Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Miniszterelnök Úr! Házelnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Országgyűlés! Három ok késztetett arra, hogy Magyarország köztársasági elnökeként, a házszabályban biztosított lehetőséggel élve napirend előtti felszólalásra jelentkezzem.

Az első: alig egy hónappal ezelőtt én képviselhettem Magyarországot az ENSZ Közgyűlésén New Yorkban és az azt megelőző klímakonferencián, ahol olyan kérdések kerültek terítékre, amelyek mindannyiunk életét hosszú időre befolyásolják.

A második: túl vagyunk három választáson; a magyar választók eldöntötték, kikre bízzák a kormányzás felelősségét, európai uniós képviseletünket és a helyi ügyeik intézését. A kampányzaj elültével olyan pillanathoz érkeztünk, amikor eszmét cserélhetünk olyan kérdésekről is, amelyek választási ciklusokon átívelő jelentőséggel bírnak, minden magyar család jövőjét érintik, és hitem szerint felül állnak az aktuálpolitikai pártvitákon.

A harmadik ok: Magyarország polgáraként, négygyermekes családapaként, közös jövőnkért felelősséget érző politikusként a legszemélyesebb közügyként tekintek arra a kérdésre, hogy milyen állapotban hagyjuk földjeinket, vizeinket, erdeinket, az éltető levegőt gyermekeinkre, unokáinkra.

Két és fél éve, amikor elnöki ciklusom első klímakonferenciájára készültem, az öt parlamenti párt vezetőjével egyetértettünk abban, hogy Rióban a víz kérdését állítsuk középpontba, ugyanakkor a pártok vezetőitől biztatást is kaptam, hogy a környezeti fenntarthatóság kérdését folyamatosan tartsam napirenden.

Az elmúlt két és fél évben sokszor ? legutóbb New Yorkban ? képviseltem Magyarországot és fejtettem ki álláspontomat, egy esztendővel ezelőtt pedig az önöktől kapott támogatással élve megszerveztük a budapesti víz-világtalálkozót, ahol politikai döntéshozók, a vízügyi szakma jelesei, környezetvédő szervezetek képviselői, a tudomány művelői és a gazdasági élet szereplői együtt gondolkodtak a vízgazdálkodás, vízellátás, vízbázisvédelem, víztisztítás, árvízi védekezés és a közös vízgyűjtők használatával kapcsolatos kérdésekről.

Minden ilyen típusú beszélgetés, vita kezdetén érdemes feltenni néhány egyszerű, elsőnek talán banálisnak tűnő kérdést. Meg akarjuk-e óvni vizeinket, földjeinket, természeti értékeinket gyermekeink számára? Közös-e ebben a felelősségünk? Parlamenti, politikai ciklusokon átnyúló feladatról van-e szó? Várhatjuk-e tétlenül az egyre szélsőségesebb és egyre elkerülhetetlenebb természeti katasztrófákat? Tanulhatunk-e mások hibáiból? Okulhatunk-e saját tapasztalatunkból?

(13.20)

A mai találkozóra készülve átnéztem a parlamenti pártok programját. A környezeti fenntarthatóság vonatkozásában nagy különbséget nem találtam, ami jó alap lehet arra, hogy megtaláljuk a közös nevezőt. A kérdésről való diskurzus kapcsán két veszély leselkedik ránk: az egyik, hogy az általánosságok szintjén közhelyeket ismételve, a kisszerű, rövidlátó napi politikai viták mocsarába süllyedve beszélünk a problémáról; a másik ? és ez a fontosabb ?, hogy nem vesszük észre természeti környezetünk figyelmeztetéseit, nem értünk azokból az intésekből, amelyek hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre érkeznek, pedig…

Pedig a természeti katasztrófák száma az elmúlt negyven évben az ötszörösére nőtt. Pedig a tizennégy legmelegebb évből tizenhárom az ezredforduló óta következett be. Pedig az utóbbi három évtized mindegyike melegebb volt a megelőzőnél. Pedig az elmúlt években megtapasztalhattuk, hogy mit is jelent az időjárási blokk. Ez egy új fogalom, maga a jelenség is új, lényege, hogy egy-egy nagyobb földrajzi területet a korábbiakhoz képest sokkal hosszabb időn keresztül képes uralni egy forró vagy nedves időjárási blokk. 2003-ban a nyugat-európai forróság 30 ezer áldozatot követelt, a négy évvel ezelőtti oroszországi hőség pedig 50 ezer ember halálát okozta.

Tudósok százai figyelmeztetnek minket - leg­utóbb az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete ? a jégtakaró elolvadására, a tengervízszint emelkedésére, az egyre pusztítóbb aszályokra egy helyütt, özönvízszerű áradásokra másutt, elsüllyedő szigetekre, víz alá kerülő tengerparti városokra, a megfelelő mennyiségű és minőségű víz nélkül maradó emberek milliárdjaira, a világ számos pontján az élelmiszer-termelés ellehetetlenülésére és a biztonságosabb területek felé előbb-utóbb elinduló óriási migrációs hullámra. Egyelőre úgy tűnik, Martin Wolf angol újságírónak van igaza, aki azt írta, hogy az emberiség óriási, irányíthatatlan és minden bizonnyal visszafordíthatatlan klímakísérletet folytat az egyetlen hellyel, ami otthonául szolgál.

Önök kérdezhetik, érint-e mindez minket. Vannak jó földjeink, van elég vizünk, messze vagyunk az óceánoktól, a klímaváltozás nem a mi gondunk. A magabiztos hitetlenkedőket szeretném egy kicsit elbizonytalanítani. Egy hónappal ezelőtt mindannyian láthattuk a képeket a dunántúli árvizekről: Vas, Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Fejér, Zala megye, minden korábbi rekordot megdöntő vízszintek, elöntött földek, elpusztított termés, lakhatatlanná vált házak, megrongált utak, hidak, vasúti töltések, volt olyan terület, ahol az átlagos szeptemberi csapadék három-négyszerese esett le néhány nap alatt. A kár 3 milliárd forint.

De utalhatnék a tavalyi dunai árvízre is, és most nem a minden tiszteletet megérdemlő, heroikus védekezésre gondolok. Egyetlen adatot szeretnék az önök figyelmébe ajánlani: 1945 előtt a Duna vízszintje Budapesten soha nem haladta meg a nyolc métert; az elmúlt tíz esztendőben már ez négyszer bekövetkezett. A legutóbbi, a tavalyi már közel volt a kilenc méterhez, és mindössze néhány centiméter választott el bennünket attól, hogy akár a Parlament épületét, akár a Tudományos Akadémiát is homokzsákokkal kelljen megvédeni. Vagy gondoljunk a tizenhárom évvel ezelőtti tiszai árvízre, amikor egyetlen nap alatt, huszonnégy óra leforgása alatt hat métert emelkedett a folyó vízszintje.

Magyarországon is egyre gyakrabban láthatjuk, hogy míg nyár elején a rengeteg eső tesz kárt a termésben, néhány hét múlva pedig már a hőség és az aszály. És még egyetlen adatot szeretnék az önök figyelmébe ajánlani: tavalyelőtt körülbelül kétezer illegális bevándorló kért menekültstátust Magyarországon; tavaly ez a szám a tízszeresére nőtt. Magyarország kétezer embert még csak be tud fogadni, kétezer emberről még csak tud gondoskodni ? de húszezerről? Ez már komolyabb gondokat jelent. És ha ez a szám jelentősen nőni fog? Milyen gondot jelent ez majd a mindenkori kormányok és mindannyiunk számára?

A klímaváltozásnak nemcsak a föld, a víz, a levegő minőségére lehetnek közvetlen hatásai, egy-egy természeti katasztrófa súlyos gazdasági, költségvetési következményekkel is jár. Két példát hadd említsek önöknek! Az egyik a szomszédos Szerbia. Mindannyian láthatták a májusi képeket, és amikor Nikolics elnök úrral, Szerbia elnökével találkoztam, a következőt mondta nekem: „Ez az árvíz nagyobb kárt okozott Szerbiának, mint a ’90-es évek eleji balkáni háború bombázásai. Körülbelül húsz évvel vetette vissza Szerbia gazdaságát.”

A másik példa a tengerentúlról való: a New York-i főpolgármester mondta a klímakonferencián ? ennek a képeit is láthatták önök, két évvel ezelőtti a történet ?, hogy a Sandy hurrikán 20 milliárd dolláros kárt okozott New York váro­sának. A város vezetői azóta is ? elnézést, hogy ezt a kifejezést használom ? a falba verik a fejüket, hogy nem hallgattak az okos szóra; hogy nem hallgatták meg a szakértők intését, akik azt mondták, hogy néhány száz millió dolláros beruházással mindezt el lehetett volna kerülni. Még egyszer mondom, a kár 20 milliárd dollár volt.

Érdemes megfontolnunk tehát Nicholas Stern angol közgazdász-professzornak és az Európai Uniónak a számításait, miszerint egy euró mai, a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodást elősegítő beruházással hat euró kárt tudunk megtakarítani.

(13.30)

Joggal tehetik fel a kérdést, hogy mit tehetünk, hiszen a megelőző évtizedek elmulasztott lehetőségei nem térnek vissza, az elpazarolt időt nem tudjuk pótolni. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy a természeti katasztrófák egyre több áldozattal járnak, és egyre növekvő számban keserítik meg majd az életünket.

És most itt engedjenek meg két kitérőt. A későbbi félreértések elkerülése végett szeretném rögzíteni, hogy bár beszédemben a klímaváltozás következményeivel foglalkozom, mindenkit óvnék az egydimenziós nézőponttól. Jó, ha tudjuk, a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásnak nemcsak környezetvédelmi, hanem egészségügyi, szociális, gazdasági növekedést és versenyképességet érintő, a munkahelyek védelmével összefüggő, migrációs és nemzetbiztonsági következményei is vannak. E helyütt ma, azt gondolom, erről nem fogunk még beszélni.

A másik kitérő arról szól, hogy van-e értelme az összefogásnak, van-e értelme a közös cselekvésnek. Egy néhány héttel ezelőtti hírt szeretnék az önök figyelmébe ajánlani. A hír így szólt: 35 év után az ózonréteg ismét elkezdett vastagodni. Mindannyian hallottak az ózonlyukról, mindannyian hallottak ennek következményeiről, egészségügyi következményeiről is. De ezt a problémát mi okoztuk a klórgázok intenzív használatával. 25 év alatt tettük tönkre az ózonréteget, 25 év alatt tettük tönkre azt a védőpajzsot, amely évmilliárdokon keresztül jelentett megfelelő védelmet, s nemcsak nekünk, embereknek, hanem a növény- és állatvilágnak. És még újabb 15 év kellett ahhoz, hogy eljussunk a közös cselekvés gondolatáig. 15 évig még politikusok, vállalati szereplők, nagyvállalatok képviselői próbálták a szőnyeg alá söpörni a problémát; Ronald Reagan belügyminisztere például azt mondta, hogy úgy kell védekezni az ózonpajzs sérülésének károsító hatásával szemben, hogy nagy karimájú kalapot és napszemüveget kell viselni. De amikor érkeztek az egyre nyilvánvalóbb jelzések, hogy néhány országban, így például Nagy-Britanniában a bőrrákos megbetegedések száma a hatszorosára nőtt, akkor elérkezett a cselekvés ideje. És aztán Montrealban az ENSZ égisze alatt sikerült megállapodásra jutni, sikerült ezeket a gázokat betiltani, és 35 év után most a tudósok jelzik már az ózonréteg gyógyulását.

Az utolsó kérdés, amivel érdemes foglalkoznunk, hogy mit tehetünk mi, magyarok. Törekednünk kell a kedvezőtlen folyamatok lassítására, visszafordítására. Fel kell készülnünk nekünk is az egyre szélsőségesebb természeti katasztrófákra. És olyan megoldásokat kell találnunk, hogy ha a kellő körültekintéssel elvégzett munka ellenére is egy természeti katasztrófa bekövetkezik, a lehető leggyorsabban tudjuk orvosolni a kárt.

Ez így talán még túl általánosan hangzik, úgyhogy nézzük meg a dolgot egy kicsit konkrétabban! Az előbb említett természeti katasztrófák közül Magyarországot leginkább áradások, árvizek, az aszály, ezen belül is bizonyos területek elsivatagosodása és az időjárási blokkhatások veszélyeztetik. Az imént utaltam a 13 évvel ezelőtti tiszai árvízre. Annak a kára több mint 32 milliárd forint volt. Ezután fogadtuk el a Vásárhelyi-tervet, ennek keretében létesült már négy víztározó, további kettő építése folyamatban van, jövő év közepén ez a kettő is elkészül. Mi volt a cél? A cél az volt, hogy másfél milliárd köbméter víz visszatartásáról gondoskodjunk, és ennek révén egy méterrel tudjuk csökkenteni a Tisza vízszintjét anélkül, hogy gátakat magasítanánk. Ennek a célnak a felét jövőre elérjük. De a következő években még további öt tározót kell építenünk, hogy a Tisza mentén élő másfél millió ember biztonságban érezhesse magát. Ez túlnyúlik ezen a választási cikluson, és arra kérem az Országgyűlés valamennyi pártját és annak valamennyi képviselőjét, hogy támogassák ezt a programot, és ne legyenek olyan megtorpanások, mint amelyek voltak a Vásárhelyi-terv kezdetén.

Az elmúlt évek árvizei a Dunán, de más folyókon is minden korábbi rekordot megdöntöttek. Elkerülhetetlennek látszik több száz kilométeren a töltések magasítása és a vízügyi nagymeder tisztítása, bármilyen érdekeket sért is, hogy az árvizek gyorsabban levonulhassanak. Vízügyi szakembereink megfelelő tudással rendelkeznek, hát okosan használjuk ezt a tudást, okosan sáfárkodjunk vele! És miért nem kovácsolunk a szükségből erényt? Az árvízi védekezés kényszeréből visszatartott vizet érdemes lenne jobban hasznosítanunk öntözésre, haltermelésre vagy turizmusra.

Végül: több kormány is szerepeltette már a programjában, de komoly áttörést eddig nem sikerült elérni, ez pedig az erdőtelepítés. Megfelelő erdőmérnöki tudással, évek, évtizedek óta kiváló szakemberekkel rendelkezünk. Miért ne üthetnénk több legyet egy csapásra? Hiszen az erdőtelepítés révén kevesebb szén-dioxid lesz a levegőben, ugyanakkor az oxigén mennyisége nőni fog. Lehetőséget biztosít ez arra, hogy közmunkát adjunk az embereknek, hiszen meglehetősen komoly erőfeszítést igénylő tevékenységről van szó, néhány év múltán pedig komoly megújuló energiaforráshoz jutunk, a nagyvárosok köré telepített erdők pedig komoly segítséget jelenthetnek a nagy nyári hőségek elviselésében.

A klímaváltozás okozta gondok megoldásához kormánynak és ellenzéknek, nagyvárosoknak és kicsi falvaknak, nagyipari vállalatoknak és civil szervezeteknek, fiatal és idősebb generációknak az összefogására lesz szükség, és ennek az összefogásnak regionális, európai uniós, nemzetközi összefogássá kell válnia. Mert nemhogy Magyarország nem tudja a klímaváltozás gondját megoldani, de az Európai Unió 28 országa együtt sem képes erre. Hiába csökkenti az Európai Unió 40 százalékkal a szén-dioxid kibocsátását, ha Kína ugyanazt a mennyiségű szén-dioxidot, amit az Európai Unió megspórolt, néhány év alatt a légkörbe juttatja. 14 éve Kiotóban arról állapodtunk meg, hogy 1990-hez képest 5 százalékkal csökkentjük a légkör szén-dioxid-mennyiségét. Ehhez képest 30 százalékkal nőtt. Nem Magyarország hibájából.

Párizsban jövőre, egy év múlva új megállapodást kell kötnünk, ambiciózusabbat, felelősebbet. Érdemes megfontolnunk Barack Obama amerikai elnök gondolatát, aki a New York-i konferencián a következőt mondta: mi vagyunk az első generáció, amelyik érzi a klímaváltozás hatásait, és mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik még tehet valamit ellene.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Érdemes megfontolnunk ezeket a szavakat, és érdemes egymásra ebben a munkában szövetségesként tekintenünk, mert a múlt csatáit ugyan elvesztettük, de a jövő csatáit még megnyerhetjük. Gyermekeinkért, unokáinkért, a következő nemzedékért. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Nagy taps.)