Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Székely László alapvető jogok biztosa, amikor a bevezető gondolatokat megfogalmazta, szerintem abszolút korrekten közelítette meg azt a kérdéskört, ami Szabó Máté örökségül hagyott dolgait érintette. Talán szerencsés is volt biztos úr a tekintetben, hogy egy olyan folyamat átvételét és átvitelét tudta megtenni, ami gyakorlatilag a hasznos következmények levonásában nem gátakat állított ön elé és a szervezet elé, hanem lehetőségeket.

Azt gondolom, azt is helyesen és jól fogalmazta meg, amikor arról szólt, hogy ha valaki beletekint mindabba, ami e mögött a 23 híján hétezer ügy mögött húzódik, akkor gyakorlatilag egy valós látképpel fogja magát szembetalálni. Természetesen nem volt módom minden ügy közvetlen közelébe kerülni, de azt a háromszáz-egynéhány oldalt áttallóztam és végigolvastam annak érdekében, hogy tényleg lássam azt, hogy mily szerteágazó és mily széles körű az a munkásság, amit a hivatal keretei között folytatnak. És tényleg igaz az, hogy egy jó képet kap az ember arról, hogy milyen típusú problémák sokaságával találkozunk szembe.

A magam számára azt a következtetést is levontam, hogy persze, ez csak a jéghegy csúcsa. Az a 6977 ügy, amely kapcsán most nem tudom pontosan, de olyan 85-90 százalékát sikerült is az adott esztendőben lezárni, a többi pedig áthúzódó ügyként jelenik meg, tehát az a durván hatezer ügy gyakorlatilag olyan típusú kérdések sokaságát veti fel, amelyekkel a kormánynak szerintem mélyebben kellene foglalkozni, mélyebb elemzéseket kellene folytatnia.

Ezért is sajnálom és szégyenletesnek is tartom, hogy a biztos beszámolójánál egyetlenegy kormánytag nem ül a teremben. Azt is sajnálom, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány fideszes politikus ül a teremben, azért, mert pontosan olyan ügyekből fakadóan születnek ezek az érzékeny kérdések és ügyek, amelyeket önök hívtak életre.

Pedzegettem itt az előbbi kétperces kapcsán a munkanélkülieket érintő kezelésmódokat. Egy mondattal úgy tudnám megfogalmazni, hogy önök mindig statisztikában gondolkodnak, önöknek csakis az a fontos, hogy azt lehessen mondani, hogy a munkanélküliek száma és aránya csökken, és ehhez olyan eszközöket rendelnek hozzá, hogy azt keresik, hogyan lehet kitolni ezeket az embereket az ellátórendszerekből, a segítő kéz nyújtásának a lehetőségétől hogyan lehet távol tartani őket. Statisztikát így lehet gyártani, de az nem a valóság. Az nem a valóság, és azért találkozunk szembe rengeteg olyan üggyel, rengeteg olyan feltárt ellentmondásossággal, ami a biztosi jelentésen keresztül is fogható. De ez nemcsak a munkanélküliekre, hanem ugyanúgy a szociális rendszer keretei között lévő emberekre is vonatkozik, hiszen a szociális hálót is gyakorlatilag nagyobb rostájúvá tették, nagyobb lyukakat hívtak életre rajta az elmúlt esztendőkben.

Ha egy picit következetesen azon az úton akarok haladni, amit a biztos is követett, akkor nyilvánvalóan azt az első mondataimban vagy gondolataimban meg kell köszönjem, hogy szerintem korrekten, a szükségszerű, bár nem ilyeténképpen megfogalmazott kormánykritikai él is benne van ezekben a felvetésekben, ezekben a jó szándékú figyelemfelkeltésekben, vagy mondhatom azt is, hogy a változásra való felhívás vonatkozásában. Bár azt látom, hogy sok esetben ezek a felhívások vagy ezek a figyelmeztetések hamvában holtak, fontos, hogy megszülettek, de mégis a kormányzat részéről kitérő válaszokat és nem megoldásokat kínáltak a felvetésekre.

(14.40)

Ez nem jó, jobb lenne, ha ebben más irányba lehetne haladni. De hogyan lehet ezt elvárni egy olyan kormánytól, amely még magának a szegénységnek a szóhasználatát is tiltja? Márpedig a szegénységből, a kiszolgáltatottságból, a rászorultságból ‑ és mondhatnék még szinonim és hasonló fogalmakat - fa­kadóan születnek azok az ügyek, amelyekről ma is bizonyos értelemben itt szót váltunk.

De ugyanígy a fogyatékkal élők kérdése is ‑ amelyet akár Schiffer képviselőtársam, akár más is érintett ‑ olyan nagyságrendű felület ma Magyarországon, amellyel mélyebben is érdemes lenne foglalkozni. Idézőjelbe téve a fogyatékkal, megváltozott munkaképességgel bíró emberek száma maguk által kinyilatkoztatott formában közel eléri a félmilliót, az 500 ezer főt, de ez nyilván nem ennyi. Ez a gyakorlati tapasztalatok alapján jóval több, mert a saját magunkról való nyilatkozattétel e tekintetben mindig korlátosabb, mint a valóság. Ilyen értelemben nyugodtan mondhatom, hogy inkább az egymilliót közelíti meg azoknak a száma, akik ilyenfajta sajátossági jegyekkel megáldott problémák sokaságával néznek szembe. Hiszen 1,6 millió azoknak a száma, akik tartósan, nem egy-két hétre, hanem tartósan küzdenek problémákkal, akiknek gyakorlatilag hosszú időre szóló gondjaik vannak.

Ha ez így van, és ‑ példaként említem ‑ ezeknek az embereknek közel a 60 százaléka a mostani 65 éves nyugdíjkorhatár előtti időszakban éli az életét, és közel a 30 százaléka az 50 év alatti sávban éli az életét, akkor nem kellene elgondolkodniuk önöknek azon, hogy olyan intézményrendszerek működtetését vezessék be, amelyekről már itt az elmúlt napokban is, hetekben is sok szó esett a Parlament falai között is és azon kívül is, vagy amelyek kapcsán országgyűlési határozattervezeteket nyújtottunk be? Hogy méltányos nyugdíjrendszert kellene működtetni, ezáltal a pályakezdő fiatalok számára is lehetőséget lehetne biztosítani, hogy például a férfiaknál 40 éves jogosultsági idő után lehessen nyugdíjjogosultságot szerezni? És mondhatnék még ezernyi más példát. Nem kellene az aktuális kormánynak ezekben a kérdésekben legalább a gondolkodás szintjéig eljutni? Mert látom, hogy a cselekvés tekintetében lassúak; legalább a gondolkodás tekintetében el kellene jutni eddig.

De a fogyatékkal élő, a megváltozott munkaképességű emberek esetében azért más problémák is vannak. Az ellátás tekintetében az embereket gyakorlatilag megfosztották a korábbi járandóságaiktól. Ellátást adnak nekik, ellátást, nem nyugdíjat, az ellátás meg ‑ idézőjelbe teszem ‑ a kutya vacsorája kategória, ezt önök is tudják nagyon jól, mert bármikor csökkenthetik, vagy éppen bármikor meg is szüntethetik.

De a felülvizsgálatok tekintetében Korózs képviselőtársam rengeteg ellentmondásosságra tudná felhívni a figyelmüket, amelyek az elmúlt időszakban születtek, vagy a rehabilitációval kapcsolatban, ami rengeteg kérdést hagy maga után, és számottevő eredménynélküliséggel párosul. De ugyanígy csak egy tételt mondok, ha már ezt a kérdéskört a fókuszba helyeztük: az ápolási díj összege, amely 29 ezer forint környékén mozog ma, ha valaki fogyatékos ember ápolásáról gondoskodik, öt éve, az önök kormányzásának az időszakában változatlan összegszerűséggel bír. De most még egy olyan törvény is született, amely gyakorlatilag az önkormányzatok kénye-kedve szerint akár még azt a helyzetet is szülheti, hogy az ápolási díjban részesülő ember akár még az egészségügyi biztosítását sem tudja megszerezni, mert ha egy bizonyos összeg alatti ápolási díj megállapítására kerül sor, akkor ez a helyzet áll elő. Szóval a szociális érzéketlenségükre szeretném felhívni a figyelmüket, mert ezek a kérdések zömükben és többségükben innen származtathatók.

A prevencióról meg nem beszélnék, mert a prevenció tekintetében, úgy látom, önök eléggé hátul kullognak a sorban. Nem megyek ebbe mélyebben bele, csak annyit akarok mondani, hogy nyilván több területen lenne teendőjük e tekintetben, az oktatástól kezdve a foglalkoztatáspolitikán, az egészségügyön, a szociális ellátásrendszeren, a rehabilitáción és sok minden egyéb máson keresztül, amelyben rengeteg hiátust vélek felfedezni az önök munkásságát érintően. De nem akarok itt leragadni, ezért továbbmegyek, és azt mondom, hogy gondolják csak végig ma Magyarországon a szorított helyzetben élő emberek sorsát.

Mindenképpen a szorított helyzetben élő emberek közé sorolom azokat, akik a létminimum alatti jövedelemre tesznek szert, akik minimálbéresek, akik közfoglalkoztatottként élik az életüket, és még mondhatnék néhány kategóriát, és ezek után meg az ő gyermekeiket mindenképpen. Tudják, abban az országban, ahol a Nemzeti Adó- és Vámhivatal kimutatása szerint egy adott esztendőben, 2013-ban, hogy ne kelljen keresni, 4 millió 300 ezer ember az, aki személyi jövedelemadó-bevallást tesz ‑ ez nem azt jelenti, hogy ennyien dolgoznak egész évben, mert van, aki egy hónapot vagy kettőt dolgozik, az is személyi jövedelemadó-bevallást tesz ‑, ezek közül az emberek közül több mint 2,2 millió olyan ember van, akinek a megszerzett jövedelme nem éri el a létminimum összegét. Akkor hogy a fenébe ne találkoznánk, mondjuk, 6977 ilyen típusú üggyel, mint amivel találkoztunk? Ennek körülbelül a 20-21 százaléka egyébként az, ami szociális felületű ügyként jelenik meg.

Azt akarom ezzel mondani, hogy az alapvető kérdésekhez kellene tudni hozzányúlni az aktuális kormánynak, és ott lenne tennivalója, hogy ezek az ügyek ne ilyen nagyságrendet képviseljenek. De a másik oldalról meg azt mondom, hogy ezek az ügyek számukban csak a jéghegy csúcsát mutatják meg, mert ha levetítem szűkebb pátriámra vonatkoztatva a kérdést, akkor azt mondom, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megyét, ha jól emlékszem, 340-350 ügy érintette. Magyarul, ez az összes keletkező ügynek az 5 százaléka, holott meggyőződésem és tapasztalatom, hogy a probléma tekintetében jóval bővebb lehetne azoknak az ügyeknek a száma, amelyek a 6977 ügyön belül megjelenhetnének. Csak hát minél szorítottabb feltételek közepette élik az emberek az életüket, adott esetben annál kevésbé nem a motiváltságuk, talán az ismertségük, a lehetőségük szűkül be, annál kevésbé jelennek meg ilyen értelemben az ügyek számai a megfelelő hatóságok előtt.

De a lényeg, amire ki akartam térni, az, hogy a létminimum alatt élők vagy épp a minimálbéresek, a közfoglalkoztatottak és a gyermekeik mit kell hogy megéljenek ebben a helyzetben, ebben az időszakban, amit önök hoztak a számukra: azt, hogy pont az a réteg, amely egyébként is nehéz feltételek közepette éli a mindennapjait, az, aki el kellett hogy szenvedje az elmúlt esztendőkben azt, hogy még inkább elvettek tőlük. Persze nem csodálkozom ezen, mert az önök alapvetése, alapmondása úgy fogalmazódott meg, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Ja, akinek meg kevés van, attól meg elvesznek! Ezt megmutatták az elmúlt öt esztendőben, hogy hogyan, milyen eszközökön keresztül. Akár direkten, akár pedig egy ilyen globális gondolkodás keretei között, bizonyos szabályozórendszerek tekintetében.

Azt is hozzá kell tenni, hogy ezek a gyermekek, akik ilyen nehezebb sorsú családokban nőnek fel ‑ és itt nem cigány meg nem cigány családokról van szó, nem, hanem nehezebb sorsú családokról ‑, gyakorlatilag a tanulás lehetőségéhez való hozzájutás tekintetében is szorítottabb feltételek mellett vannak. Nyilván ha a tanuláshoz való hozzáférés, a tudáshoz való hozzáférés tekintetében szorítottabb feltételek mellett vannak, akkor az azt követő fázisban, a munka világában való részvétel tekintetében is korlátos az ő lehetőségük. De ha a munka világában való részvétel tekintetében korlátos a lehetőségük, akkor nyilván a kialakuló lakhatási feltételeik is jóval szorítottabbak, rosszabbak, mint egyébként a társadalom más szegmentumán belül élő embereké. De az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférés lehetősége is ilyen, hiszen főleg ott, ahol ezek az emberek élik az életüket ‑ mert vannak területi sajátosságai is az országnak e tekintetben ‑, az egészségügyi ellátás tekintetében is vagy alacsonyabb színvonalú szolgáltatás, vagy szűkebbre szabott szolgáltatási keretek állnak rendelkezésre, és ezek mind-mind kihatással vannak ezeknek az embereknek az életére.

Szóval összességében, most itt zárva a gondolataimat, azt kell mondanom, hogy a kormányzatnak van tennivalója a tekintetben, hogy a biztosi jelentések ne ezt a képet fessék, mint ami ma megjelenik. Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)

(14.50)