Felszólalás adatai

DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Jó volna, ha úgy volna, hogy mi tárgyalunk egy olyan költségvetést, amelyik az élet normális menetének megfelelően hiánymentesen zár vagy éppen minimális hiánnyal. Jól felfogott érdekeink és főleg az ország érdeke szempontjából vitatkoznánk azon, hogy erre a célra vagy amarra a célra kell valamivel többet vagy kevesebbet fordítani, azonban nem ilyen viszonyok között tárgyaljuk ezt a költségvetést.

A kormánykoalíció az elmúlt öt esztendőben teremtett egy helyzet. Ez a helyzet egy mélységes egyensúlyzavarban jelent meg, amiből belső kötelezettség hárul mindnyájunkra - hozzá kell tennem, fájdalom -, de külső kényszer is, amit nagy hangsúllyal aláhúzok, tehát tudomásul kell venni, hogy ebben a költségvetésben olyan elemek jelennek meg, amelyek abból a kényszerből adódnak, hogy mindenáron az egyensúlyzavart tompítani kell. A kérdés az, hogy alkalmas-e erre ez a költségvetés, és kérdés, hogy ez mindenre felmentést ad-e, ami vita tárgyát képezheti mégis.

Régi dilemma és nem teljesen új - most az általános vita szakaszában vagyunk -, hogy mi az az általános vita, mi annak a tartalmi feltétele, és miért van különbség az általános vita és a részletes vita között. Tárgykeresés folyik tehát vagy témakeresés ebben az esetben, és én úgy érzem, hogy - talán nem csak Magyarországon - nem alakult ki az a disztinkció, hogy az általános vita az általános megjegyzésekre vonatkozik, hosszabb távlatokat és hatásokat figyelembe vevő gondolatokat inspirál, és majd a részletes vitán kerüljön sor arra, hogy egy-egy konkrét ügyben milyen módosító javaslattal és annak milyen indokaival áll valaki elő.

Úgy érzem, hogy ennek az általánosvita-módszernek van egy alapvető problémája. Ez az alapvető probléma pedig az, hogy hiányzik az az átfogó gazdasági és nem csak gazdasági program, amelyik több évre előre megjelöli a célokat; el lehetne akkor bírálni, hogy a költségvetés összetételének, arányainak szolgálatában állnak-e vagy nem célok, amelyeket közösen fogadnánk el hosszabb távra. Felmentésként mondom, nem teljesen új problémával állunk szemben, engedjenek meg egy idézetet: "Nincs olyan átfogó gazdasági program, amely bármelyik követelés felvetésénél számot vet az ország valóságos erőviszonyaival és azokkal a követelményekkel, amelyeket egy magát legalább félig-meddig jogállamnak tartó államszervezettel szemben joggal lehet támasztani." Nem új dolog mindez, szerzője Katona Béla, nem a tisztelt kollégánk, aki itt ül mellettem, mert ő még nem született meg akkor, amikor ez a könyv íródott. Ez az 1938-as gazdasági évkönyv, bár sokan tanulmányoznák azt a módszertant, amivel ez az elemző anyag elkészült.

Ha ezt szükségesnek tartottam említeni, akkor ezt azért tettem, mert hisz örömtelinek jelenthetném, hogy ez a felismerés ennyi évtized távlatában mégiscsak megszületett ötpárti egyeztetéssel, ötpárti helyesléssel határozat született a parlamentben a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos tervezési folyamatról, sőt megszületett az a határozat is az Országgyűlés számára, amelyik a nemzeti fenntartható fejlődési stratégiát szülné meg egy bizottság létrehozásával. Hozzá kell tennem, hogy mindehhez odakerült egy kormányanyag, amelynek "Nemzeti fenntartható fejlődési stratégia" a neve. Ez-e az, amiről szó van ott a vágyálomban, és itt nálunk a joggal megkövetelt hasonló távlatos alapmunkák iránt? Hát, hölgyeim és uraim, ez nem az a jelentés, javallom, ha valaki ezt áttanulmányozza, akkor talál benne arányzavarokat, utalásokat és így tovább.

Ezért engedjék meg, hogy itt utaljak ebben az anyagban arra, hogy elég röviden foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy több gyereknek kéne születni, és meg kellene teremteni a jövőben a migránsok és a hazai születésűek békés egymás mellett élésének a módjait. Ugye, meglepő, hogy ez így szerepel ebben a kormány által készített stratégiai tervezetben?

Azért mégis vegyük tudomásul, hogy van egy ilyen elképzelés, ha nem is értünk vele egyet, és majd az a bizottság, amelyet létrehoz a magyar parlament, felrajzolja azokat a távlatokat, amelyekkel ezen húszéves célok érdekében aztán minden évben a költségvetéssel, kiadásokkal arrafelé gurulunk, hogy húsz év múlva elérjük a kívánt célt. Én a magam részéről nem vagyok optimista már csak abból a szempontból se, mert a harci tollak oly lendülettel zizegnek politikai és nem politikai vonatkozásban e honban, ami egy ilyen egyetértést feltételező húszesztendős program elfogadását majdnem kizárja, de az én öreges pesszimizmusom ne legyen irányadó, bízzunk abban, hogy mégis lesz belőle valami.

Akkor viszont szeretném felhívni a figyelmet egy-két olyan dologra, ami az évente hozott költségvetési döntések csődjét is jelenti. Ez pedig nem más, mint a gyermekszületéssel kapcsolatos kérdés. Hölgyeim és uraim, ha van valami drámai kérdés és fontosabb mindennél, ami itt felvetődött a nemzet jövője és a nemzetért, a jövőért aggódó magyar generáció számára, az a születések száma. A '30-as években évente 190-200 ezer gyerek született, ezért a hétmillió-valamennyiből 10-11 milliós - nem folytatom, milyen - ország lettünk. Elviseltünk egy iszonyú háborús veszteséget, és most majdnem azt mondom, hogy emeljünk szobrot Ratkó Annának; nem azért, mert finom módszerekkel érte el, de legalább az a generáció megszületett. Bíráljuk, de legyünk boldogok, hogy vagyunk, és vannak itt a jelenlegiek közül is többen, azt hiszem, akik e korszak eredményeként látták meg a napvilágot.

A felére csökkent a születések száma. Milyen prognózisok vannak? A prognózisok arról szólnak, hogy ötven év múlva 7,5 millióan leszünk, hiszen ha évente 40 ezerrel kevesebben, akkor félmillióan tíz év alatt, és nem nehéz ezt megszorozni ötven évvel, és akkor kijön egy olyan szám, aminek korösszetételéről ne is essék szó.

Most a költségvetéssel kapcsolatban és az általános vita keretében vessük fel azt, hogy elégségesek-e azok a módok és eszközök, amelyeket az elmúlt években alkalmaztunk e negatív folyamat legalább csökkentésére. Vonjuk le a következtetést, hogy ez így nem elég. Mondjuk azt, hogy ha egy távlati program elkészül, akkor annak egyértelmű őszinteséggel kell kimondania azt, hogy milyen módon lehet legalább tompítani, és ne arra az érvre hallgatva, hogy az egész fehér bőrű világ csökken, másutt is így van. Lehet, hogy egy civilizáció alkonyának a peremén vagyunk, de akkor is azt kell nekünk mondanunk, hogy a magyarság létszámának és a születések számának a növelése akkor is elemi kötelességünk, valami olyasféle, mint hogy a katona az utolsó puskalövésig mentse, ami menthető. Ahhoz persze bátran szembe kellene nézni - egy megjegyzést hadd tegyek erre - a hazai nőpolitikával, amelyik nekem olybá tűnik - és most nem nyugodtan, de mondhatom -, hogy abszolút karrierszempontú és nem anyaságszempontú, hölgyeim és uraim.

(11.00)

Még egyszer: nem anyaságszempontú, hanem karrierszempontú. Ehhez némelykor jövedelmi statisztikákat is úgy vetnek össze, hogy egy csokorban van a bányászati - férfi -, és abban a csokorban a csecsemőgondozói, aki szükségképpen nő, legalábbis amíg a nemek közti különbség mérlegelési tényezővé válik mégiscsak.

Én ezt azért mondom, hogy mi lenne annak az alapprogramnak - amire ez az általános vita egészségesen felépülhetne - a célja. Ennek az alapprogramnak már nagyon határozottan kellene foglalkozni ezzel a kérdéssel. Itt ma reggel a vitában számtalanszor merült fel a jövő nemzedékek érdekeit védő ombudsman. Hát kéne hogy legyen jövő nemzedék a gondolkodásunkban száz év múlva is. Ha a mai matematikát kivetítem száz évre, akkor azt nem merem megtenni, holott csak itt ezer éve létezünk - csak itt, sőt hosszabb ideje a Kárpát-medencében. Erről kellene tehát vitázni, hogy a módszereink alkalmasak-e a költségvetési megfogalmazás szerint a kívánt cél elérésére, és ebben a drámai esetben ez jó-e.

Tisztelt Országgyűlés! Oktatási kérdés is felmerül: kemény harcok, kisiskolák, egyetemek, tandíj meg nem tandíj. Én egy másik kérdést vetnék fel, ez a költségvetési előirányzat elköltésének hatásfokával kapcsolatos kérdés. Hát itt most számokról vitatkozunk, hogy 3 vagy 5 százalékkal több vagy kevesebb, örülünk neki, vagy támadjuk! De nem merül fel, hogy mire is megy ez, és milyen hatáskörrel. Hát annyit tudunk, hogy kevés a szakmunkás. Ugye, azt mondják, egyes vidékeken ez a fő akadály. Benne van a költségvetésben ennek a helyzetnek a tendenciózus javítása?

A második: hogy van az - és milyen a hatásfok -, hogy a kis falusi iskola nem tanít jól, de a városi gyerekek 14 éves korban miért nem tudják az olvasott anyagot visszaadni? Milyen hatásfokkal fizetünk iskolát és mindent, hogyha ez az eredmény? Milyen okból nem vesszük át a múlt jó tapasztalatait? Folyton szociális töltéssel beszélünk az oktatásról, mert nem tudjuk, hogy ezelőtt nyolcvan évvel vagy hetven évvel, igen, a sokat emlegetett Klebelsberg-időszakban - inkább Bethlen - minden falusi tanító köteles volt a tehetséges gyerekeket minden évben újra jelenteni meghatározott helyre, ahol az egyházi iskolák, de az állami iskolák is a támogatási ösztöndíj és kollégiumi keretben merítettek, és kiemelték őket. Nem kellett nagy szónoklat ehhez, de megtették, mert minden pedagógusnak ez kötelezettsége volt. Így vesznek el a tehetségek.

Ma a szociális helyzet a meghatározó. Miért ne lenne az értelmi vonatkozás is kellő súllyal, és ha a tehetség ebben kapna szerepet? Hol vannak az elit iskolák, amelyek kibocsátása rangot is jelentett? Onnan jöttem. Hol vannak? Hol van az Eötvös Kollégium Magyarországon, amelyik az egyetemekre került fiatalság ragyogó elitjét adta? Felsoroljam - Kodály Zoltántól kezdve -, hogy kik végeztek az Eötvös Kollégiumban, és milyen igazgatók működtek ott?

Aztán engedjék meg nekem, hogy megkérdezzem: lehet-e kamasz gyerekeket azzal a liberális eszköztárral kezelni, mint amire ma egy pedagógus kényszerít, mert a fegyelembetartás egyetlen eszközével nem rendelkezik? Rendjén van-e kiskamasz gyerekek és kamasz gyerekek világában, hogy erély és szigor, esetleg büntetés nélkül lehet rendet, fegyelmet tartani és tanulásra késztetni? Van-e szankció?

Én most nem akarok bizonyos felsőfokú képzésekről beszélni, de a középiskolai és felsőfokú oktatóképzés és kiválasztás megfelelő-e a honban? Megfelelő-e? Aki egyetemen oktat, az odavaló-e? Aki középiskolában oktat, odavaló-e? Nem kellene-e a tanfelügyelőségek rendszerét ilyen szempontból helyreállítani? Akik kívülről tudják, hogy ki mit ér a pedagógiai pályákon, visszasírván azt a kort, amikor középiskolai tanárok példaként egyetemi fórumokon kaptak szerepet, miközben fenntartották a középiskolait is.

Hölgyeim és Uraim! Jó volna, ha innen látnám, hogy hány percem van hátra - okulazavarok... (Dr. Szabó Zoltán: Hat és fél!) Szeretnék még egy dolgot ebből a '38-as könyvből felolvasni önöknek. 1926 és 1932 között 300 millió pengővel nőtt a mezőgazdaság adósságterhe. Megvizsgálták ezt az időszakot, és a felvett kölcsönökről megállapították, hogy 10 százalék szolgált produktív beruházásokra, 10 százalékot luxusberendezésekre fordítottak a gazdák, fogyasztási célokra 22 százalékot, állami hiteltámogatásról van szó, hitelezésről van szó, ami megközelítőleg nem volt olyan széles körű, mint ma. Önkormányzatok, társadalmi szervek, agrárgazdaság, mindenki kap támogatást. Milyen eredménnyel végződne egy hat évre visszamenő vizsgálat, hogy produktív célokra történtek a felhasználások, vagy nem?

Tisztelt Ház! A beruházás egy roppant veszélyes dolog, mondom, az uniós pénzek árnyékában. Egy beruházással ragyogóan tönkre lehet tenni egy gazdasági szervezetet. Egy beruházás, ha az pótlólagos költségvetési ráfordítást vált ki, akkor nagyon megfontolandó a mi időnkben annak elköltése.

(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Érteni kell ehhez, és kik értsenek ehhez? Hova tűnt a közigazgatás Magyarországon és annak hozzáértő rétege? Hova tűnt? Mi történt a magyar közigazgatásban, hogy az orra előtt és e közigazgatás kiszolgáltatott állapotát felhasználva történnek olyan dolgok, aminek a célszerű költéshez, a költségvetés hatékony felhasználásához semmi köze? Hisz mindnyájan tudunk drámai történeteket, nem azt az egyet, amiről állandóan szó van, hanem sokkal többet. Hogy van az, hogy a magyar közigazgatás, az egykor legendásan szigorú, következetes és relatíve autonóm magyar közigazgatás ma az önkormányzatokban ott remeg egzisztenciálisan, sok esetben alkalmatlan felettesek függvényében? Hol van a minisztériumokban a közigazgatási államtitkár? Kinek a gondolata volt, hogy Belügyminisztérium ne legyen - nem akarom ezt ismételni -, de miért nincs közlekedési tárca? Hát hogy a fenébe nincs?! És egyáltalán, a közigazgatás teljesítőképessége, szigora és fegyelme nélkül nem fognak sikerülni programjaink és így a költségvetés végrehajtása sem.

Hány százaléka lehet ennek a költségvetésnek a megfontolatlan pazarlással elkótyavetyélve? Én most szándékosan nem arról beszélek, amiről mindenki szeret, hogy lopják meg nem lopják. Nem! Szakértelem, hozzáértés, fegyelem és szigor nélkül, pazarló módon vagy félig tudatlanul költik el. Hol van tehát az a nagyon lényeges minőségi elem, amely az egész ország gazdaságában is legalább azt az egy elvet érintené, hogy ez a mennykő sok politikai impulzivitást hátha egyszer az intellektualitás mégiscsak egyensúlyba hozza vagy legyőzi, hogy ne kelljen olyan dolgokról vitatkozni, amelyeknek nem merünk a mélyére hatolni.

Köszönöm. (Taps.)

(11.10)