Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ALEXOV LYUBOMIR nemzetiségi szószóló: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt években, de különösen ezekben a napokban, 1918. november 11-e 100. évfordulóján sok megemlékezés tanúi lehettünk, minden nemzet emlékezett a nagy háborúra; természetesen mindenki a maga szemszögéből, a maga igazával, sokszor az aktuálpolitika háttérbe is szorította a történelmet. Így volt ez 1914. július 28-án, amikor felváltotta az európai békét az egész kontinensre kiterjedő hadiállapot, majd a globális háború. A békegalamb messzire szállt. Nemzetek feszültek egymásnak, miközben ezer és ezer anya esett térdre, és könnyben ázó arccal imádkozott azért, hogy szerettei ne essenek áldozatul ennek a világégésnek.II. Vilmos német császár tévedett, amikor azt vizionálta, hogy mire a falevelek lehullanak, a győztes katonák már otthon lesznek. Amikorra a falevelek valóban lehullottak, a háború oltárán elvérzetteket a győztesek és a vesztesek is megszenvedték, ezért az idők végezetéig fejet kell hajtanunk az elesett katonákért, akik tették a dolgukat hazájukért és eszméikért.

Felszólalásomban különösen azokért a katonákért emelem fel a hangom, akikről nem vagy nem elégszer szóltak, és talán őértük egy kicsit hangosabban ejtek szót, akiknek a szíve születésük pillanatától két részre volt osztva; azokért, akiknek a magyar szó ugyanúgy megdobogtatta szívét, mint a szerb, a horvát, a szlovák vagy a ruszin.

Az ő gyökereik két nemzet testéből táplálkoztak: ők voltak azok, akik magyar egyenruhában haltak, de a szívük utolsó dobbanása előtt nemzetiségi nyelvükön fohászkodtak Istenhez. Ők voltak a magyar hadsereg nemzetiségi származású katonái. Nem kérdeztek, nem lázadtak, hanem felöltötték egyenruhájukat, és védték a hazájukat. Hogy lelkükben milyen érzelmek kavarogtak, mit éltek át, a traumákat miként dolgozták fel, nem tudjuk. Zászlójuk, nemzetük, otthonuk magyar volt.

Emlékezzünk most azokra, akik saját gyökereik ellen is hadba szálltak, mert a haza védelme mindent megelőzött számukra. Emeljük fel szavunkat azokért, akiknek lelkében kavarogtak az indulatok, szívük fájdalommal telt meg, és identitásuk recsegve-ropogva kettétört, amikor dönteni kellett, de döntöttek, és a magyar zászló alatt vonultak hadba. A történelem véres napjai miatt a halál tetemre hívja most a gyászolókat. Csak az elménkben elraktározott emlékezet nem engedi az elmúlás homályába veszni azokat, akik két nemzet fiainak is vallották magukat, és az egyikért az életüket is áldozták.

A háború befejezésének évfordulóján lélekben temessük újra az apákat, a fiúkat, a testvéreket, a férjeket, hiszen ők felvállalták sorsukat. Díszes vagy jeltelen sírjukban nyugodjanak békében, porhüvelyük őrizze kettős identitásukat. A cselekvések és a döntések emberiek, társadalmiak, alapos feltárásuk és elemzésük elengedhetetlen a lényeg megértéséhez. Ezen a napon lelki közösséget alkotunk mindazokkal, akik a történelmi időkben, a megpróbáltatásokban sorsközösséget vállaltak értünk, utódokért.

Egy nemzet akkor rendelkezhet reális énképpel, ha ismeri múltjának jeles és kevésbé jeles szereplőit, történelmi alakjait egyaránt. Néhány történelemszemlélet tagadja, hogy léteznek pozitív, példaképként felmutatható történelmi személyek és erőfeszítések, ezek kapcsán igyekszik a negatív vonásokat felnagyítani, és irtózik az áldozatvállalás, hősiesség elismerésétől.

Ezzel szemben a múltra épülő nemzeti jövő építése csak akkor lehet sikeres, ha a széles közvéleménynek alkalma van megismerni történelmünk kiemelkedő erőfeszítéseit, múltbeli kudarcaink mellett sikereinket is hangsúlyozni tudjuk. Szükség van a múltban történt hősi áldozatvállalás felmutatására, a hősök emlékének ápolására, és ezáltal a fiatal generációk számára példák megfogalmazására. A saját közösségért vállalt áldozat olyan érték, amelyet nemcsak védeni, de a közvélemény minél szélesebb szegmenseiben elfogadottá, sőt követendővé kell tenni.

Bár az elesett katonák életének lángja korán kihunyt, mégsem a történelem kiszolgáltatott áldozatai voltak csupán, hanem olyan küzdők, akik halálukkal a történelmet is formálták. (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) „Sursum corda!”  mondták a régiek. Igen, emeljük fel szívünket, és emlékezzünk mindazokra a magyar és nem magyar katonákra, akik együtt életüket adták. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)