Felszólalás adatai

Nehéz korok mindig is voltak, érdekes módon nehéz korokban a nyugdíjrendszert mindig a maga helyén tudták kezelni kialakulása óta. Itt azért egy több száz éves folyamatról beszélhetünk most már, hiszen a régi egyházi vagy szeretetközösségek szolidaritási rendszereiből nőtt ki gyakorlatilag a nyugdíjrendszer elődjeinek a rendszere.

Az USA például 1935-ben, Roosevelt idején vitte a kongresszus elé, és ott szavazta meg a társadalombiztosítási nyugdíjrendszert még social security rendszere néven, amely már akkor is azért milliós nagyságrendben tudott embereket ellátni, éppen azért, mert egy gazdasági világválság után nem akarták megengedni maguknak, hogy tömeges öregségi nyomor alakuljon ki adott esetben kontinensnyi méretű területen. Ehhez hasonlóan az Egyesült Királyság is már 1908-tól bevezetett hasonló rendszert.

Nem az volt az elsődleges célja ennek, hogy nyereséges vagy fenntartható legyen, adott esetben a veszteséget is lenyelték, pontosan annak érdekében, hogy a társadalmi szolidaritás fellelhető legyen, hiszen nagyon jól tudták, hogy a munka, a közteherviselés és az adózás magában foglalja nemcsak azt, hogy közszolgáltatásokat teljesítünk az állampolgárok felé, hanem egyfajta szociális hálót is kell biztosítani számukra. Nyilvánvaló, hogy a mai Európa ezen szociális háló maradványait kívánja megőrizni, több-kevesebb sikerrel, általában kevesebbel.

Ha úgy vesszük, akkor Magyarország kegyelmi helyzetben volt az utóbbi években és utóbbi másfél évben is a tekintetben, hogy végre voltak mozgósítható források azt illetően, hogy adott esetben a nyugdíjrendszert is tegyük helyre. Ilyen volt a kötelező magán-nyugdíjpénztári vagyon állami ellenőrzés alá vont része, amely egy nagyon kiváló eszköz lett volna arra nézve, hogy ne kelljen most az előttünk lévő megszorításokat foganatosítani, ne kelljen újabb társadalmi csoportok kedvezményeit, korkedvezményes nyugdíjait elvenni. Tehát egy kiváló eszközzel lehetett volna élni. Sajnálatos módon a kormányzat úgy döntött, hogy az államadósság-törlesztésben látja azt az utat, amely hosszú távon gazdasági könnyebbséget hoz.

Ez az út sajnálatos módon a jelen gazdasági mutatók szerint tévútnak bizonyult, hiszen az a 72-73 százalékosnak jósolt GDP-arányos államadósság, amit megcélzott Orbán Viktor miniszterelnök, mára már 80 százalék felé kúszik fel, és kérdés, hogy hol áll meg. Nyilvánvaló, hogy ebbe belejátszanak árfolyamváltozásbéli tényezők, külső gazdasági tényezők, amelyek nem Magyarországról indultak el, de magyarországi gazdasági folyamatok is, amelyek megelőzhetőek vagy kikerülhetőek lettek volna.

Ezért mondhatjuk azt, hogy nincs más választás Magyarország előtt, mint a jóléti rendszerének legalább a maradékát megőrizni. Egy társadalom esetében a közbizalmat talán semmi sem ingathatja meg annyira, mint hogyha az öregkori biztonságról kell diskurzusokat folytatni, vagy az kerül veszélybe. Nyilvánvaló, hogy az indokolatlan kedvezmények rendszerét meg kell és meg is lehet szüntetni.

A probléma az, hogy az előttünk fekvő előterjesztés nem ezzel az indokolással került elénk. Nem úgy kezdték, hogy kataszterszerűen, mondjuk, felsorolják azt, hogy milyen szakmákat, milyen állásokat, milyen munkaköröket érintenek jelen pillanatban kedvezmények, ezekből kiválogatták volna azokat, amelyek indokoltan veszik igénybe ezen kedvezményeket. Nem is azzal álltak elénk, hogy elmondható legyen az, hogy igen, leépítjük ezeket a kedvezményeket, de legalább fokozatosan, hanem egy huszárvágásszerűen, már-már diktátumszerűen, olyannyira diktátumszerűen tették le az asztalra ezt az előterjesztést, hogy a jövő évi költségvetés tervezete már kész tényként kezeli azt az egyelőre még csak a parlament előtt fekvő módosítási javaslatot, amely a költségvetésbe már úgy került be, hogy csak az öregségi nyugdíjak emelésével számol, az összes többi, jelen pillanatban tárgyunk által érintett juttatásokat pedig a szociális ellátások közé sorolja.

(22.00)

Még egyszer mondom, a parlament döntése előtt tette meg ezt, tehát kicsit farizeus, kicsit arcátlan módon a kormányzat. Legalább egy udvariassági gesztust megért volna az, hogy megvárja a kormány azt, hogy a parlament döntsön, ezt követően módosítsa a költségvetést a saját szájíze szerint. Én látom azt, hogy a kétharmad keresztül fogja verni ezt az előterjesztést, de alapvetően gentlemen's agreement és udvariassági gesztus lett volna az, hogy legalább a látszatra ügyeljenek annyiban, hogy a költségvetést ne úgy tegyék le a mai parlamenti vita előtt az asztalra, hogy már a mai döntés következményei is szerepelnek benne. Tehát ez egy alapvető elvárás lenne civilizáltabb politikai közegekben, sajnálatos módon nálunk erre még várni kell.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Az sem jelentene problémát, hogyha egy kicsit távolabbi kitekintésben, szélesebb körű víziókat is láthatnánk a kormányzat nyugdíjrendszert érintő terveiről, példának okáért egy nagyon fontos gesztusértékű vívmány lenne az, hogyha a megszületett, felnevelt, tisztességben felnevelt gyermekek után lehetne elérni nyugdíjkorkedvezményt. Mi megértjük azt, hogy egyes állások, egyes szakmák esetében önök vitatkoznak azzal, hogy jár-e kedvezmény vagy sem, de azt mondjuk és állítjuk, hogy egy nagyon fontos népesedési megoldási ág vagy javaslat lehet az, ha egy magyar anya tudhatja azt, hogy ha felnevel, mondjuk, 3-4 gyermeket, akkor ezzel arányosan olyan további nyugdíjkorkedvezményben részesül, ami megkönnyíti számára azt, hogy mondjuk, nagymamaként is támogassa azt a családot, amelyiket egyébként élete végéig támogatni szeretne, de ezt nagyon nehezen tudja megoldani amellett, hogy hatvan-ikszéves koráig munkába kell járnia. Tehát az is látható, hogy vannak olyan további társadalmi igények, amelyek elől nem célszerű kitérni, hiszen most, ebben az évben ezekről még lehet beszélni, utána önök elkezdenek majd kampányolni, hiszen 2014-ig egy másfél-kétéves kampányolási, osztogatási folyamatban nyilvánvaló, rendszerszerű átalakítások már nem fognak bekövetkezni.

Látható az is, hogy a hosszú távú kitekintést tökéletesen nélkülözi ez az előterjesztés, azért is, mert 2010. december közepén egy olyan kormányhatározat jelent meg, amely egyértelművé teszi, hogy nyugdíjat csak a nyugdíj céljára befizetett összegekből lehet finanszírozni. Ez élesen szemben áll azzal a mostani helyzettel, hogy lényegében minden harmadik nyugdíjforintot hitelből tesznek bele a rendszerbe. Ez sem jó, ezen változtatni kell, fenntartható rendszert kell csinálni, de nem úgy, hogy bárkinek a megszerzett jogosultságát indokolatlanul bontjuk meg, erről legalábbis tárgyalásokat kell folytatni, és csak az indokolt esetben vagy a visszaélők esetében kell szankciókat foganatosítani.

Meglepve látom, hogy amíg egyes korkedvezményes esetekben ilyen kemény a kormányzat, addig mondjuk, az úgynevezett romaintegrációs pénzek lyukas kalapba szórását tétlenül nézi, ezzel nincs problémája, és a szociális juttatások, segélyek roncstársadalomba hömpölygését sem kívánja lassítani vagy megállítani, pedig nagyon sok esetben ezekkel nem áll szemben valódi teljesítmény vagy munka. Tehát mondjuk ki azt, hogy amíg az egyik kezével a kormány osztogat, és ezt a hömpölygést nem állítja meg, addig a másik kézzel külön társadalmi osztályokat és csoportokat érintve, jól behatárolt köröket érintve pedig nagyon kemény megszorításokat foganatosít, pedig itt azért értelmes munkát végző, termelő, produktív társadalmi tagokról van szó.

Egyértelmű az is, amikor azt mondják, hogy csak nyugdíjjellegű befizetésekből lehet nyugdíjat finanszírozni, érdemes egy gondolatkísérletet végezni, ez hogyan valósulhat meg, hiszen ha azt mondjuk, hogy csak az adott évben vagy hónapokban vagy időszakban befolyó nyugdíjjárulékokból fizetünk ellátást, akkor az egy hónapról hónapra változó összeg lesz. Tehát a megoldás vagy az lehet ilyen esetben önök szerint, hiszen az önök előterjesztéséről van szó, hogy folyamatosan változtatni fogják az ellátást vagy a nyugdíjak összegét, egy teljesen kiszámíthatatlan rendszert hagyva ránk, akár hónapról hónapra, hiszen így változik a nyugdíjcélú befizetések összege is, vagy pedig a nyugdíjjárulék szintjén változtatnak, szintén akár hónapról hónapra, hiszen ezt sem zárja ki az a kormányhatározat, amit 2010 végén önök letettek az asztalra. Tehát látható egy teljes mértékű fejetlenség ezen a területen.

Én nagyon örülök, hogy egyes képviselőtársaim már hosszú távú célokat egyáltalán lebegtettek, konkrétumokat még nem mondtak, de legalább arról beszéltek, hogy hosszú távon is rendezendő ez a problémakör, és ha jól idézem a kifejezést, akkor itt az hangzott el, hogy egy induló rendszer első lépéseiről van szó. Ez az előterjesztésben nem szerepel, az indokolásban sem, tehát mi, jobbikos ellenzéki képviselők sehonnan nem tudhatjuk azt, hogy a kormányzat milyen hosszú távú elképzelésekkel rendelkezik. Nyilván ezt figyelembe kell vennünk abban a folyamatban, hogy támogatjuk-e, tudjuk-e támogatni az előterjesztést avagy sem.

Az is látható, hogy nem sikerült megnyugtatni bennünket a tekintetben sem, hogy ezentúl a szociális ellátássá alakított, már nem nyugdíjak milyen biztonságot fognak élvezni, ugyanis nyilvánvaló, hogy a szociális ellátásokra már nem vonatkozhatnak a nyugdíjemelési vagy a nyugdíjakat védő rendszabályok és szabályok, tehát azt is tudnunk kellene, hogy ezekkel kapcsolatban mi várható. Én nem feltétlenül a mostani kormány szakembereitől féltem ezeket a juttatásokat, de mondjuk, attól félek, amivel egyébként a Fidesz-KDNP-kormányzat is tisztában lehet, hogy nem lesznek örökké hatalmon, tehát vagy két, vagy hat, vagy tíz év múlva eljön az a pillanat, amikor a Fidesz-KDNP nem fogja kormányozni Magyarországot, kisebbségben lesz, jön egy másik erő. Ha ez adott esetben a Jobbik lesz, ez esetben nekem nincs félnivalóm a nyugdíjrendszer rendbetételét illetően, meg fogjuk tenni. De ha ne adja az Isten, és tényleg ne adja, visszajönnek azok, akik mint a talajvíz, általában nagyon-nagyon káros folyamatokat elindítva vissza szoktak szivárogni mindig a közéletbe, akkor bizony ki fogja ezeket a szociális ellátássá átnevezett nyugdíjakat megmenteni attól, hogy ők itt, a szélső jobboldalunkon megnyirbálják ezeket a juttatásokat olyan szintre, hogy az már valóban minden idős magyar ember életvezetésének biztonságát veszélyeztesse. Semmiféle garancia nincs ugyanis erre, nincsen jogszabályi garancia a nyugdíjak értékállóságának a megőrzésére, amit óriási problémának tartunk.

Azt is ki kell természetesen emelnünk, hogy vannak olyan szakmák és olyan képességek, amelyek nem képezik vita tárgyát, hogyha a fejünket ingatjuk, akkor sem, mert egy tűzoltó esetében elmondható az, hogy fiatalkorában még megvannak azok a fizikai képességei, amelyek a munkavégzéséhez szükségesek, de ha mi ugyanezt várjuk el tőle, mondjuk, 58 éves korában, akkor vélhetően és nagyon nagy eséllyel, tehát itt 95 százalék fölötti esélyre tessék gondolni, ez az ember nem lesz képes fizikailag ellátni a feladatát, vélhetően a munkaerőpiacon nem fog magának más, hasonlóan jól betölthető állást találni, nagyon nagy eséllyel addigra azok a fizikai degenerációk, elváltozások is kialakulnak nála, amelyek akadályozni fogják abban, hogy a munkaerőpiac teljes értékű szereplője legyen, tehát rokkantosítva lesz, rokkantként kell majd ellátnia ugyanannak a magyar államnak, amelyik most, jelen pillanatban fizetésért elvárhatja tőle azt, hogy a társadalmat segítse a munkájával. Ezután majd szociális juttatás formájában kell valakit eltartani, ami az ország számára semmiképpen nem lehet jó, nem lehet követendő. Én emögött is egy kicsit a koncepció hiányát érzem, de továbbra is megcáfolható az, amit mondok. Sajnálatos módon kormányzati részről ez ma még nem sikerült.

Kijelenthető az is, hogy vannak, ugye, olyan általam említett pontok, amelyekről nehéz vagy talán nem is lehet vitatkozni, és vannak olyan tervezetek, amelyek egyenesen - nehéz jelzőket találni, nem akarom a vérlázító jelzőt használni -, de legalábbis érdekesek. Tehát az, hogy az elkövetkező években a kormányzat 195 ezer rokkant munkaerőpiacra történő visszavezetését tartja elképzelhetőnek, ez a realitásoktól és a magyar valóságtól olyan távolságot feltételez, minthogyha valaki a Rózsadombról mondaná meg, milyen a magyar ugar. Félreértés ne essék, nem feltételezem én ezt minden teremben ülőről, de azt is el kell mondani, hogy a jelen munkaerő-piaci helyzet ismeretében, amikor a teljes kormányzati politika alárendeli magát a multinacionális tőkeérdekeknek, akik egyébként a munkahelyek 6 százalékát biztosítják, és nem támogatják szinte semmilyen formában - és itt a "szintén" van a hangsúly - a munkahelyek kétharmadát adó magyar kis- és középvállalkozásokat, lehetetlen olyan munkaerő-felszívó képességet várni Magyarországon, ami helyet teremt ezen emberek munkaerőpiacra való visszavezetésének. Az is látható, ez egy jogos cél, jogos elvárás, főleg, hogy vannak a rendszeren élősködők és kártevők, akiket nyilvánvalóan ki kell vetni abból, és kényszeríteni is lehet őket arra, hogy vagy dolgozol a szociális juttatásért, vagy nem vagy rá jogosult, ez teljesen egyértelmű. Vannak, akik egyébként iparágakat alapítanak erre.

De azt is el kell mondanunk, hogy lehetőséget kell teremteni arra, hogy ezek az emberek vissza tudjanak valahová térni. Nyilvánvaló, hogy egyébként a ki sem terjesztett közmunkaprogramok rendszere sem elég erre, hiszen ezekben a kitörési pont elsősorban a mezőgazdasági infrastruktúra fejlesztése és az árvízvédelem kiterjesztése. De ha további területekben gondolkodnánk, akkor látnunk kellene, hogy a magyar kis- és középvállalkozások támogatásával lehetne azt a munkaerő-felszívó képességet elérni, ami akár a rokkantrendszerből kivonni tervezett 195 ezer ember munkaerőpiacra való visszavezetését megoldhatná. De emögött nem látunk koncepciót, nem látunk életpályamodelleket, nem látunk tipikus, életszerű példákat, miszerint mondjuk, a nyugdíjaskorhoz közelítő rendőr iskolák biztonságosabbá tételében működhet közre, nem látunk ilyen konkrét eseteket, leírásokat, koncepciót. És azt sem látjuk, hogy belátná a kormányzat, hogy a népesedési, demográfiai krízis megoldása nélkül nincs, nem lehet, soha nem lesz és soha nem is volt fenntartható nyugdíjrendszer. Ezért kell újra és újra elmondanunk, hogy amíg önök nem támogatják a szülőtámogatási életjáradék nevű koncepciónkat, amely során a dolgozó gyermek személyi jövedelemadója egy részéből közvetlenül szaporíthatná a szülei nyugdíját, amíg önök nem támogatják azt, hogy az úgynevezett 1 százalékot, amit civileknek és egyházaknak lehet adni, lehessen a dolgozó gyermek által a szülőknek is juttatni, amíg önök nem támogatják a szociális kártya országos szintű bevezetését, miközben a környező országokban ezt folyamatosan vezetik be minél szélesebb körben, és amíg önök nem tesznek lényegi lépéseket a kivándorlás megállítása érdekében, addig a demográfiai problémakört engedik súlyosbodni, engedik ennek kihatásait átgyűrűzni a későbbiekben a nyugdíjrendszerre, a szociális ellátórendszerekre is.

(22.10)

Ennek hatásaival pedig önök sem képesek megbirkózni, mert a matematika egy olyan fránya dolog, hogy igazából, ha nem lesz elég gyermek és elég járulékfizető a későbbiekben ahhoz, hogy fenntarthatóvá varázsoljon egy rendszert, akkor varázsolhatunk akármilyen GDP-arányos technikákkal, új számítási módszerekkel. Hiteleket sem fognak önök kapni ahhoz, hogy újra nyugellátást és szociális ellátásokat fizessenek, tehát látható az, hogy rá lesznek kényszerítve a későbbiekben a szociális ellátórendszer leépítésére, adott esetben a nyugdíjkorhatár felemelésére, amit a Jobbik mereven el kell hogy utasítson. És azt is ki kell hogy jelentsem: ameddig erről nem beszélünk, és nem beszélünk arról, hogy a reprodukcióhoz szükséges 170 ezer gyermek helyett 85 ezer születik Magyarországon, majdnem a felük olyan roncstársadalomban, ahol esélyük sincs a normális életre, addig csak arról beszélünk, hogy a süllyedő hajón hová helyezzük a zongorát.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)