyar gazdaság valóban a saját erőforrásaira és a saját termelékenységére támaszkodva is tud fejlesztési forrásokat nyújtani.

Ma már ennek az alapja megvan, hiszen a 2017-es költségvetésben, ami a parlament előtt lesz a következő hetekben, immár több mint 1000 milliárd forint olyan fejlesztési forrás áll rendelkezésre, amit nem az európai uniós közvetített alapokon keresztül, hanem a magyar gazdaság termelékenységéből tudunk visszafordítani Magyarország fejlesztésére. Azt a kérdést is mindenképpen fontos feltennünk, hogy mi volt az a keretrendszer, amiben működtünk. Hiszen azt látjuk, hogy a szocialista tanácsadók 1500 milliárd forintot a saját zsebükbe tettek. Nem tudjuk, hogy Simon Gáborhoz mennyi jutott el ezekből a pénzekből. Vajon az a néhány száz millió forint, ami a bécsi bankszámlán landolt, nem-e ezekből a forrásokból található ott, vagy Gyurcsány Ferenc kormányzati időszakára tett gazdagodásának is nehezen megérthető, hogy mekkora része származott ezeknek a pénzeknek a lenyúlásából, és mennyi rész volt annak a piaci tevékenységének köszönhető, amit korábbi vállalkozásain keresztül végzett.

Megszüntettük tehát a forgóajtó-effektust, ahol az önök piaci szakértői, akik néha kormányzati színekben tűntek fel 2002 és 2010 között, aztán piaci szakértőik, majd ha úgy kívánta érdekük, visszajöttek az állami szférába, azok ezt a tevékenységet végezhessék, és a teljes államigazgatási körből lényegében kiszorítottuk a pályázatírás, projektmenedzsment tevékenységet. A 2014-2020-as időszakban az állami szereplők, az önkormányzati szereplők, az állami vállalkozások saját maguknak kell hogy megírják a pályázataikat. Saját maguknak kell hogy lemenedzseljék a projektjeiket anélkül, hogy ilyen típusú külső segítséget igénybe vesznek.

A másik nagyon fontos kérdés a közbeszerzések kérdése. És engedjék meg, képviselő urak, hogy felhívjam a figyelmet egy nagyon érdekes ellentmondásra, mert azt látom, hogy a szabad verseny és a versenysemlegesség kérdése alapvetően a Szocialista Pártnak addig fontos, ameddig ennek a versenynek a haszonélvezői azok a nagyvállalatok, akik tőkeerősebbek és technológiailag is erősebbek, mint a magyarországi vállalkozások.

Amikor a 2004-es európai uniós csatlakozás mellett az összes akkori parlamenti párt lényegében elkötelezte magát, akkor nem azt döntöttük el, hogy lemondunk az ország szuverenitásáról, nem azt döntöttük el, hogy másodlagos állampolgáraivá válunk az Európai Közösségnek, hanem azt döntöttük el, hogy egy politikai és gazdasági közösség tagjai leszünk azért, hogy oda mi is az erőnknek és súlyunknak megfelelően letegyünk a közös asztalra valamit, és ugyanúgy részesüljünk ennek a közösségnek az előnyeiből, mint más európai uniós tagállamok.

Nagyon érdekes az a magatartás, ami az ellenzéket, a baloldali pártokat és a kormányoldalt megkülönbözteti ebben a tekintetben az európai uniós forrásokhoz való viszonyulás kérdésében is. Hiszen mi azt gondoljuk, hogy ezek a pénzek nem adományok Magyarország számára. Ezek a pénzek igenis járnak Magyarországnak, hiszen ha számszerűsítjük azokat a pénzeket, amiket akár a tőke szabad mozgásának köszönhetően kivittek Magyarországról, akár annak köszönhetően, hogy a magyar termelői szolgáltatói szektort különböző vámok nem védték a 2004-es csatlakozást követően, akkor igen, valóban van egy 5000 milliárd forintos különbség az általunk befizetett és az általunk lehívható források között, de ennél jóval nagyobb az az összeg, ami Magyarországra például vámok, adóbevételek formájában nem érkezik meg, vagy amit kivittek tőkejuttatásokon keresztül az országból.

Az új közbeszerzési törvény az Európai Unió adta keretek között próbálja meg azt a lehetőséget megteremteni, amely lehetőségben a magyar gazdasági szereplőknek ugyanolyan lehetőségük van hozzáférni a közberuházásokhoz, mint amilyen a nyugat-európai cégeknek a saját piacukon megvan. Miért van az, hogy a Szocialista Párt itt protekcionizmust emleget, és nem áll ki, mondjuk, az ellen, hogy Franciaországba esélye sincsen magyar élelmiszeripari termelőnek bejutni?

Miért van az, hogy a Szocialista Párt Magyarországon protekcionizmust emleget az építőiparban, amikor az osztrák építőiparnak a 80-90 százalékát osztrák szereplők viszik el? Helyesen, mert egy megválasztott és felelősen gondolkodó kormányzatnak az a felelőssége, hogy a közös játékszabályok mentén, de mégis lehetőséget adjon arra, hogy a saját gazdasági szereplői is meg tudjanak erősödni.

Az új megállapodás, az új társadalmi konszenzus, ami arról szól, hogy 2014-2020 között a gazdaság fejlesztésére szeretnénk a fókuszokat helyezni, az élvezi a piac támogatását. Természetesen nem élvezheti az Szocialista Pártét, hiszen azoknak a közvetítői embereknek, azoknak az idézőjeles szakértőknek, akiknek nagyon jó biznisz volt a 2007-13-as időszak, olyan túl sok nem fog ebből jutni. De jut a magyar vállalkozásoknak, akik az elmúlt időszakban mintegy 300 ezer új munkahelyet hoztak létre Magyarországon 2010 óta.

Jut azoknak a cégeknek, akik hisznek az innovációban, hiszen 700 milliárd forintnyi fejlesztési forrás jut csak innovációs célokra 2014-2020 között. Jut a vidék felzárkóztatására, ami a politikai kampányok időszakában mindig a célkeresztjében van a Magyar Szocialista Pártnak, aztán a négyévente esedékes választáson kívül arra sem dugják az orrukat.

(19.50)

Azok a szólamok, amelyek ma itt elhangzottak, egyetlenegy dologról tesznek tanúbizonyságot: a baloldali pártok alapvető különbséget tesznek és rangsorbeli különbséget is tesznek a fővárosi lakosság és a vidék Magyarországa között. Mi azt gondoljuk, hogy nincs erős vidék erős főváros nélkül, de ez ugyanígy fordítva is igaz. Azok a döntések, amelyek arról szólnak, hogy 2020-ig az összes autópályát kivisszük a határmetszéspontig, az összes megyei jogú várost bekötjük a gyorsforgalmi autópálya-hálózatba, pont arról szólnak, hogy valóban megadjuk a vidék felemelkedésének a lehetőségét.

Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy itt nagyon sokszor szóba került a túlárazás kérdése. Kíváncsi vagyok, hogy azok a képviselők, akik ezt a kifejezést használták, valóban tisztában vannak-e azzal, hogy e mögött a vita mögött valójában milyen szakmai elvek és milyen tények húzódnak meg, hiszen nagyon hangos volt a sajtó, és nagyon hangos volt az ellenzék, amikor 2015 tavaszán, nyárfordulóján az Európai Bizottság a túlárazás vitája miatt felfüggesztette a Magyarországnak járó gazdaságfejlesztési operatív program támogatásait. Aztán arról már kevesebbet hallottunk az ellenzéktől, amikor ezt a vitát megoldottuk Brüsszelben, és kifizették ezeket a pénzeket maradéktalanul.

Tudják, képviselő urak, az egyik legnagyobb problémája az ellenzéknek az, hogy nem hajlandó meghallani azoknak a szavát, akik ideküldték önöket, mert a túlárazás kérdése csak az önök narrációja szerint jelent lopást. A túlárazás egy olyan gazdasági kényszer volt Magyarországon és az összes kohéziós tagállamban, ami abból fakadt, hogy ezek az államok, amelyek 2004 után csatlakoztak az Unióhoz, tőkeszegények voltak. Annak köszönhetően, hogy a válság ezeket a vállalkozásokat lenullázta, ezeknek a vállalkozásoknak a tagországaiban a banki hitelezést nem indította be, egy olyan kényszerhelyzetet teremtett, ahol a vállalkozói önerőt pótolták azokból a pénzekből, amit támogatásként egészítettek ki a magyar vállalkozások, ugyanúgy, mint a román vállalkozások, ugyanúgy, mint a cseh vállalkozások vagy a lengyel vállalkozások.

Amikor az Európai Bizottság önök által sokat emlegetett ökölszervezete, az OLAF itt volt Magyarországon, maga az OLAF főigazgatója ismerte el egy újságírói kérdésre és utána az én kérdésemre, hogy semmilyen egzakt bizonyítéka nincs annak, hogy az esetleges túlárazások miatt a korrupció mint lehetőség húzódik meg, és nem egy olyan gazdasági kényszerűség, amit az Európai Uniónak igenis kezelni kell. Az Európai Unió sikere attól függ, hogy valóban felismeri-e azokat a kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie a XXI. században, és olyan lehetőséget teremt, ahol figyelembe veszi azt, hogy az Európai Unió 28 tagállamában nincs két egyforma állam. Nincs két egyforma állam társadalmi összetétel tekintetében, nincs két egyforma állam a gazdasági fejlettség tekintetében, nincs két egyforma állam problémák tekintetében, ezért az Európai Unió sikere attól függ, hogy mennyire tudnak benne megerősödni a nemzetállamok, mennyire veszik figyelembe ezek a nemzetállamok egymás érdekeit, mennyivel tudnak ezek a nemzetállamok hozzájárulni a közös Európai Unió sikeréhez.

Az, hogy ez a vita ma közelebb vitt-e bennünket ehhez a kérdéshez, ma még nagy kérdés. Abban a tekintetben azonban megerősíti a kormányzatot, hogy a 2014-2020-as időszakban jó irányban indult, mert politikai támadásokból sokat hallottunk, azonban valós, érveken alapuló szakmai támadásokból annál kevesebbet. Köszönöm szépen, képviselő úr. (Taps a Fidesz soraiból.)